Méry János: Az elfeledett felvidéki író, Jankovics Marcell

Jankovics Marcell lassan 70 éve halott. Legfontosabb művét, a Húsz esztendő Pozsonyban-t és az Egy század legendáit pedig már több, mint tíz éve újra kiadták, a Húsz esztendő Pozsonyban 2000 óta három kiadást ért meg. Ezek a könyvek 45 évig tiltólistán voltak. A kötetek újonnan támadt népszerűsége, az irántuk tapasztalható érdeklődés növekedése ellenére sem a művek, sem maga a szerző nem kaptak olyan nyilvánosságot, melyet megérdemeltek volna.
Jankovics helyzete sajátos. Egy-egy novelláskötete, regénye, sőt verseskötete is nagyon népszerű volt a két világháború között, és nemcsak Felvidéken, hanem Magyarország-szerte is. Viszont a fent említett műveit a háború után betiltották, így a kommunista irodalomtörténet-írás szinte teljesen eltüntette az írót és műveit a köztudatból. Főleg ez az oka, hogy a szocializmus éveiben és az úgynevezett rendszerváltás után a többi alkotása sem jutott el az olvasókhoz.
Jankovics Marcell 1874. november 3-én született a Somogy megyei Nemesvid-Gárdospusztán. Édesapja, fia születése előtt pár hónappal, agyhártyagyulladásban meghalt. Az édesanya, Meszlényi Eugénia a szüleihez ment a Somogy megyei Nemesvidre, a gárdospusztai tanyai házukba, melyben édesapja, Meszlényi Jenő lakott feleségével Kofler Jozefinával és lányukkal. Az öreg nagyapa, a katona, aki Kossuth Lajos sógora volt, próbált a fiú apja helyett apja lenni, megpróbálta áthidalni a majd hatvan éves korkülönbséget közte és unokája között: Esténként hősökről, dicsőségről, csatákról, majd gyászos bukásról, a családjuk és a haza történetéről, a magyar szabadságharcról mesélt neki. Ötéves korában már írt és olvasott, s jól beszélt németül. Rákóczi életét, Petőfi verseit olvasta, Kossuth életének történéseit pedig mindennap követte, hallotta a nagyapától.
1883 szeptemberében tartósan gyenge tüdeje miatt a család a pozsonyi András utcába költözött. Jankovics egészségi állapota továbbra sem javult, így Dr. Tauscher Béla javaslatára a hegymászásban találta meg azt a tevékenységet, mely lekötötte és egészségi állapotát is javította: így kezdődött el a hegyek világának szeretete is, mely egész életét végigkíséri.
1885-ben édesanyjával lakbért mentek fizetni a pozsonyi Schäritzer Györgyhöz, akitől megtudták, hogy abban a szobában, amelyben laktak, korábban Nikolas Lenau lakott. Ekkor kezdte olvasni Lenaut, az ő forradalmi verseit (11 évesen), melyek nagy hatással voltak rá, valószínűleg azért is, mert a kisfiúnak – aki ekkor már tökéletesen beszélt németül – Lenau műveinek forradalmi hangulata reálisnak és rokonnak tűnk azzal a forradalmi hangulattal, melyet a nagyapjától hallott.
Jankovics Marcell a Pozsonyi Királyi Katholikus Főgymnasium diákja volt, a gimnázium elvégzése után jogot tanult, 1897-ben jogból doktorált, 1900-ban pedig ügyvédi oklevelet szerzett. Ezután Pozsonyba költözött, ott is nyitott ügyvédi irodát. Felesége a szlovák-lengyel származású Jamnicky család tagja volt.
Fontos állomása volt Jankovics gyerekkori éveinek, amikor 1892-ben Kossuth Lajos két ízben is meghívta magához a nyári szünet alatt. Kossuth Ferenc és Jankovics édesanyja már korábban leveleztek, és megegyeztek, hogy mivel ők egyelőre nem jöhetnek haza, legalább a fiú látogassa meg Kossuthot Turinban (Torino). A kilencvenesztendős aggastyán 1892-ben és 1893-ban Jankovicsékhoz üzent, és azzal hívta magához, hogy látni akarja, és meg akarja áldani a fiatal rokont. Az akkor 17-18 éves Jankovics megtartotta, és egész élete során dédelgette akkori naplóját, amelyben esténként feljegyezte Kossuth Lajos minden szavát, miután éjféltájt dolgozószobájának a küszöbét elhagyta. Jankovics gyerekkorától kezdve Kossuth-kultuszban nőtt fel, így Kossuth hatása egész életét végigkísérte. Élete későbbi szakaszában már sokkal elfogulatlanabbul ítélte meg a kormányzót, de akkor is teljes mértékben kiállt mellette és döntései mellett. Ám a Kossuthtal való találkozás egyetemistaként még úgy hatott rá, mintha valami földön túli lénnyel találkozott volna, ráadásul mivel Kossuth maga hívta őt turini hajlékába, így egy ideig kiválasztottnak hitte magát. De ez nem úgy nyilvánult meg benne, hogy többnek hitte volna magát, esetleg, hogy őt netán valami előjogok illetik meg ezután. Nem, épp ellenkezőleg. Komoly kötelességként és küldetésként fogta fel a találkozást az öreg rokonnal. (…)

A teljes cikk a Katedra folyóirat XXIV/2. (októberi) számában jelent meg


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.