Lukovics Éva: Új rendszer – új keretek – bizalmon alapuló kapcsolatok (nemcsak) az iskolákban

„Szeretném megosztani mindenkivel az oktatás jövőjével kapcsolatos álmomat. Álmom szerint olyan világban fogunk élni, amelyben a tekintélynek való engedelmesség már nem játszik fontos szerepet. (…) Az álmom, amely talán minden ember szívből jövő vágya és álma: egy olyan világ, amelyet életjobbító, erőszakmentes szervezetek segítenek és tartanak fenn. Azért szeretném, hogy a gyerekek egy újfajta nevelésben részesüljenek, hogy létrehozhassanak olyan szervezeteket, amelyek emberi érdekeket szolgálnak, s ezáltal mindenki számára szebbé válik az élet. A nevelési folyamatot, amellyel ez – megítélésem szerint – elérhető, életgazdagító, erőszakmentes nevelésnek neveztem el, szemben a hatalmi neveléssel.” (Dr. Marshall B. Rosenberg: Így is lehet nevelni és tanítani)
El tudjuk-e képzelni, hogy mi, felnőttek, megtanulunk, majd megtanítunk a gyerekekkel kicsi kortól egy nyitott, bizalmi kommunikációt és ítéleteink („hisztis, agresszív, türelmetlen… vagy/vagyok”, „ezt így „kell” csinálni”) helyett inkább azt fogalmazzuk meg gondolatban és hangosan, amit szeretnénk? „Megpróbálom megérteni a sírásod és tombolásod, hogy legközelebb másképp tudd kifejezni, amit szeretnél”, „Talán dühös vagy és elkeseredett, amiért nem sikerült „ezt” a dolgot megcsinálnod?”, „Ha megnyugodtál, szívesen elmondanám, hogy vagyok ezzel a helyzettel… Meghallgatnál?”
„Jó-jó…, de ebben a rohanásban kinek van ideje és energiája mindenre így figyelni?”
… azt gondolom, itt a „kulcs”! Meg merjük-e hallani belül, magunkban, hogy hova „rohanunk”? Hogy vajon ezzel a rohanással tényleg azt érjük-e el, amit szeretnénk? És bár a feszültségünk senkinek sem kedvez, de hálásak vagyunk-e „neki”, hogy figyelmeztetett egy „befelé figyelésre”? Hogy keressünk más stratégiát, hogy „egybenmaradhassunk”? Szeretnénk-e meghallani a belső „történéseinket”, és megtanulni erőszakmentesnek, empatikusnak lenni – elsősorban magunkkal szemben?
Míg a hatalmi rendszerben a kereteket a büntetéstől való félelem vagy a megítélés (jó-rossz) adta – ahogy arról a korábbi cikkünkben olvashattak –, melynek egyenes következménye a FESZÜLTSÉG és „háború”, addig ebben a kölcsönös bizalomra épülő kapcsolódásban az a tanulható és fejleszthető képességünk, mellyel egyszerre tudunk figyelni „befele – önmagunkra” – azaz ÉRZÉSEINKRE és SZÜKSÉGLETEINKRE – és „kifele” – azaz a másik fél érzéseire és szükségleteire is. Miután megtanulunk BÍZNI ebben a folyamatban, szükségtelenné válik a megfélemlítés vagy büntetés eszköze, mert ezeket ki tudjuk fejezni KÉRÉSSEL. Az eddig „támadásra és védekezésre” használt energiánk felszabadul, (ön)BIZALOMMÁ és kreatív energiává tud változni. Ezáltal olyan megoldási stratégiákhoz jutunk konfliktushelyzetekben vagy annak elkerülése érdekében, amiről korábban el sem tudtuk volna képzelni, hogy lehetséges.
Az Erőszakmentes Kommunikáció 4 lépése (1. mi az, amit észlelünk? – megfigyelés, 2. éppen mit érzünk – érzés, 3. mire lenne szükségünk? – szükséglet, 4. mi lehetne az a következő lépés, ami mindannyiunkat gazdagítana? – kérés) ezt a folyamatot támogatja. Fontos hangsúlyoznunk, hogy nem a 4 lépés betartása a lényeg, sokkal inkább az a szándék, hogy egyszerre figyeljünk a saját és mások szükségleteire, és csak a stratégiáinkat – kérésekkel, nyitott beszélgetésekkel – szükséges egyeztetnünk. „Minden kritika mögött egy kielégületlen szükséglet van.” – mondja Marshall Rosenberg.
„Kolléga, kérlek, végezd a munkád rendesen!” – helyett: „Sándor, hétfőn láttam, hogy csengetés előtt pár perccel érkeztél, tegnap pedig óra alatt kint voltál a folyosón (megfigyelés), kicsit aggódom (érzés), szükségem lenne a tisztánlátásra (szükséglet), elmondanád, mi történt (kérés)?”
„Katika, ha nem szeded össze magad, megbuksz!” – helyett: „Katika, el vagyok keseredve, amikor az eredményeid látom (érzés-megfigyelés)… Szeretném, ha holnap délután leülnénk és átbeszélnénk, mit tudsz te tenni és milyen segítségre lehet szükséged, hogy felzárkózz (szükséglet). Nyitott vagy rá, hogy erről beszéljünk? (kérés)”
„Ezt muszáj megcsinálni! Hétfőre le kell adni!” – helyett: „Sajnos ezt a követelményt nem tudom megváltoztatni. Igazából én sem értek vele egyet, ugyanakkor tőlem is kérik. Megtennétek, hogy annak ellenére, hogy nem értünk egyet vele, megcsináljátok?
„Elegem van, hogy senki nem kérdezi, hogy én mit szeretnék! … és haragszom magamra, hogy mindig csendben maradok!” – helyett: „El vagyok keseredve! Jól esne, ha kikérnék a véleményem, vagy még inkább, ha meg tudnék szólalni és elmondani, hogy én mit szeretnék, mert szeretném érezni, hogy értelmesen hozzá tudok járulni a történésekhez. Legközelebb (vacsoránál, értekezleten) kérek 2 percet, hogy elmondhassam, nekem mi lenne a fontos!”
Amikor érzésekkel és szükségletekkel fejezzük ki magunkat (és így gondolkodunk), már nem áldozatai, hanem aktív – erőszakmentes – befolyásolói vagyunk a történéseknek. Egyre inkább olyan dolgokat teszünk, amelyek számunkra értelmesek, és miután ugyanígy fontos számunkra mások jólléte is, folyamatosan nyitottak vagyunk az ő szükségleteikre is, hogy egyeztetni tudjuk a megoldási stratégiákat. Következményeként megszülethet a BIZALOM, és ezzel együtt a valódi támogatás. Így egyre inkább EGY-ségben leszünk a KÉT-ség helyett. Vajon nem ez jelenti-e számunkra is a felelősségteljes életet, és vajon nem ezt szeretnénk átadni gyermekeinknek is?
Hogy egyre közelebb kerülhessünk Marshall Rosenberg – és talán a mi álmunk megvalósulásához is…

Megjelent a Katedra folyóirat XXIV/5. (januári) számában

fotó: pixabay.com


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.