Sánta Szilárd: A múlt árnyéka

A rovatba a legfrissebb olvasmányélményeim közül választottam egy számomra nagyon kedves könyvet. Úgy vélem, számos szempontból fontos lenne, ha Ralf Rothmann Tavasszal meghalni című könyve sok olvasóhoz eljutna.
A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg a németek egyik sztárszerzőjének a háborús regénye. A német társadalomban 1945 után – érthető módon – a közelmúlthoz való viszonyt a hallgatás, az elfordulás és a szorongás jellemezte. A több mint két évtizedes hallgatás és kollektív traumával terhelt időszakot a bátor szembenézés és a múltfeldolgozás iránti igény követte. Szükség volt ehhez egy új generáció megjelenésére, amely megtörte a csöndet, emellett a megismerés és a megértés szándékával fordult a szégyenteljes időszakhoz. A német kollektív emlékezet alakulásának ezek a fejleményei jól dokumentáltak. A történészek munkáihoz az egyes művészeti ágak képviselői is hozzátették a részüket, így Rothmann regénye egy olyan kulturális térbe érkezett, melyben a múltábrázolásnak és –megértésnek komoly hagyománya van. Ennek ellenére a szerző – a maga művészi eszközeivel – képes arra, hogy, ha nem is teljesen szokatlan, mégis érzékeny, finoman összetett azonosulási mintákat és új szempontokat kínáljon.
Jól emlékszem az iskolából, az 1980-as évekből arra a problémátlan ideológiára, háborús narratívára, amely pontosan tudta a háborús bűnös és háborús áldozat közti különbséget, s ki is jelölte a helyüket a szenvedéstörténetben. A Tavasszal meghalni a háború abszurditását úgy mutatja be, hogy világos lesz, hogyan fosztja meg a háború az élet minden formáját céljától és értelmétől.
A két tizenhét évest, Walter Urbant, az elbeszélő apját, és a legjobb barátját, Friedrich Carolit (Fietét) a háború utolsó tavaszán besorozzák, és néhány héttel később a háború dúlta Magyarországon találják magukat; egy olyan időszakban, amikor egyre többen érzik, a háborúnak vége: a harci morál és a győzelembe vetett hit megtört. A Waffen-SS-hez került ifjak útja során fölvillan mindaz, ami a közelmúltban a náci katonákról kiderült a drogfogyasztástól a görög szerelemig. A lázadó, cinikus és nyughatatlan Fiete – részegen a Heil Hitler! köszöntésre a Drei Liter! replikával szalutált – gyakran a szökés gondolatával kacérkodott. Végül sebesülten, megtörve dezertálni próbált, sikertelenül, elfogták. A barátját, Waltert pedig arra kényszerítették, hogy a kivégzőosztag tagja legyen. Így lehet, ahogy a könyv egyik külföldi recenzense fogalmazott, egy golyóval két embert megölni. Az elbeszélőtől, Walter fiától megtudjuk, hogy az apja hallgatag, melankolikus ember lett, árnyékéletet élt. A mottóban – Az apák ették a savanyú szőlőt, és a fiak foga vásik el tőle. (Ezékiel) – megjelenő kauzalitás és kontinuitás adja a múlthoz való viszony egyik módját; a másik pedig a múlt kettős horizontja: nem csak mi alakítjuk a múltat, a múlt is alakít bennünket. Az apa és fiú kapcsolat másik jellemzője a diszkontinuitás, sem Walter, sem a fia nem leli apja sírját.
Ralf Rothmann gondosan formált mondatait a kiváló fordítónak, Szijj Ferencnek köszönhetjük. A Tavasszal meghalni a német irodalom és emlékezetkultúra fontos darabja. Felmutatott értékeit más közösségek is bátran átkonvertálhatják. Biztos vagyok benne, hogy van olyan háborús regény, melyet leválthat az oktatásban. Bátran vegyék fel a középiskolákban az ajánlott könyvek listájára!

Megjelent a Katedra folyóirat XXIV/10. (júniusi) számának Legkedvesebb könyvem rovatában


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.