Hodossy Gyula: Keresve a félve várt jövőt

Mit is akarok még az élettől?– gondoltam,
pezsőspohárral a kezemben. – Élni végtelenül,
mint egy sejt, melynek egyetlen értelme és becsvágya a korlátlan létezés?
Nem akarok már végtelenül élni. Mindent megkóstoltam, ízleltem a halált és az örömet. Most már az élet értelmét akarom.
                                                                                         Márai Sándor

Dolgozószobám ablakán látom a Holdat. Egyre inkább fogy. Aztán egyre inkább nő. Majd megint fogyatkozik, s növekszik. S megy ez így évmilliárdokon keresztül, míg a világ világ. Míg a világ látható, míg a semmi, burjánzó sűrű ködjével el nem rejti azt mindenestül.
Mi, emberek – porszemnyi lények a világmindenségben –, évet zártunk. Egyszer örültünk, máskor bánkódtunk, hogy már ennek is vége. Mérleget vontunk, jutottunk-e előbbre. Felidéztünk néhány kellemes percet, s amit minduntalan megtört egy kellemetlen pillanat. Felidéztük érzéseink közül a felemelőt, amit valahányszor szétvert csalásaink és megcsalattatásaink fájdalmas emléke. Felidéztük vállalt hivatásunk, kenyérkereső munkánk kiváló eredményeit, de az ezzel járó büszkeséget – mint gyermekláncfű fehér sapkáját a gyermek – szertefújta hibáink, mulasztásaink, nemodafigyeléseink és nemtörődéseink visszasejlő rémképe. Ha arra gondoltunk, jó volt, szép volt, megjelent a rossz és a rút, ha arra jutottunk, értelmes életet éltünk, felütötte fejét a félsz, lehet, hogy értelmetlen az egész. Amikor elhittük, hogy szerelemből fakad a vágy, mely egész évben fűtötte vérünk, elénk állt az izgalmas kéjjel teli gyűlölet. Amikor úgy éreztük, sikerült, győzött a szeretet, mint isteni parancs, máris lelkünk harapdálta utálkodásaink és átkaink éles fogazata. Kerestük az élet értelmét, és folyton-folyvást vártuk cselekedeteink után a pozitív visszaigazolást. Becsaptuk a fél világot, de mégis, vagy annál inkább, kerestük az igazságot.
Január van. Volt, ami volt. Az egész már múlt, történelem, egy prizmán átverődő soha nem tudhatod, mivé átalakuló emlék, amely a világmindenséget elrejteni igyekvő ködbe rejtőzködik, így válik képlékennyé, alakíthatóvá. Így lehet a valós csoda, hogy csak a ködbe tűnő múlt okolható és magyarázható, nem így a jövő. A jövő nem alakítható, okolható és magyarázható. A jövő nem fogy s nem nő, mint a Hold, ő állandó és biztos. Nem alakítható, mert ő az, aki alakít, s hogy okolhatnánk azt, aki számunkra elérhetetlen távolságban, de mindig előttünk van, s hogy magyaráznánk az emberi ésszel felfoghatatlant, az ismeretlent, az Istent.
Január van és reménykedünk, mint ahogy tesszük minden új helyzet, új szituáció, más életkörülmények előtt. Reménykedünk, hogy rálelünk a jobbra, a biztonságosabbra, az örömtelibbre, reménykedünk, hogy végre boldogok leszünk, ha épp annak érezzük magunkat, akkor azért, hogy azok is maradjunk. Reménykedünk a reményért, míg tudunk, míg irányítható a jelen, és a képzelhető múlt, míg az élet oldalán eszünk és szívünk megkötve életet adó és életben tartó kompromisszumát keresi a félve várt jövőt. Reménykedünk és kívánunk. Kívánjuk az italt, az étket, a szerelmet, a nyugalmat, a fájdalomnélküliséget, egymást, a csábító tekintetet, a biztonságot adó ölelést, a nézést, mely bátorít, a mélyvörös naplementét.
Január van és kívánjuk a fényt, a sikert, az igazságot. Az igazságot, amely a jövőben van. Új évet kezdtünk, és számba vettük céljainkat, mint ahogy tették azt eleink, s teszik majd utódaink: életünk értelme az igazságkeresésben, az igazság meg a jövőben lakozik. Ezzel a hittel álltunk-e az újév elé megmérettetni magunkat, erőben telve, bizakodóan keresve a jövőt, az igaz Istent?

Megjelent a Katedra folyóirat XXIV/5. (januári) számában

fotó: pixabay.com


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .