Galambos Barbara: A szomorúság, bánat és lehangoltság témájának feldolgozása mesével

A szomorúság, lehangoltság érzésének feldolgozásához Boldizsár Ildikó Fekete Világkerülő Ember (Boldizsár, 2006, 93-101) című meséjét választottam. A mese a színek által fejezi ki a szereplőkben lejátszódó érzéseket. Fekete Világkerülő Ember mindent elsöprő, magával ragadó feketesége szomorúságát, magányát ábrázolja. Minél erősebben vágyódik barátok után, annál inkább elfordulnak tőle, mivel mindent és mindenkit a maga képére szeretne formálni, azaz feketére festeni. Amáliának, a szomorú boszorkánynak szerencsére sikerül rádöbbentenie Fekete Világkerülő Embert arra, hogy erőszakkal nem szerezheti vissza a színeket, nem tarthatja őket maga mellett, mert akkor ők is szomorúak lennének és boldogtalanok. Fekete Világkerülő Ember rádöbben arra, hogy ha szeretettel fordul a színekhez, megismerheti, milyenek is valójában. A színek pedig igazából benne lakoznak, csak meg kell találnia őket. (Boldizsár, 2006, 93-101)
A mesében a szomorúság, a bánat és a lehangoltság érzése jelenik meg. Boldizsár Ildikó azonban felkínálja a megoldást is a mese befogadóinak a negatív érzelmek feloldására. Fekete Világkerülő Ember karakterén keresztül megtapasztalhatjuk, hogy pozitív gondolkodással bárki képes lehet színessé változtatni a feketeséget, azaz kiűzni a lelke mélyén lakozó szomorúságot. A mese által fejleszthető az érzelmek azonosítása, kifejezése és rendezése, az önmegfigyelési készség, megtárgyalható a szorongás, esetleg a depresszió, ha tartós lehangoltságról van szó.
A szomorúság érzése leggyakrabban valamilyen veszteséggel áll kapcsolatban, melynek oka például egy barát, egy személyes tárgy elvesztése, vagy akár egy meghiúsult cél is lehet. (N. Kollár – Szabó, 2004, 110) Daniel Goleman szerint az emberek a legtöbb energiájukat éppen a szomorúság leküzdésére fordítják. Azonban a melankóliának is megvan a maga funkciója, rendeltetése. A lehangolt időszakban hajlamosak vagyunk elzárkózni a szórakozástól, figyelmünk a veszteségre összpontosul, újító energiánk is időlegesen megcsappan. Ez a meditatív visszavonulás a világ forgatagából elősegíti, hogy eltűnődhessünk veszteségünk értelmén, s lélekben alkalmazkodva tervezhessük életünk folytatását. (Goleman, 1995, 110) Az érzelmi élet leggyakoribb zavara gyermekeknél és felnőtteknél egyaránt a depresszió, mely a szomorúság szélsőséges formája. Ennek legfontosabb jellemzője a két hétnél tartósabb lehangoltság, ürességérzés, ingerlékenység, alvászavar. Gyakori tünetnek számít azonban a fáradtságérzés, koncentrációs zavarok, és az értéktelenség érzése is. A gyermekkori depressziónak számos kiváltó oka lehet, többek között a családon belüli erőszak, a család kedvezőtlen anyagi helyzete, jelentősebb negatív események a gyermek életében. A gyermekkorban előforduló tartós lehangoltság, depresszió jelentősen befolyásolhatja a gyermek állapotát és jövőjét. (N. Kollár – Szabó, 2004, 111) Ezért tartottam fontosnak, hogy ilyen témájú mese is bekerüljön a foglalkozás-sorozatba.

A mű feldolgozásának bevezetése – ráhangolódás
A foglalkozásra való ráhangolódást ezúttal is egy Hogy vagy…? – körrel (Petres Csizmadia, 2015, 55) kezdtük. A tanulók ismét beszámolhattak pillanatnyi érzéseikről, hangulatukról, elmesélhették a nap folyamán történt örömeiket, esetleg bánatukat. A nevükkel ellátott csipeszeiket pedig szintén elhelyezhették a hangulattáblánkon, egy rövid indoklás kíséretében.
A mesére való ráhangolódást a Szomorúság-lexikon című játékkal kezdtük, melyhez az ötletet Eck Júlia Mosoly-lexikon (Eck, 2000, 122) című gyakorlata kínálta. A feladathoz három csoport kialakítására volt szükség. Minden tanuló húzott egy kártyát. A kártya színe határozta meg a csoportokat. Ezután mindhárom csapat egy-egy tagja kihúzott a csoport számára egyet a boríték mélyén lapuló kártyák közül, melyen a feladat megadása szerepelt. Mindhárom csoportnak a kártyáján szereplő érzelem-meghatározást kellett bemutatnia állókép (N. Tóth – Petres Csizmadia, 2015, 313) segítségével oly módon, hogy egy kiválasztott csapattagot a társa vagy társai állítottak be a megfelelő pozícióba. Elmozdíthatták a fejét, a kezét, a lábát, le is ültethették, a mimikáját, az arckifejezését megváltoztathatták. A meghatározások a következők voltak:
1. Így érzi magát az, aki megbántotta legjobb barátját, ezért barátja nem áll szóba vele.
2. Így érzi magát az, aki hosszú hónapokig gyakorolt, hogy megnyerjen egy versenyt, de az elért eredmény mégsem volt elegendő az első hely megszerzéséhez.
3. Így érzi magát az, aki elveszített egy olyan tárgyat, melyet egy hozzá közel álló személy ajándékozott neki, amit mindig mindenhova magával hordott, és úgy gondolja, semmivel nem tudja pótolni a hiányát.
A csapat tagjai először felolvasták a feladatot, hogy a többiek tudják, mit ábrázol majd az általuk megformált állókép. Mindhárom feladatmegoldás után közösen megbeszéltük, mi volt az az érzelem, amit mindhárom esetben ábrázolniuk kellett. A beszélgetést kérdésekkel irányítottam. (…)

A teljes cikk a Katedra folyóirat XXIV/5. (januári) számában jelent meg

 


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.