Kele Ildikó: Az anyanyelvi kompetenciák fejlesztése az óvodában

Beszéd és kommunikáció
Anyanyelvünk sokrétű árnyalt jelrendszer, amelyet a gyermek a felnőttekkel és a kortársakkal együtt végzett sokféle tevékenység közben sajátít el. A helyes és szép beszéd megtanulása mélyíti a gyermek érzelmeit, formálja személyiségét, fejleszti esztétikai érzékét és előkészíti az irodalmi élmények befogadására. Az anyanyelv használata végigkíséri az óvoda egész napi életét, átfogja az oktató-nevelő munka minden területét, jelen van a felnőttek és a gyermekek mindennapi kapcsolatában. A gyermekre figyelő, jó beszédmintát adó, jól artikuláló, választékosan beszélő környezet a gyermeknyelv fejlődését is pozitívan befolyásolja (Maróthy–Szaitzné–Tóth, 2009). Ezért rendkívül fontos, hogy a beszédkapcsolatok kialakulásakor az óvónő és a kisgyermek között szeretetteljes viszony, jó csoportlégkör legyen. Derűs légkörben ugyanis a gyermek megnyílik, és beszédkedvét felkeltve nagymértékben fejlődik a nyelvi és kommunikációs készsége is. A beszédet a nonverbális eszközök egészítik ki. A beszédet nem örököljük, hanem környezetünktől tanuljuk, más emberektől vesszük át. A gyermek nyelvi-kommunikációs fejlettségét befolyásolja környezete beszédkultúrája, amely nagymértékben függ a családi szocializációtól, a szülői beszédmodelltől, és befolyásolja a gyermek későbbi beszédét is. Az óvodapedagógusnak ezért különbséget kell tennie és egyéni bánásmódot kell alkalmaznia a nyelvileg hátrányos helyzetű és a nyelvileg kiemelkedően fejlett gyermeknél. A gyermek nyelvi fejlettsége a beszédkedven, az aktív és passzív szókincs használatán, valamint a tiszta artikuláción keresztül figyelhető meg.
A beszédfejlődés és nyelvi fejlődés zavarainak fiziológiai okai is lehetnek: ami öröklés, a beszéd és a hallásszervek zavarai, egyéni sérülés, értelmi fogyatékosság. (Montágh, 1982) A nem fiziológiai okok – a hátrányos környezet, a rossz beszédminta, a beszédhelyzetek hiánya – ellensúlyozására az óvodai élet minden területén gazdag lehetősége van az óvodapedagógusnak.
A jól fejlődő beszédkészség tükröződik a gyermek gondolkodásán és visszahat megismerő tevékenységére is. Ezért az óvodapedagógus nyelvi magatartásának minden téren elfogadhatónak kell lennie. A lehető legjobb példát kell adnia, mert az óvodába járó gyermek nemcsak megszokja, hanem át is veszi az óvónő beszédét, s azt kritika nélkül elfogadja. Ez nem az anyanyelvjárás háttérbe szorítását jelenti, hanem a változatos, érzékletes kifejezéseken alapuló beszédkultúra kialakítását szorgalmazza. Az óvodapedagógus beszédkultúrájának betartandó követelményei:
– A beszédünkben juttassuk felszínre az érzelmeinket az adott témával kapcsolatban.
– Nagyon fontos, hogy ügyeljünk a beszédünkben a tiszta, érthető kifejezésekre, mondatokra.
– Kerüljük a hangos beszédet.
– A szókincsünk legyen gazdag és változatos.
– Kerüljük a parancsoló modalitást.
– Ne tűrjük a trágár beszédet.
– Fontos, hogy ne legyen távolságtartó a beszédmagatartásunk.
– Fontos, hogy ügyeljünk a helyes hangsúlyra, beszédlégzésre és a helyes testtartásra (Dankó, 2005).

Az anyanyelv fejlesztése
Buda Béla (1995) azt írja, hogy az iskolába készülő gyermek rendelkezzen megfelelő szókinccsel, és a beszédhangokat ejtse ki tisztán. Fontos, hogy a beszéd legyen jó ritmusú, hangsúlyozott, érthető. Elengedhetetlen feltétel, hogy tudjon feltenni kérdéseket, tudjon a kérdésekre reagálni, összefüggően tudjon egy témáról beszélni. A fenti megfogalmazás olyan elvárásokat tartalmaz, amelyek megkívánják az óvodapedagógustól, hogy magas szinten valósítsa meg az anyanyelvi fejlesztéssel kapcsolatos feladatokat. Játékos formában fejlessze az óvodáskorú gyermek beszédészlelését, beszédmegértését és beszédprodukcióját. A beszédészlelés a beszédhangok és hangkapcsolatok felismerését jelenti.
A beszédértés folyamata három szintből áll:
1. A szóértés azt jelenti, hogy a gyermek nemcsak megismételni képes a hallott szót, hanem tisztában van a jelentésével is.
2. A mondatértés során a gyermek a hallott szavakat szószerkezetté kapcsolja össze.
3. A szövegértés már a logikai kapcsolatok, a részletek összefüggéseinek a megértését jelenti. (Tamás–Rajné–Németh–Gulyás, 2009).
Az óvodás korú gyermek sikeres beszédprodukciójához, a szavak tiszta kiejtéséhez szükséges, hogy a gyermek meg tudja különböztetni a hangokat, helyes legyen beszéd közben a légzése és artikulációja, a szavakat megfelelő időtartammal és hangerővel képezze.
A beszédprodukciót a következőképpen fejleszthetjük az óvodában:
– Az óvónő és a gyermek egymással való beszélgetése.
– A gyermek gyermekkel való beszélgetése.
– Hangutánzó és hangulatfestő szavak keresése.
Egyéb lehetőségek a gyakorlása: monológ, vita, magyarázat, történetek folytatása, szólánc, szóvonat alkotása, képolvasás, képírás, kérdés-válasz játék, történetolvasás segítséggel vagy önállóan, mesedramatizálás bábozással, meseprodukció önálló meséléssel, szituációs játékok, játékszabályok kitalálása, elmondása, felismerése. (Maróthy–Szaitzné–Tóth, 2009)

Anyanyelv és irodalom
Az óvodai anyanyelvi- és irodalmi nevelés egymástól elválaszthatatlan, az óvodai élet egészét átfogja. A mese, a vers ősi forrása az anyanyelvi nevelésnek, régi értékeket, hagyományokat, szokásokat közvetít a gyermeknek. A népmesének és a versnek sajátos szóhasználata, stílusa van. A mese cselekménye fejleszti a gyermek képzeletét, feloldja félelmeit, erősíti önbizalmát. Az irodalmi anyagot úgy állítsuk össze, hogy tartalmazzon mondókát, verset, mesét, elbeszélést, folytatásos történetet egyaránt. A mese és a vers előadásának kizárólagos célja, hogy magas szintű irodalmi élményt nyújtson.
Porkolábné Balogh Katalin (2009) azt mondja, hogy az irodalomnak négy olyan része van, amely beépíthető az anyanyelvet fejlesztő programba:
– népi gyermekjátékok és mondókák,
– mozgással kísérhető versek,
– bábozás,
– dramatizálás.
„A mese csendet kíván, figyelmes hallgató közösséget. A verset mondhatjuk, dúdolhatjuk magunkban, de szólhat harsányan, csapatokba verődött gyermekek ajkán is. A műfaj és a tartalom szabja meg a szervezeti formát. A körülményeket célszerű úgy alakítani, hogy mire mesébe kezdünk, minden gyerek kívánja, várja azt, és a mese kedvéért elcsendesedjék.” (Zilahi, 1994, 97)
A legtöbb óvodában a mesének megadják a kellő tiszteletet, és a mesemondást elkülönítik a nap többi eseményétől, tevékenységétől.

Felhasznált irodalom
Buda Béla: A mentálhigiéné szemléleti és gyakorlati kérdései. Támasz, Budapest 1995
Dankó Ervinné: Nyelvi–kommunikációs nevelés az óvodában. Budapest, Okker Kiadó, 2005.
Maróthy Erzsébet – Szaitzné Gregorits Anna – Tóth Ágnes: A hangképzéstől a dramatizálásig. In: Porkolábné dr. Balogh Katalin – Balázsné Szűcs Judit – Szaitzné Gregorits Anna: Komplex prevenciós óvodai program. Budapest, Trefort Kiadó, 2009.
Montágh Imre: Tiszta beszéd. Beszédtechnikai gyakorlatok. Budapest, Holnap Kiadó, 1999.
Tamás Eszter – Rajné Pásztor – Viktória – Németh Brigitta – Gulyás Gabriella: Megért/ő? Dinasztia Tankönyvkiadó Kft., 2009.
Zilahi Józsefné: Mese – vers az óvodában. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1994.

Megjelent a Katedra folyóirat XXIII/8. (áprilisi) számában

fotó: pixabay.com


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .