Csicsay Alajos: Még egyszer a halakról

Az előző lapszámban már jeleztem, hogy a halak rendszerezése az egyik legnagyobb kihívás a biológusok számára. Régebben egységes osztályba, a halakéba sorolták be őket, ma csak annyit lehet állítani róluk, hogy elsődleges vízi gerincesek, nem négylábúak (Tetrapoda), mint a cetek elődei is voltak, meg, hogy a koponyások (Caraniata) csoportjába tartoznak. A csontos halak (Teleostei) fajszáma 2008-as adatok szerint 31168, ami évente változhat. Ki tudná előre megmondani, mikor fedeznek fel eddig ismeretlen fajokat, s mikor pusztul ki valamelyik. A természet törékeny, az ember pedig nemcsak dühében tör-zúz maga körül, hanem puszta szórakozásból vagy csupán nemtörődömségből is. Szerencsére vannak önszerveződő embercsoportok, melyek felhívják egy-egy élőfaj veszélyeztetettségére a figyelmet, én pedig rájuk, illetve az ő erőfeszítéseikre hivatkozom.
A Magyar Haltani Társaság (HHTT), mint már szóltam róla, a 2016-os év halának három jelölt – a márna (de vajon melyik?), a selymes durbincs (Gymnocephalus scharaetser) és a compó (Tica tica) – közül az utóbbit választotta. Valamikor gyakran fogtam a kezembe compót, ha egyáltalán sikerült megragadni, mert tőle csúszósabb halat nem láttam. Nemhiába nyálkás compónak nevezzük magyarul, tájnyelven mondják cigányhalnak is. Mindkét megnevezés magáért beszél. Az utóbbi nem a testszíne miatt ragadt rá, hanem mert olyan helyeken él, ahol az igényes halászok ritkán bajlódtak a fogásával, maradt hát azoknak, akik nem sajnálták érte a fáradtságot, és akiktől nem irigyelték a zsákmányt sem.
A compó a lassú áramlású iszapos medrű folyók, állóvizek lakója. A pontyfélék (Cyprinidae) családjába tartozik, ritkán nő meg 30 centiméternél nagyobbra, bár fogtak már 50-60 centis, „óriás” példányokat is. A megtisztítása is külön szakértelmet kíván, de megéri, mert szerintem a húsa ízletes, és soványabb, mint a pontyé. Élőhelyének beszűkülése miatt egyre ritkább, akárcsak a csíkfélék. Feltételezésem szerint többen ismerik, mint a durbincsot, bár ki tudja, hátha akadnak még, akik szívesen olvassák Gárdonyi Géza szatirikus regényciklusát, a Göre Gábort. Annak az egyik szereplője Durbints sógor, akinek figurája hosszú időn át példálózásként szolgált az együgyű, vidéki esküdtek (ma képviselők – vagy politikusok?) jellemzésére. Úgy tűnik, ez a fajta lény kipusztíthatatlan, ezért sohasem szorul védelemre. Lám, megint tréfálkozom.
A selymes durbincs a sügérfélék (Percidae) családjába tartozó, nálunk endemikus (bennszülött) halfaj. Ismertebb rokonai közül többen is felkerültek már az év hala szavazólistájára, például 2015-ben a vágó durbincs, népiesen dürgencs (Acerina cernua), ami harmadik helyezést ért el, 2014-ben a sügér, nyilván a csapósügér (Perca fluviatilis), mert nálunk csak ez a faj él, s mi, csilizköziek, ezt hívtuk dörgécsének vagy dörgincsnek. Ő második lett. Végül hadd említem meg a 2011-es év győztesét, a süllőt, másnevén a fogassüllőt (Lucioperca lucioperca). Minden sügérféle ragadozó, legkisebb közülük a durbincs, mely alig éri el a 10 cm-t, legnagyobbra a süllő nő, ha meghaladja a másfél kilogrammos súlyt, akkor nevezik őt fogasnak. A Dunában is megél, de gyakoribb a Balatonban, ahol túlnyomórészt gardával és küsszel táplálkozik. Ezek apró termetű halak, a gardát (Pelecus cultratus) balatoni heringnek is mondják, a sujtásos küsz (Alburnoides bipunctatus) pedig sajátos oldalvonaláról kapta a nevét. Mindketten szerepeltek már az év hala jelöltjei között. A sujtásos küsznél ismertebb a szélhajtó küsz (Alburnus lucidus), melynek – ahogy a gardának is – a pikkelyéből már a 18. század óta, vegyi eljárással, gyöngyesszenciát állítanak elő, amivel üveggyöngyöket vonnak be. Jó biznisz lett belőle. A táplálékláncnak – melynek a középső láncszemeit a halak alkotják – a végén „csúcsragadozókként” mi, emberek, lesünk a prédánkra. Aki szereti a halat, bizonyára egyetért velem, hogy a fogassüllő az egyik legfinomabb hal, állítják, hogy a vágó durbincs vetekszik vele, de ahhoz még nem volt szerencsém, sem élőben, sem a serpenyőben. A sügérhez annál inkább, ami annak ellenére, hogy tele van apró szálkával, nekem a leginkább ízlik. Ja, hogy miért van a süllő nevében a fogas? Mert az alsó állkapcsában két kiemelkedő, ún. „ebfog” található. A sügérfélék családjába tartozik a 2014-es év győztes hala, a magyar bucó (Zingel zingel) is, amely gazdaságilag nem jelentős, de annak ellenére, hogy minden kisebb folyóban elterjedt, fokozottan védett, mert a faja kipusztuló félbe került.
Az előző fejezetben már megemlítettem a 2013-as év győztesét, a tarka menyhalat (Lota lota), mely a fajokban gazdag tőkehal-félék családjának nálunk élő egyetlen faja. A horgászok állítják, hogy a harcsára emlékeztető menyhalért, mely novembertől februárig ívik, érdemes télen fagyoskodni a vízparton, mert a mája ínyenc falat.
A tengeri halakat nem soroltam be a mondanivalómba, de úgy vélem, a közönséges tőkehalról (Gadus morrhua) azért kell néhány sort írnom, mivel az ember tengeri eredetű táplálékai közül a hering után ő a legismertebb a halpiacon. Orosz neve treszka, következésképpen belőle kellene készülnie a Dél-Szlovákiában is közkedvelt, „treskának”, azaz a tőkehalsalátának. A csukamájolajat, ami kétséget kizáróan D-vitaminban gazdag, a tőkehal májából nyerik.
A tapasztalt horgászoknak nem kell elmagyarázni, hogy melyik halcsoport hol tanyázik a vizekben. A laikusok számára viszont érdekes lehet, hogy akárcsak a madarak és más állatcsoportok, a halak is felosztják egymás közt azokat a területeket, ahol élnek, tehát a nagy folyókat, a kis folyókat és a tavakat. Sőt, nemcsak vízszintesen, hanem vertikálisan is, azaz mélységben is különböző területekre rendeződnek. Hogy melyik csoport hol található meg leginkább, azt a „zónát” egyes fajokról nevezték el. Ezek szerint van: pisztráng- , pér- , paduc-, márna-, dévér- és durbincs-zóna. Persze egy-egy zónában nemcsak egyetlen faj él, hanem több is, melyeknek hasonló a vízáramlat, az oxigén, a táplálék és az ikra lerakáshoz szükséges aljzat iránti igénye. A zónák felosztása nem valami békés megegyezés alapján történik, hanem a fajok között zajló tülekedés folytán dől el, melyiknek jusson a legjobb terület. Ráadásul még az egyedek között is kíméletlen küzdelem folyik érte, pontosabban a rangsor kialakulásáért. Ez utóbbit nevezi az etológia dominanciaharcnak, ami minden élőlényfajra jellemző. Még az emberre is, akinél már nem a nyers fizikai erő dönti el a hierarchiába való beilleszkedés sikerét. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az állatok, így a halak is, hiányában lennének a különböző trükköknek, így a rafinériának is. A horgászok legtöbbje ismeri a halak ravaszságait.
A zónákkal kapcsolatban jegyezném meg, hogy milyen csodálatosan gazdag a mi nyelvünk. E fogalomnak 18 szinonímiáját számoltam össze. Én, bár lehet, hogy megköveznek érte, erogén zónaként közéjük sorolnám mint különleges érzékszervet a halak oldalvonalát is.

Megjelent a Katedra folyóirat XXIV/2. (októberi) számában

 


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.