Csicsay Alajos: 25 éves a Katedra – Mit jelent számomra a Katedra?

Vannak kérdések, amelyekre nehéz megtalálni a helyes, tán jobb, ha azt mondom, a megközelítőleg pontos választ.
Induljunk ki abból, amikor a Katedra kiadója (Lilium Aurum) elhatározta, hogy a szlovákiai magyar pedagógusok és szülők számára lapot kíván indítani, kissé elgondolkodtam rajta, vajon mit tartalmaz majd a lap koncepciója.
Annak ellenére, hogy életemnek immár közel a felét töltöttem el a pályán, lelkem mélyén még mindig az ismeretközvetítő szerepében érzem magam legotthonosabban. Persze már csak az írásaim révén. A pedagógia viszont nem csupán ismeretek átadásból áll. Ám arra a kérdésre, hogy mi is valójában az egykori szakmám lényege, nem tudnék igazán elfogadható feleletet adni. Vannak, akik a tudományok közé sorolják a pedagógiát, és vannak, akik nem. Ne tessék rajta csodálkozni, ha a magamfajta mezei okító, nem csupán emiatt, mindenkor dilemmában volt, illetve van mindmáig. Sőt, egyre inkább. Olvastam valahol, hogy egy kiváló tudományos folyóirat főszerkesztőjétől megkérdezték, véleménye szerint mi a tudomány, mire azt válaszolta, egy „folt hátán folt szövevény”. Szövevény? Ha egyetértünk vele, akkor én azt mondanám, a pedagógia pedig olyan egymás mellé rakott – szépítve – színes foltocskákból álló valami, amit eddig még senkinek nem sikerült még csak összefércelni sem. Pláne, ha olyan egyének is öltögetik a cérnát, akik egy gombot sem lennének képesek felvarrni. Alighanem azért hasonlít egy cseppet a pedagógia a bohóc nadrágjára. Bár a jó bohócok a legkiválóbb mulattatók, lényegében művészek – azt is mondták már a pedagógiára, hogy inkább művészet, mint tudomány –, ám a porond, amelyen a mai pedagógia erőlteti, hogy „ide figyeljetek, gyerekek!”, rég elveszítette a varázsát. Ráadásul még lakatra is „kell” zárni az arénát, nehogy a nagyra becsült publikum – „nálunk minden a gyerekekért van!” – a kényszerprodukciók elől fejvesztve meneküljön.
Amikor elkezdődött ez a groteszk „cirkusz”, mindjárt a kilencvenes évek elején, nem mintha előbb lappangva nem éledezett volna, de akkoriban, legalább lopva mosolyogni, akár még nevetni is lehetett rajta, de főleg egymással összekacsintva alaposan átverni a ceremóniamestereket, hogy odabenn így szocialista meg úgy szocialista nevelés folyik. Gondoljunk a megmaradásunkért véghezvitt társadalmi összefogásokra, és az évekig (ki)tartó, több „porondon” szervezett, megannyi, egyre színvonalasabb gyerekfesztiválokra, amelyek mögött alaposan átgondolt, már-már profi módon végzett alkotómunka zajlott, amely elválaszthatatlan részét képezte az iskolai nevelő-oktató munkának. Aztán hirtelen minden megtorpant, sőt abba is maradt, mert mindennél fontosabbá vált a politika, az üres filozofálgatás, meg persze, a reménytelen bérharc, közben mi, szlovákiai magyar pedagógusok, szakmai folyóirat nélkül maradtunk. Mintegy három évig külső segítséggel – hazai újságok, a győri Hogyan Tovább? megyei szaklap – próbáltuk áthidalni a szakadékot. S aztán mintegy ajándékként, megjelent a Katedra. Nem dicsekvésképp mondom, a születésénél én (is) bábáskodtam, ám ennek ellenére sem szerkesztője, sem a szerkesztőbizottságának a tagja nem voltam. Nekem talán ezeknél is fontosabb feladatkör jutott, a Katedra Társaság munkájának az irányítása, amely Társaság meghatározta a lapnak nem csupán a koncepcióját, egy-egy évre szóló munkatervét, hanem több évre vonatkozó programját is. A folyóiratnak, mihelyt a pedagógusok lapjává lett, kezdettől fogva a külső (?) munkatársa vagyok. Mint az említett Társaság elnöke, egy oktatási reformtervezet elindítója, számtalan referátum és korreferátum szerzője voltam, amelyek sorra megjelentek a Katedrában, majd többek munkáival együtt, három egymást követő önálló kötetként, a Katedra Könyvek sorozatban. Az első reformtervezet-kötet szlovák nyelvű fordítása 1997-ben, Pozsonyban odakerült minden akkori, parlamenti képviselő asztalára, amire közülük senki sem reagált. Még csak olyképpen sem, hogy mi a fene akar lenni ez az elaborátum.
Mindig arra ösztönöztem a kollégákat, óvónőktől az egyetemi tanárokig – és nemcsak a társaság tagjait, hanem az ún. kívülállókat is; némelyeket személyesen kértem fel –, hogy kapcsolódjanak be ezen közös munkánkba, amit kivétel nélkül, készségesen elfogadtak. Ma már az írásaik, épp a Katedra jóvoltából, hiteles kordokumentumok. Sajnálatos, hogy nem lehettek többek éppen az egymást váltogató, „kompetens fércelők” kétbalkezessége, közömbössége vagy éppen okoskodásai miatt.
Mindazonáltal, ami legnagyobb erénye lett a Katedrának, hogy teret adott minden írni akaró, gyakorló pedagógusnak. Hiszem, hogy nem bántok meg senkit, ha azt mondom, az írások színvonalától vagy inkább a szerzők nyelvi botladozásaitól függetlenül, minden papírra vetett mondanivaló megjelenhetett, amelyeket hivatásos szerkesztők és főszerkesztők gondoztak, s így a zsengébbek is a hazai pedagógiai publicisztika szerves részévé válhattak. Ugyanis a tanító, tanár eleve nem szakírónak készült, de hogy némelyik azzá váljék, ahhoz lehetőséget, no, meg némi segítséget is kell, kapjon; leginkább a skrupulusai leküzdésében kell az önbizalmát enyhén megtámogatni. Egy kiváló pedagógus, Lénárd Ferenc, aki mellesleg pszichológus is volt – elsősorban tanulókra vonatkoztatva –, vallotta (nem szó szerint idézem), az ember szóban könnyebben képes közölni a gondolatait, de ha megtanulja leírni azokat, mondanivalója fegyelmezettebb gondolkodásra fogja őt serkenteni. Ebben is sokat köszönhetek, nem csak a magam esetében, a Katedrának.
Ám az, hogy a feladatát huszonöt éven át képes volt töretlenül ellátni, szinte a csodával határos. Mindazoknak, akik ebben közreműködtek, és azon munkálkodnak ma is, hogy e lap, az egyre mostohább körülmények ellenére életképes legyen, és közben megújulni is tudjon, őszinte tiszteletemet fejezem ki.

Megjelent a Katedra folyóirat XXV/1. (szeptemberi) számában

fotó: pixabay.com


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.