Bodnár Gyula: Kassai utcák, házak, polgárok

Úgy illenék, hogy szülővárosomról, a bodrogközi Királyhelmecről mondjak valami kedvest, szépet, valamit, ami az életem irányát, formáját és tartalmát meghatározta, legalábbis alakította. Vagy a csallóközi Nagymegyerről, ahová egy szőke hang hívására negyvenhárom évvel ezelőtt telepedtem le, korántsem ideiglenesen tehát, sőt itt születtek gyermekeink, akik eme kisvárostól kőhajításnyira élnek tőlünk az ő gyermekeikkel, a mi unokáinkkal. Sejtésem szerint azonban e rovat szerkesztője – manapság, amikor már szabadon utazhat az ember majdnem bárhová a világon, csak pénze legyen – talán inkább Madridra, Firenzére, Los Angelesre, Melbourne-re, Székelyudvarhelyre vagy Debrecenre gondolt, bár elképzelhető, hogy szlovákiai kis- és nagyvárosokra (is), függetlenül attól, hogy faluhelyen vagy tanyán születtek és élnek, akik e helyütt megszólalnak.
A felkérés pillanatában, némi szlenges beütéssel, nekem azonnal Kassa ugrott be, mint „az én városom”, jóllehet, személyesen harminc éve nem jártam utcáin. Néha a Google Earth Street View kameráinak, illetve körbeforgatható panorámaképeinek köszönhetőn sétálgatok rajtuk, főként az ismerős, időközben megszépült belvárosban, a vasútállomástól indulva, és idézve múltakat, amikor kölyökkoromtól kezdve négy évtizeden át gyakori, ám nem virtuális, hanem valóságos vendége voltam a tolerancia egykor háromnyelvű, mindenkor vonzó és elegáns városának. És a négy évtized nem túlzás, ha arra gondolok, hogy kétévesen Kassa katonakórházában műtöttek engem, sérvre, halványan ma is látszanak a hét öltés nyomai. Ha picit is érdekelne az ezotéria, az asztrológia vagy hasonló spirituális tanok, még jelnek is felfoghatnám és kiolvashatnék belőle valamiféle ígéretesebb jövőt, mint amilyen ez a kaotikus jelen a nagyvilágban. De hagyjuk az álmok földjét!
Tehát korán kezdődött számomra Kassa, igazán azonban akkor, amikor iskolás lettem, és anyu szinte mindig vitt magával, vásárolni, apu korai halála előtt is, után is. Nagyobb város, nagyobb választék, s talán olcsóbb áru. Vonaton mentünk, mindig. Az ötvenes éveket írtuk, eleinte a szó szoros értelmében fapados fülkében utaztunk, ahová be-bekeveredett a szerelvény élén vágtató pompás gőzmozdony füstje, melyet hamarost az országot átszelő villanyvasút váltott fel hosszú szerelvények élén vágtató villanymozdonyokkal. Anyu konyhanyelven sem bírta a szlovákot, de, mint másutt már lejegyeztem, az idő tájt nem is volt rá szükség, minden üzletben tudtak magyarul, ha meg valamelyikben nem, én próbáltam tolmácsolni, noha korosztályom a magyar iskolában még az ötvenes évek második felében is csak a harmadik osztálytól kezdte tanulni a szlovák nyelvet. Anyu szerette Kassát, mely azokban az időkben kezdett, a készülő vasműnek is köszönhetőn, felduzzadni, fokozatosan körbevette magát lakótelepekkel, így 80 ezer lélek helyett mára 240 ezernek ad otthont. Szóval, ahogy leszálltunk a vonatról, az állomástól pár lépésre liget fogadott frissítőket kínáló bódékkal. Szerette anyu a Malomárok csörgedező vizét, hídját, a Jakab-palotát, élvezte az Erzsébet-dómig vezető Malom utca színeit, csodálta magát a dómot, az Orbán-tornyot, az Állami Színház épületét, a Šrobár utcát, egyáltalán a többféle stílust képviselő építészeti remekműsorozat összességének látványát, esztétikumát. Nem beszélt róla, de olvasott emberként mintha ennek a kulturális-művészeti-történelmi centrumnak a közegében, légkörében érezte volna az akkor még számomra ismeretlen Márai Sándor, Jakoby Gyula, Löffler Béla és számos jelentős magyar kassai művészelőd szellemi sugárzását is. Közben természetesen a hosszú és tágas Fő téren, illetve Fő utcán, amelyen piros villamos futott, cipő- és ruhaüzletekbe tértünk be, szerettük a Ryba nevű talponállót, ahol általában halsalátát fogyasztottunk. Tőle nem messze – dufart alatt lehetett bejutni – körlépcsős ház alsó szintjén, nem túl tágas lakásban lakott egyik rokonunk, Radvánszky Jani bácsi, akit magam is már gyerekként megkedveltem. A mából visszapillantva, igazi kassai polgárrá vált a vékony, magas idős ember, akinek volt stílusa, akinek a tekintetéből életkedv áradt, és volt humora, irigylésre méltó tájékozottsága-műveltsége. Bonyolult kérdésekre tudott egyszerű válaszokat adni.
Ennyi és még több meg-megújuló kassai élmény után aligha véletlen, hogy anyu soha nem bosszankodott, ha üres táskával tértünk haza, esetleg egy papuccsal, így hiába ismételgette nagymama, minek mégy oda, lányom, itt is megkapod, amit ott szeretnél. Az egész világ egy város. (Pedig hol volt még a globalizáció?! – csodálom újfent nagymama előrelátását, s kérdezem itt is: – Hol volt még akkoriban a Sanghajtól New Yorkon, Pozsonyon át Dunaszerdahelyig önmagára egyazon, látszólag komfortos fogyasztói uniformist öltő, ugyanakkor a perifériára szorult százak, ezrek, milliók nyomorát látni nem akaró, pénz igazgatta szemfényvesztő világ?!)
Gimnazistaként, a hatvanas években, a családjával Kassára költözött Bandi barátomhoz már egyedül utazgattam a királyhelmeci vasútállomásról, néha náluk aludtam. Mint VSS-szurkolók első ligás focimeccsekre jártunk együtt, akkor még több magyar nemzetiségű labdarúgó is játszott a csapatban, hogy csupán a minden idők legjobb kassai góllövőjét, a Munkácson született Strausz János csehszlovák válogatottat említsem, aki csak a VSS színeiben 115 gólt küldött az ellenfél hálójába, egyet sem pontrúgásból, de 74-et fejjel ért el. Persze hokicsatákra is el-elmentünk, a Dukla, illetve a hamar VSŽ-re váltó jégkorongcsapat akkor jutott fel az első ligába. Ott voltunk aztán Paul Anka és Johnny Hallyday szabadtéri koncertjén a nagy amfiteátrumban, azonban a Beatles legújabb számait sem felejtettük el megvitatni Bandival, mint az együttes lelkes imádói. Utolsó ifjúkori kassai utamra, szintén vonattal, egy hirtelen lobbant szerelem vitt, az első igazi, mellkasfeszítő, de hamar kiderült, még az aznap este megejtett sétánkon a ligetben, hogy amit én a kassai bájos ifjú hölgy felém küldött pillantásában szerelemnek véltem, a királyhelmeci mozi vetítőgépének villódzó fényében, az az ő természetének huncut játéka volt csupán.
Aztán felnőttem. Immáron újságíróként hol vonaton, hol repülőgépen, hol szolgálati kocsival jártam Kassára, a Slovan Szállóban foglalva szobát. Tehát fordult az irány, meg is nyúlt az út, nyugatról keletre. Többek között a Thália Színház egy-egy bemutatójára utaztam, s mint lapom alkalmi színikritikusa, színészekkel, rendezőkkel, írókkal találkozhattam, Gágyor Péter rendezővel, a Szép Szó Ifjúsági Színpad vezetőjével kacagtunk hatalmasakat kevésbé sikeres előadások bukfencein, olykor a premier utáni jó hangulatú összejöveteleken. És találkozhattam Jakoby Gyulával, a lakásán, festményei között. Kollégám, a későbbi kalligramos Szigeti László vitt el az európai rangú festőművészhez, és ez a találkozás olyan élményforrás nekem, hogy valahányszor újraélem, amióta kezembe vehetem Kulcsár Ferenc Jakoby-könyvét. Ezeregyéjszaka címmel jelent meg 2015-ben az 1984-2014 között folyamatosan épített sorspoéma a festő mintegy 31 színes alkotását, számos híres képét felvonultatva közben. Radvánszky Jani bácsi mellett Jakoby egy másik Kassát jelentett és jelent nekem a festményeivel. S ez nem a kirakatok, nem a csillogás Kassája, hanem az egyszerre tragikus és komikus emberi lété.
Folytatnám, de ezen a ponton döbbenek rá, hogy könyvnyi történetfüzért, ha tehetségem lenne, novellafüzért tudnék összehozni az én Kassámból/ról, csak más terveim vannak, szívemen pedig kopogtat hetvenedik esztendőm. Egyelőre annak is örülnék, ha néhanapján, amikor szülővárosomba, Királyhelmecre vezet utam, nemcsak Kassa szélét érintenénk, hanem sétálhatnék egy jót belvárosának utcáin. Mint harminc évvel ezelőtt negyven évig.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .