L. Ritók Nóra: A szociális kompetenciák fejlesztéséről

Ha pedagógusokkal beszélgetünk, mit látnak, hogyan változnak a gyerekek, szinte mindenki megfogalmazza, hogy a felgyorsult világ mennyire rossz irányba befolyásol mindent.
Egyre bonyolultabb feladat a gyerekek motivációját fenntartani, a figyelemkoncentráció zavarai mintha gyakoribbak lennének, a konfliktusokat nehezebb feloldani, nem figyelnek oda egymásra. Nehezebben látják egymás érzelmeit, az együttműködést igénylő helyzetekben sem mutatnak empátiát. Gyakori a túlzó énkép, az irányító szerepbe helyezkedés, ami sokszor párosul a másik negatív helyzetbe hozásával. A kudarctűrő képesség gyenge. Sokaknál, főleg a hátrányos helyzetűeknél pedig épp negatív az énkép, emiatt hamar feladják, nem tesznek erőfeszítéseket, a „nekem úgysem megy” típusú megközelítéssel kizárják magukat a fejlesztések lehetőségiből.
Ha az iskolán túl tekintünk, a társadalomban is mintha csökkenne az empátia, a tolerancia, erősödik a gyűlölködés, az együttműködési képességek hiánya is érzékelhető, a saját helyzet, boldogulás felülír mindent.
Változik a világ, és egyre égetőbb a kérdés: vajon az iskola képes a gyerekeket megfelelően felkészíteni az életre? Tudással, készségekkel, képességekkel? Eszembe jut Hankiss Elemér, aki a Proletár reneszánsz című művében elemezte a változásokat, hogyan lett a hagyományos „szeresd felebarátodat”-ból a modern „szeresd önmagad”, vagy a „takarékoskodj”-ból „fogyassz”, illetve a „légy szerény”-ből „légy sikeres”, stb. Tudunk-e ezekhez az elkerülhetetlen változásokhoz igazodni az oktatásban?
Sokféle dologról lehetne persze beszélni, a globalizációról, a tudástartalmak változásáról és azok használatának szükségszerűségéről, a digitális kor elvárásairól, az értékek kettősségéről, azok megingathatatlanságáról és átértékeléséről. A média hatásáról, a család funkciójáról, a nevelési elvek változásáról. Bonyolódik a kor, és egyre bonyolultabbak azok oktatásra vetülő hatásai is.
Ám úgy tűnik, az ismeretközpontú oktatás nehezen enged teret a változásnak. A rendszer nehezen mozdul, a tantervek elengedni nem nagyon akarnak semmit, ám jön az új, egyre gyorsuló ütemben, és ennek is teret kell adni. A jobb társadalmi státuszú szülők elvárásai is nőnek, ők jobb továbbtanulási lehetőségeket szeretnének elérni a gyerekeiknek, jön a különóra, az iskolába be nem férő új területekkel, telezsúfolva a mindennapok szabad, játékra fordítható perceit, túlterhelve a gyerekeket. A rosszabb társadalmi státuszú szülők erre nem törekszenek. Ott más átörökítések működnek, a motiváció a tanulás iránt gyenge, a túlélés stratégiája más.
Ami, azt hiszem, egyre kevesebb teret kap, az érzelmi intelligencia, a szociális készségek fejlesztése. Ugyan, kit érdekel ma, hogy a gyerekek az iskolában boldogok-e? „Naná, még mit nem! Nem szórakozni járnak ide! Nem kívánságműsor ez! Jobb, ha itt megtanulják, milyen az élet…, mert aztán kint jön a pofára esés…” hallani gyakran a mondatokat.
De vajon tényleg ilyen az élet? Vagy mi, felnőttek tesszük ilyenné, és aztán megváltoztathatatlan tényként kezelve erre szocializáljuk a gyerekeket is? Tartjuk az iskolában azt a keretrendszert, ami minket is gúzsba köt, amiben mi sem vagyunk boldogok? Miért?
Azt hiszem, napjaink oktatásából ez marad ki leginkább. A pozitív érzelem hatásrendszere. Kötelezettségeket hangsúlyozunk, igen, haladnunk kell a tanagyaggal, muszáj tartani a lépést, legyen meg az előírt munkafüzeti feladat, ha marad, az majd megy házi feladatnak, mert nincs idő, a következő órán már tovább kell lépni, a következő oldalra. Hajszoljuk magunkat, a gyereket, hajszol minket az ellenőrzés, a központi felmérés, a ponthatárok elérésére, a felvételinek való megfelelés. Mert ma az a jó tanár, akinél magas a tanulmányi átlag, aki versenyeztet, akinél már karácsonyra olvasnak, ahogy Vekerdy Tamás sokszor megemlíti, és aki a tervezettnek megfelelően haladva befejezi a tananyagot, időben.
Ám mi kell vajon az életben való boldoguláshoz? A történelmi évszámok bebiflázása? A kémiai képletek felsorolása? Vagy az, hogy olvasónaplóban feldolgoztuk-e A kőszívű ember fiait? Vagy, hogy fel tudjuk-e sorolni a mondatfajtákat? Bizonyára ezek is fontosak, hiszen kell az általános műveltség és a szakmaspecifikus tudás is. De az is, legalább ennyire, hogy tudjuk reálisan megítélni magunkat és másokat, hogy tudjunk együttműködni, és rendben legyünk magunkkal és a világgal. Tudjunk örülni a munkánknak, a másik sikerének, legyünk támogatóak, hogy tudjunk közösségben működni, hogy észrevegyük a szépet és tudjunk rá vigyázni is. Meglássuk a másik fájdalmát, és forduljunk felé segítőkészen.
Napjainkban nagyon fontos, hogy erre fókuszáljon az iskola, bármilyen társadalmi csoportból érkező gyerekeket tanít. A jobb társadalmi státuszúaknak azért, mert az ő sikerkritériumaikban is háttérbe szorul ez a minél több tudás felszedésére törekvés mellett, a rosszabb státuszú családokban pedig azért, mert ott a szülőknek is hiányosak a szociális készségei.

(…)

A teljes cikk a Katedra folyóirat XXIV/1. (szeptemberi) számában jelent meg

kép: pixabay.com

 


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.