Bari Fatima: A nagyvárosi szorongás szótára

Manapság talán egyre többször van szükségünk szótárakra. Nemcsak az idegen nyelvek, de az új, esetleg régi kifejezések megértésére, magyarázatára is használjuk ezeket. Persze a szótár fogalmát, úgy gondolom, már nem kell bemutatnom senkinek. Vajon mi, átlagemberek, használunk szótárt a saját érzéseinkhez? Ismerjük-e a magány, a szorongás, a hiány vagy épp a szeretet nem közhelyes, de őszinte definícióját? Van egy könyv, ami rövid soraival képes elénk tükröt állítani, saját arcképünkkel pedig jól ránk kiabálni, hogy „Szia! Én te vagyok. Ha így olvasol, megismersz?” Aztán van, hogy nem sikerül a találkozás. Olyan is van, hogy inkább becsukjuk a könyvet. Meg olyan is, hogy addig nézzük a tükröt, amíg nem csak magunkat, de kicsit minden embert ugyanúgy látunk. Valahol elveszve, mondjuk, egy bárányként keresve a saját definíciónk értelmét, hátha egyszer mégis meglesz.
Simon Márton Polaroidok c. verseskötete új értelmet ad a versolvasásnak. Elsősorban azért, mert elég ritkán jelenik meg párszavas/mondatos versekből kötet. Azt hiszem, magáról a kortárs irodalomról is teljesen változóak a vélemények – egyesek nagyra becsülik, mások inkább a régi költők verseit tekintik csak irodalomnak –, így nem meglepő, hogy megoszló vélemények, kritikák érték a kötet sorait is. Sokan a kötet értelmét keresik, mások azt kutatják, miképp kell olvasni. Vajon mennyire kell figyelni, esetleg sorrendbe tenni a verscímekként használt számokat? Van jelentőségük? Miért épp a polaroidok megnevezést kapták?
Olyan kérdések juthatnak eszünkbe, amelyekre az író tudatosan hagyott több választási lehetőséget. Így meghagyja számunkra a szabadságot, az általam legértékesebbnek tekinthető dolgot egy olvasó számára. A számok, a verscímek szabad sorrendben olvashatók, a sorok szabadon értelmezhetők, a mindenki számára talán teljesen más mondanivaló is szabadon tárul fel előttünk. A félmondatok szabadon befejezhetők, kezdhetők, kihagyhatók. Tehát velünk együtt változnak a versek. A kötet meghagyja a lehetőséget arra, hogy időnként újra és újra levegyük a polcról, és valami teljesen mást olvassunk ki belőle, mint az előző alkalmakkor. Ezt szeretem benne a legjobban.
Gyakran úgy olvasom ezeket a polaroid-verseket, mint elveszett képekhez tartozó címeket. Odaképzelem magam elé a fotót, benne a történetet, néha valami teljesen lehetetlen dolgot. Máskor a mindennapokat. Az embereket, akik egyébként teljesen mások, de valami bennük ugyanaz. Így könnyebb megbarátkozni az egyszavas polaroidokkal vagy a környezetet leíró sorokkal. Nekem ezt az élményt nyújtja ennek a verseskötetnek az olvasása.
Nem hiszem, hogy sokan egy ilyen egészen különös verseskötetet említenének kedvenc könyvként. Nekem azonban ez az egyetlen könyv, amit újra és újra leemelek a polcról. Jól átgondolt szerkezettel rendelkező, de semmiképp sem pozitív vagy könnyed kötetről van szó, ami határokat feszeget, néha át is lépi őket. Egy szótár, ami tükör, és szabad, ami mindig más, de ugyanolyan. Egyértelműen kortárs.
Pár polaroid, ami, bár nem adja át a teljes kötet szövegélményét, egy kis ízelítőt nyújthat:

001 Kitárt szárnyú pillangó az udvarra nyíló
ajtó mellett, fekete a fehér kövön.
Vagy három hete ott van.

Ez majdnem 17 szótag.

244 Meggyújtom,
ide találj.

488 –Tulajdonképpen akkor ez a
a világ vége?
– Igen. Ha pedig balra néznek, ott láthatják a …

491 Ez nem vers, hogy csak úgy véget érjen.

273 Százéves bunda enyhe izzadtságszaga;
itt valami azóta is menekül.

340 A szív egy tropikárium,
a közepén ülve
halas szendvicset eszik egy szipogó gyerek.

533 És ezt is megírod?

Megjelent a Katedra folyóirat XXIV/2. (októberi) számában


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.