Csicsay Alajos: Néhány gondolat a halakról

2005-ben alakult meg a Magyar Haltani Társaság – Hungarian Ichthyological Society, mely a veszélyeztetett halfajok közül 2010 óta nevezi meg az év halaként azokat a fajokat, amelyek külön figyelmet érdemelnek. Első évben, azaz 2010-ben a nyúldomolykóra (Leuciscus leuciscus) esett a választásuk. Tudtommal a tankönyvekben nem szerepel, még a dr. Wéber Mihálynak a tanárképző főiskolák számára írt, kiváló rendszertani jegyzeteiből is kimaradt. Természetes, hogy a zoológiai tankönyvekben, összefoglalókban minden állatfajt nem lehet felsorolni, ám ha a tanulóink figyelmét szeretnénk felkelteni valamelyik faj iránt, legalább útmutatóval ajánlatos nekik szolgálnunk. Persze ez sem kis feladat, pláne a halak esetében, mivel a rendszertani besorolásuk sem egyszerű, hiszen a porcos halakon kívüli fajszámuk meghaladja a 30 ezret. Annyit talán érdemes megjegyeznünk, hogy a nyúldomolykó, a fejes domolykóval együtt – amely a horgászok számára talán jobban ismert –, a domolykók (Leuciscinae) alcsaládjába tartozik. Mint a legtöbb élőlénynek, a halaknak is van sokféle népi megnevezésük. Csilizközben, ahol jól meg tudták különböztetni egymástól a halakat, a fejes domolykó (Leuciscus caphalus) neve domoly, tomol, tomorkó (volt). Néha még példálóztak is vele. A rossz kinézésű, nem szimpatikus emberre, ha valamiért (meg)haragudtak rá, azt szokták mondani, olyan, mint a tomorkó.
A nyúldomolykót a horgászok – mivel aprótermetű – csalinak szokták horogra fűzni, ami szerintem igen nagy kegyetlenség. Remélhetőleg már betiltották e barbárságot, ha mások nem, az állatvédők legalább ágálnak ellene. Az ún. nemes, ragadozó halak számára kitűnő táplálék, ezért a halgazdálkodásban van fontos szerepe, amit ha nem korlátoznak, akár a faj kipusztulásához is vezethet. Biztosan nem ok nélkül lett elsőként az év hala.
2011-ben a HHTT is lehetővé tette, hogy az év halának három jelölt közül válasszanak ki egyet a rá szavazók. Így lett győztes 2011-ben a süllő (Lucioperca lucioperca), 2012-ben a lápi póc (Umbra krameri), 2013-ban a tarka menyhal (Lota lota), 2014-ben a magyar bucó (Zingel zingel), 2015-ben a kecsege (Acipenser ruthenus) és 2016-ban pedig a nyálkás compó (Tinca tinca). A jelöltek száma tehát háromszor hat volt. Nem sorolom fel mind a tizennyolcat, hiszen a nevük megtalálható az interneten, csak annyit jegyeznék meg, hogy túlnyomó többségük gyűjtőneve fehérhal, „egymástól nehezen megkülönböztethető pontyféle”. Ezek valamikor nagy mennyiségben népesítették be a folyóvizeket, némelyikük kimondottan kedvence a horgászoknak, annak ellenére, hogy húsuk csekély értékű, nemhiába mondják őket szeméthalnak is, de szerintem nem eggyé kimondottan finom. Ez utóbbiak közé sorolnám a compót, a sügért (nálunk dörgécse vagy dörgincs volt a neve) és a széles kárászt. Egyébként ízlés dolga.
Hadd dicsekedjek el vele, hogy anyai nagyanyám részéről, halászivadék lennék. Dédapám, Mórocz Alajos halászmester volt Szapon, aki az általa alapított társasággal (halászbokor) együtt a 19. század vége felé bérelte a Dunát, Medvétől fölfelé, Bodakig. Tőle id. Szabó József vette át a vezetést, akitől pedig fia, ifjabb Szabó József, s végül következett a Csehszlovák állam. Vagyis a céget 1948 után államosították, és át is keresztelték, így jött létre a Ryba vállalat, és a messze vidéken is híres halászcsárda Szapon. Az ottani halászoknak, hűen dédapám hagyatékához, jó nevük volt, még a legújabb, „ryba” korszakban is.
Az öreg Szabó Józsefet (nekünk Jóska „báttyo”, messziről rokonunk) még én is ismertem. Vasárnap délutánonként gyékény szatyorral a kezében jelent meg Nyáradon a nagyanyámnál, melyben néhány halat, hogy friss maradjon, lapulevélbe göngyölt. Ha kitűnőt hozott, nem fűzött szót az ajándékhoz, de ha hitványabb lapult a szatyorban, szabadkozott, hogy „mámo csak patuc sikerűt”. De hát a paduc is hal, s mi, gyerekek nem voltunk válogatósak.
A családi legenda szerint Mórocz dédapámék fogtak utoljára vizát a szapi Dunában. Vizát (Huso huso), a közönséges tokot (acipenser sturio) és a kecsegét (Acipenser ruthenus) régebben a tokfélék (Chondrostei) rendjébe sorolták be, újabban – ha közben nem változott meg – a kecsegealakúakéba (Chondroganoidea) tartoznak. Micsoda nyelvficamító latin kifejezések! Szerencsére a tanáraink – remélem, a maiak sem a diákjaiktól – nem várták el, hogy bemagoljuk őket, csupán azt, hogy a rendszertanban tájékozódni tudjunk. Ennek én ma is híve vagyok. Annak idején (a múlt század közepén), mi még úgy tanultuk, hogy a tokfélék a porcos halak közé (cápák, ráják) tartoznak, legalábbis közeli rokonok. Talán csak annyira, mint a főemlősök a denevérekkel. No, de félre a tréfával, a kecsegealakúak tényleg érdekes halak, azt is mondhatnánk, ha a kecsege nem is, a tok meg a viza az édesvizek óriás halai. Pláne a viza. Ha minden igaz, az eddig elejtett legnagyobb példány hossza 7,2 méter volt, a súlya pedig 1571 kilogramm. A szapi zsákmány nem valószínű, hogy vetekedhetett volna vele, pedig nagyanyám emlékezete szerint, amikor feltették a szekérre, a feje elöl, a farka meg hátul lógott le róla. Az eltelt száz egynéhány esztendő alatt egy óriáshal? Mi az a régi szép időkhöz képest? A feljegyzett adatok szerint 1554-55-ben 160 vizát fogtak Magyarországon. Ichtiológusok szerint egy nőstény viza egyszeri ívás alkalmával 1-7 millió ikrát is képes lerakni. Hogy aztán hová lesznek, csak a jó ég tudja. Tény, hogy a vízierőművek miatt a Dunából annyira kiveszett, hogy szenzáció, ha egy-egy felbukkan valahol. Kísérleteznek a mesterséges szaporításával is, de, hogy milyen eredményt fognak elérni, az még a jövő titka. Miként sok állatfaj, a halak is alkalmasak a keresztezésre. Mesterségesen létre is hozták a viza és a kecsege hibridjét, valószínűleg a jól jövedelmező kaviártermelés reményében, merthogy a tokfélék ikrája a híres kaviár, mondják, a kecsegéé a legfinomabb, a vizáé meg a legtöbb. Az új állatfajt (a hal „összvért”) vicsegének nevezték el, de azóta semmi hír róla.
Az év halai közül a nemes fajokhoz tartozókat minden valószínűség szerint sokan ismerik, talán a rózsás márnát (Barbus barbus) is, aminek az ikrája mérgező, de nem vagyok benne biztos, hogy az olyan jelentéktelenné vált hal, mint a réti csík (Mysgurnus fossilis) érdekelne valakit. Mindkettő neve felkerült a szavazólapra, de egyik sem nyert. Pedig valamikor kedvelt böjti eledel volt a csík, és külön mesterség a csíkászat. Annyit még elárulhatok róla, hogy azért él meg az iszapos tocsogókban, mert a kevés vízből nemcsak a kopoltyújával képes felvenni az oxigént, hanem a végbelével és az úszóhólyagjával is, aminek légjáratai összeköttetésben állnak a bőrével, tehát a bőrlégzése is segíti az életben maradását, akárcsak a békákét. Amit személyesen tapasztaltam, sipogó hangot is tud kiadni. Sok furcsaság akad a természetben, ha jobban szemügyre vesszük. Meglepően hangzik a réti csík latin nevében a „fossilis” jelző, amiből arra lehetne következtetni, hogy ez az állatka valamiféle élőkövület, azaz reliktum. Ám nem igen lehet az, mert nem ősibb, mint a többi csontos, sugárúszójú halfaj. Mintegy 419 millió éves. Csak!

Megjelent a Katedra folyóirat XXIV/1. (szeptemberi) számában

fotó: pixabay.com


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .