Bíróczi Réka: Kerek 40 esztendeje a karnagyi pályán

Beszélgetés Józsa Mónika tanárnővel, karnaggyal

Józsa Mónika egyetemi oktató, karnagy, karénekes és szólamvezető. Általános iskolai tanulmányait szülőfalujában, Vágán végezte, majd a Galántai Kodály Zoltán Gimnázium diákjaként érettségizett (1978). Galánta város zeneiskolájában sajátította el a hegedűjáték minden csínját-bínját. Karvezetői tanulmányait a Pozsonyi Népművelési Intézet magyar karvezetői tanfolyamán kezdte (1979-81), melyet a Budapesti Népművelési Intézet felsőfokú karnagyképző kurzusa követett (1981-85). 1992-től a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem oktatója, és az egyetem kórusának a karnagya. Szintén 1992-ben a pozsonyi Zeneművészeti Főiskolán karvezetői, 2003-ban pedig a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen ének-zenetanári és karvezetői diplomát szerzett. Ezt követően a pozsonyi Zeneművészeti Főiskolán 2013-ban doktori (ArtD.) címre tett szert. Nemcsak az Ifjú Szívek Magyar Művészegyüttes énekkarának, de a Galántai Magyar Tannyelvű Gimnázium Leánykarának karnagyaként is működött. 1980-tól a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusának énekese, szólamvezetője, karnagya, 2006-tól művészeti vezetője. A galántai Kodály Zoltán Daloskört 1982-től vezeti.

Kitüntetések, díjak:
Józsa Mónika számos kitüntetésben részesült, melyek között szerepel a Radius Hungaricus Chor I. Nemzetközi Kóruskarnagyi Versenyének I. díja (1990), a Szlovák Köztársaság Ezüstplakettje (2002), a Szent László király Érdemkereszt (2011), a Mikola Anikó-díj (2011) illetve a Magyar Arany Érdemkereszt (1913). Józsa Mónikát 2014. május 24-én a magyar Kodály Társaság tiszteletbeli tagjává választották.

Mi miatt választotta hivatásaként a zenei pályát? Milyen szerepet tölt be a zene az életében?
Nem én választottam ezt a hivatást. A hivatás választott engem. Hosszú ideig nem tudtam, pontosan mivel is szeretnék foglalkozni a jövőben. Meg sem fordult a fejemben a zenepedagógusi pálya választása. Abban az időben a kóruskarnagyi képesítés lehetőségéről sem volt még tudomásom. Úgy érzem, egész életem során terelgetve voltam onnan fentről. Természetesen az embernek fel kell figyelnie bizonyos jelekre, éreznie kell az adott pillanatban, hogy mi a helyes irány, melyik úton kell továbbhaladnia, hiszen meg kell ragadni azokat az élet adta lehetőségeket, amelyek előreviszik őt.
A zene természetesen van jelen az életemben. Ez nem azt jelenti, hogy a lakásomban folyamatosan szól a muzsika, sőt otthon gyakran jólesik a csend. Az megnyugtat. Magát a zenét mindig az ének felől közelítettem meg. Kodály Zoltán egyik alaptétele az énekközpontúság, amellyel én teljes mértékben egyetértek. A szüleim mindig is daloskedvűek voltak, az ének állandóan jelen volt a családunkban. A születésnapok, névnapok alkalmával (vagy minden különösebb ok nélkül) összejöttek a rokonok, ismerősök, és víg dalolással, nótázással töltöttük az estét. A zene olyan szerepet tölt be az életemben, akárcsak őseink életében, akik örömükben és bánatukban is énekeltek. A zene átsegítette őket a mindennapok nehézségein. Édesanyám erre különösen érzékeny. Minden búra, bajra azonnal van egy ének-bölcsessége, és már fújja is az épp az adott helyzetbe illő dallamfoszlányt.

Milyen tapasztalatai vannak az énekkarokkal, diákokkal való munkáról?
25 éve vezetem a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Magyar Kórusát. A kezdeti években talán könnyebb volt együtt dolgozni, nagyobb volumenű dolgokat tudtunk létrehozni, hiszen ezekben az időkben a kórus nagy részét magyar ajkú zene szakos hallgatók alkották. Olyan repertoárt tudtunk összeállítani, amellyel bátran ki mertünk állni egy szlovák kórusversenyre is. A mostani énekkart legfőképp óvópedagógus és tanítóképzős hallgatók alkotják, zene szakos hallgatókból alig egy-kettő. Ám nagy örömmel tölt el, hogy a kórusban is vannak olyan diákok, akiken látom, hogy szeretnek oda járni, szeretnek énekelni, és egyszerűen élvezik a karéneklés gyönyörűségét. Ez szívet-lelket melengető érzés a számomra.

Miért tartja fontosnak az énekkarok működtetését, a kóruséneklés ápolását?
Az éneklés – talán sokak számára hihetetlen – szívet-lelket gyönyörködtető örömforrás mind az énekesek, mind pedig a hallgatóság számára. A kóruséneklés olyan közösségformáló erő, ami az együttmuzsikálás örömén túl fejleszti az énekhangot, a zenei hallást, a helyes légzéstechnika – ami az éneklés alapfeltétele, az egészségmegőrzés szempontjából is fontos. Az ének pontos és világos artikulációt igényel, ezáltal fejlődik az énekes beszédkészsége is. Ez főleg gyermekeknél kiemelten fontos. A kóruséneklés pontosságra, koncentráltságra, fegyelemre nevel, Az ember(kórus)társakra való odafigyelés itt alapkövetelmény, hiszen csak akkor szólnak tisztán a harmóniák, ha a saját szólamunkat úgy énekeljük, hogy odafigyelünk a másikra, a többi szólamra. Talán nem kell hangsúlyoznom, hogy napjainkban ez mennyire fontos. Meggyőződésem, hogy ha politikusaink nagy része kóruséneklésen nevelkedett volna, harmonikusabb társadalomban élnénk. Sokan azt gondolják, hogy az énekkar a képzett hanggal rendelkező énekesek gyülekezete. Igen, ilyen is van. De nem ez a jellemző. Bárki tagja lehet a kórusnak, aki szeret énekelni, és elfogadja közös éneklés szabályait. Nem kell hozzá hangszertudás, a zenei képzettség sem előfeltétel. Kodály írja a Gyermekkarok c. cikkében: „Van a gégétekben olyan hangszer, hogy szebben szól a világ minden hegedűjénél…” ennek a hangszernek a segítségével az aktív együttmuzsikálások által az „amatőr” kórusénekes egyszer csak azon veszi észre magát, hogy ő az, aki műveli a csodát.

Mennyire tartja fontosnak, hogy már fiatal korban megismerkedjenek a gyerekek a kórusmuzsikálás zenei örömével?
Azt gondolom, hogy a fent említettekből egyértelmű, milyen fontos lenne, hogy minden iskolában legyen egy gyermekkórus. Nemcsak az ének-zene tagozatos iskolákban. A zene, az ének ízlésformáló, léleknemesítő hatása ma már vitathatatlan, és ez kisgyermekeknél különös jelentőséggel bír. A testépítéssel, szellemi gyarapodással, elmepallérozással törődik az iskola, a lélekformálással alig. Ebben a korban borzasztóan fontos az, hogy énekeljenek minél többet. Ha felkészült szakember vezetésével igényes zenei közegben, gyakori aktív éneklések közt nőnek fel a gyermekek, később felnőttként is nagyobb igényességgel viseltetnek bármilyen zene iránt, akár koncertlátogatás, passzív zenehallgatás, vagy aktív muzsikálásról legyen szó. Számos olyan példát tudok felhozni, ahol az iskolás kórusból kiröppent énekesek kórust alapítottak, mert egyszerűen hiányzott nekik az karéneklés. De a saját környezetemben is hálaistennek látok pozitív példát, a nyitrai egyetemi kórustagok közül sokan diplomájuk megszerzését követően a tanítókórusban (Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusa) folytatják a karéneklést.

Kik azok a zeneszerzők esetleg énekesek, akik hatással vannak az Ön munkásságára?
Természetesen Kodály műveit szívesen énekeljük a kórusaimmal. Szeretem a kortárs magyar zeneszerzők darabjait is. Engem igazából maguk a művek szólítanak meg, amelyek nem biztos, hogy mindig ugyanazon zeneszerzők alkotásai. De ilyen is akad. Gyönyörűek pl. a Kocsár Miklós által feldolgozott archaikus népi imádságok, a 6 tételes sorozat, de Tóth Péter darabjai szintén közel állnak a szívemhez.
Példaképként inkább a tanáraimat említeném, karvezetőket (ha nem is név szerint, hisz oly sokan vannak) akik keze alatt dolgozhattam a pályafutásom során. Mindezek rányomják a bélyegét az ember munkásságára.

Karvezetőként, kórusénekesként és szülőfaluja Vága község kántoraként is tevékenykedik. Mindezek közül mely szerepet érzi a leginkább magáénak?
Nos, mindegyik egy izgalmas feladat, tele örömökkel, kihívásokkal. 13 éves koromtól, több mint 40 éven át kántorkodtam szülőfalumban, de jelenleg ez a foglalatosság nem tartozik az aktív tevékenységeim közé, csak nagyritkán ülök az orgona mögé.
A kóruséneklés ma is az életem része. Aligha tudnék létezni nélküle. 37 éve vagyok tagja a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusának. Ez a kórus mindig több karnaggyal dolgozott párhuzamosan, és ez ma is így van. Ennek köszönhetően mindig volt lehetőségem az énekkarban kórusénekesként is jelen lenni. Meg kell vallanom, néha nem tudom eldönteni, hogy melyik oldalt szeretem jobban: az altban állva szemben a közönséggel, vagy annak háttal, a karnagyi pulpitusnál. Ez így persze egy nagyon leegyszerűsített összehasonlítás. Ha mégis választ kell adnom a kérdésre, bizonyára a kóruskarnagyi hivatás az, ami leginkább a sajátom. A kórusénekes és az egyházzenész pedig ezt szervesen kiegészíti. A művek gyakorlásánál ugyanis az a legcélravezetőbb, ha a karnagy a saját énekhangján mutatja meg elképzelését, a dallamfrázisok vezetését, vagy egy hangképzési vagy intonációs probléma megoldását. A kórus gyakran koncertezik templomokban, az egyházi szertartások közreműködőjeként is. Ilyenkor nagy jó ha „kéznél van” az egyházzenész, de repertoár építésénél, a művek válogatásánál is hasznát veszem a sokéves egyházzenei gyakorlatnak.
Karnagyként az én feladatom a kóruspróbák színesítése, a motiváció fenntartása, valamint olyan darabok kiválasztása is, amelyeket a kórus tagjai örömmel adnak elő. Ez utóbbi nem mindig sikerül. Sokszor tapasztaltam, hogy én látom az adott darab szépségét, mint amikor a szobrász a márványtömböt nézi, de a szeme már a kiformált szobrot látja a kőben. A tanulás kezdeti stádiumában mégis mindenki hervadozik tőle. A karnagy a kottakép láttán, szinte hallja, a zenemű csodás végkicsengését. Amikor kezd összeállni a darab, az énekesek is rákapnak az ízére. Az én feladatom megmutatni annak a bizonyos zenei műnek a szépségét, ami életre csak akkor kel, ha azt szívből eléneklik. A közönség csak a koncert alkalmával találkozik a művel. Ez egy pillanatnyi varázs, ami gyorsan elillan. A csoda létrehozása viszont egy hosszú folyamat, ami mögött kemény, szisztematikus és felelősségteljes munka van. A karnagy dolga a produkció fölépítése, a zenemű előadásánál az ő feladata, hogy a csodát odavarázsolja az énekesek ajkára, a kórus előadásába. Ebben a pillanatban jut el a zeneszerző műve a közönséghez.

Ön szerint mi a titka annak, hogy valakiből jó karnagy, kórusénekes váljon?
Személy szerint a kóruséneklést külön választanám a karnagyi munkától. A karéneklés egy szabadidős tevékenység, amely nem igényel semmiféle „professzionalitást”, hangszertudást, fejlett kottaolvasási készséget. A legfontosabb, hogy az adott személy szeressen énekelni, és érezze jól magát a zenebaráti környezetben. Mindezeken túl pedig mi karnagyok szeretjük, ha énekesünk stabil, precíz, pontos, megbízható (a pontosságot nemcsak zenei vonatkozásban – dallami és ritmikai, hanem a gyakorlásokra és előadásokra is értem). Amellett elvárható, hogy tudja a saját szólamát magabiztosan elénekelni (adott esetben úgy, hogy figyel a többi szólamra is). Követi a karnagyi utasításokat… soroljam még?
A jó karnagy ismérvei? Nos, az kissé bonyolultabb az előzőknél. Nyilván szükséges bizonyos szintű rátermettség, de mindenekelőtt szakmai tudás, és a saját szakmájának a szeretete. Kodály a jó zenész jellemzőit 4 pontban foglalta össze: kiművelt hallás, kiművelt értelem, kiművelt szív, kiművelt kéz. Mindez a karnagyra is igaz, és bár mind a 4 kritérium fontos, a kiművelt kéz itt szokatlan, különleges szerepet kap. A „hangszer”, azaz a kórus szempontjából világos és olvasható kell, hogy legyen. Ugyanis a karnagy (karmester) talán az egyedüli muzsikus, aki legalábbis a koncerten a laikus számára talán nehezen értelmezhető módon, vizuális eszközökkel zenél. Ha látsz egy karvezetőt dirigálni, és nem hallod a zenét, bizonyára van róla elképzelésed, hogy milyen lehet az a zenemű, ami a keze alatt megszólal. Mindezeken túl nyilvánvalóan legyen jó pedagógus, sőt pszichológus, a türelem, kitartás is nem árt, ha az erényei közt szerepel. Fred Goldbeck a személyi kisugárzást is fontosnak tartja, és a kedvenc mondatomat hadd idézzem A tökéletes karmester című könyvéből: „Nyilván sokféle képességgel kell rendelkeznie egy karmesternek, egy kicsit varázslónak, jócskán színésznek és nagyon-nagyon muzsikusnak kell lennie.” És kihagytam még egy fontos dolgot: a művészi alázat. E nélkül aligha lesz valakiből jó karnagy.

Melyek azok a fő állomások, melyek meghatározták az Ön zenei életét?
Elsősorban az énekközpontú család, amelyben felnőttem. A következő állomás az életemben a galántai zeneiskola, ahol tizenegy éven keresztül tanultam hegedülni. Ez kifejlesztett bennem egy nagyon érzékeny lineáris zenei hallást, melynek köszönhetően észreveszem a nüánsznyi intonációs pontatlanságokat is. Nagyon fontos állomás volt az életemben a budapesti bennlakásos kántorképző, ahová a gimnáziumi éveim alatt jártam. Ez a képzés négy éven keresztül tartott a nyári időszakban minden alkalommal négy hétig. Itt találkoztam először a Kodály-módszer szerinti zeneoktatással. Hangszertanulás terén először harmóniumon, majd orgonán tanultunk. Emellett különféle tantárgyaink voltak: népének, gregorián, hittan, zeneelmélet, szolfézs, összhangzattan, karének és karvezetés. Ott kerültem közelebbi kapcsolatba az egyházzenével, amely máig közel áll a szívemhez. Karvezetéssel is ott találkoztam életemben először. Sőt mondhatni, itt vette kezdetét a karvezetői pályafutásom, amikor 1977 tanévzáró Te Deumán az Egyetemi templomban Budapesten nyilvánosan vezényeltem egy kórusművet, az egész templomi közösség (diákok, tanárok) alkotta kórus előadásában. Ennek idén van épp 40 esztendeje. Onnantól kezdve többen is biztattak, hogy folytassam ezt a pályát. Folyamatosan próbálkoztam, de lépten-nyomon akadályba ütköztem. Minden kis lehetőséget igyekeztem megkeresni, ahol én tovább tudok fejlődni. A következő állomás a Budapesti Népművelési Intézet által rendezett négy éves felsőfokú karnagyképző volt, amit Párkai István tanár úrról, „csak” Párkai-kurzusnak neveztek. Ha nagy tanári elődöket, példaképeket emlegetek, ő egészen biztosan köztük van. Tizenkét évig énekelhettem Vass Lajos keze alatt. Ő is egy nagy példakép, a kezdetektől fogva mindig rám bízott egy-egy művet, amit vezényelhettem. Természetesen az Ifjú Szívek, hogy ide jöhettem Nyitrára, a doktori képzés, a Galántai Gimnázium kórusa, a galántai Kodály Zoltán Daloskör mind-mind hozzátették a magukét az én pályám előremenetéhez.

A Tanárnőről tudni illik, nagy figyelmet szentel a Kodály-kultusz őrzésének, valamint annak terjesztésének. Többek között az Ön által vezetett galántai daloskör is a nagyra becsült zeneszerző nevét viseli. Mi keltette fel az érdeklődését Kodály Zoltán zenei kultúrája iránt? Hogyan kezdődött mindez?
A Kodály Zoltán Daloskört megörököltem, 35 éve felkértek a további vezetésére. Óriási megtiszteltetés, hogy maga Kodály Zoltán hagyta jóvá, hogy az ő nevét viselje az együttes. Amíg élt, figyelemmel kísérte a kórus működését. Én azt gondolom, hogy ez a dolog innentől kezdve kötelez. Egy olyan kórusnak az élére állni, amelynek maga a zeneszerző adta a nevét, nagy ajándék. A Kodály műveket rendre műsoron tartjuk. Bizonyos kórustáborokban, karvezető kurzusokon, Kodály-szemináriumokon jobban megismerkedtem a zeneszerző életével, munkásságával és műveivel. Maga a tény, hogy Kodály Zoltán Galántán töltötte gyermekkorát, saját bevallása szerint élete legszebb hét esztendejét, egyfajta varázst kölcsönöz az énekkar munkásságának. Azt gondolom, hogy Kodály életműve példaértékű. Egész életében nemzete fölemelkedésén fáradozott. Azon munkálkodott, hogy a széles tömegeket zeneileg műveltebbé, a művelt réteget magyarabbá formálja, és hogy a magyar zenének világviszonylatban is elismertséget, tekintélyt szerezzen. Olyan fajta gerincességet kölcsönöz az ő eszmeisége, hogy mindenképpen egy követendő példának tartom.

Köztudott, hogy a közelmúltban (2017. szeptember 21-én) Nagyszombatban Kodály Zoltán tiszteletére emléktáblát avattak, melyet egy színvonalas hangverseny kísért. A Tanárnő nagymértékben hozzájárult eme nemes esemény létrejöttéhez. Miért volt fontos, hogy Nagyszombat városát is ékesítse egy Kodály Zoltán-emléktábla?
Kodály Galántán töltötte gyermekkorát, de középiskolás éveit Nagyszombatban, a katolikus érseki főgimnázium diákjaként. Ebben a városban születtek első művei, itt tudatosodott benne a zeneszerzési pálya felé vezető út, itt mutatták be első kompozícióit. Galántán 7, Nagyszombatban 8 évet töltött. Míg Galánta városa a Kodály hagyományok ápolása terén mondhatni jeleskedik – egyfajta Kodály-kultuszt tart életben (iskolák viselik a zeneszerző nevét, szobor a parkban, emléktábla az állomás épületén, különböző rendezvények, és maga a kórus is az ő nevét viseli), addig Nagyszombat városa mintha nem tudna arról, hogy a világ egyik nagy zeneóriása az ő városuk utcáit rótta 8 éven át. Pedig Nagyszombatban több kiváló kórus is működik, nemigen hallottam még Kodály műveket az ő előadásukban. Engem bosszantott ez a dolog, és úgy gondoltam, ez ellen tenni kéne valamit. A Kodály emléktábla gondolata már néhány évvel korábban megfogant benne, és úgy gondoltam, hogy 2017-es esztendő, amely egyben Kodály-emlékév is, hiszen a zeneszerző születésének 135., halálának 50. évfordulóját ünnepeljük, kiváló alkalom a megvalósításra. A Nagyszombati Kerületi Önkormányzat elnökét szólítottam meg ez ügyben, aki pártolta és támogatta az ötletet és annak megvalósítását. Persze ez egy hosszú folyamat volt, tele buktatókkal, és akadályokkal. De az emléktábla megszületett, a Zene Háza boltíves kapualjában kapott helyet, és egy gyönyörű ünnepélyes hangverseny zárta a nem mindennapi eseményt. Állítom, hogy az elmúlt több mint 100 esztendőben összességében nem csendült fel ennyi Kodály kompozíció Nagyszombatban, mint ezen az estén.

Karnagyként, kórusénekesként mely Kodály által komponált mű/művek tekinthetők igazi különlegességnek az Ön véleménye szerint?
Kodály műveit tekintve számos különlegességről beszélhetünk. Azt a két kórusművet emelném ki, amely az én szívemnek nagyon kedves. Az egyik Kodály Zoltán Öregek c. kompozíciója. A zeneszerző Weöres Sándor gyönyörűséges versét zenésítette meg, amely az akkor mindössze 16 esztendős költő által íródott. A zene és a szöveg úgy találtak egymásra, mintha örökké összetartoztak volna. Egyik árva a másik nélkül, egymást kiegészítve a kettő együtt alkot igazi egységet. Úgy gondolom, hogy ez a vers fényt, koronát, értelmet kapott Kodály zenéjével, megtalálta a párját. Számomra ez a kórusmű ettől igazán különleges.
A másik szívemhez közel álló kórusmű a Jézus és a kufárok, a vegyeskari kötet talán legmegrázóbb, de ugyanakkor gyönyörűséges darabja. Szövegforrásként János evangéliumát jelöli meg a zeneszerző. A zenemű azt a történetet festi meg, melyben Krisztus ostorral hajtotta ki a templomból az ott méltatlankodó árusokat és kufárokat. Ámulatba ejtő zenei eszköztár felhasználásával a hallgató köré varázsolja a bibliai történetet. Véleményem szerint mindkét kompozíció igazi gyöngyszem, fantasztikus élmény énekesnek, karnagynak, hallgatónak egyaránt.

Kórusaiban milyen típusú műveket énekelnek? Mi minden befolyásolta mindezek kiválasztását?
A zenei darabok kiválasztásánál az embernek figyelembe kell vennie saját kórusának adottságait, fejlettségi szintjét, a kórustagok létszámát, de fontos szempont az is, hogy milyen alkalomra választok műveket. Arra bátorítok minden kórusvezetőt, hogy a saját énekkaruk teljesítőképességének felső szintjét célozzák meg. Olyan darabokat válasszanak, amely a kórus által még biztonsággal megszólaltatható, és nem törik bele a bicska. Sokszor nehéz olyan műveket találni, amely nehézségi szintje által állandóan fejlődik az együttes. Ha egy versenyre keresek darabot, természetesen figyelembe kell venni az adott kritériumokat, követelményeket. Nyilván elsődleges szempont, hogy a karnagynak tetsszen a darab, akkor biztos az énekkar is örömét leli majd benne. A felvidéki kisebbségi létünkből adódóan én szívesebben nyúlok magyar zeneszerzők műveihez, mert azt gondolom, hogy nekünk ezzel is küldetésünk van. A kórusműveken keresztül a magyar nyelvünket valamint a zenei anyanyelvünket egyaránt ápoljuk.

Mi a véleménye a mai zenei életről? Ön szerint mi az értékes zene és annak titka?
A mai zenei élet rendkívül sokrétű. Töménytelen mennyiségű zenei hatás ér bennünket naponta a médiák részéről, mindenféle műfajban. Nehéz lenne, és talán nem is helyénvaló egy általános értékmérő határvonalat meghúzni. Talán az iskola, a kisgyermekkorban elkezdett szisztematikus zeneoktatás adhat fogódzókat és igazodási szempontokat e tekintetben.

Mi motiválja Önt munkássága során – mi viszi előre?
A feladatok. És gyakran úgy érzem, a Jóisten ezeket két kézzel rakja elém. Már az egy motiváló erő, ha az énekesek eljönnek a kóruspróbára. Hiszen zenei téren „rám bízzák magukat”, a próbán szeretnék magukat jól érezni (a napi fáradságos munka után), kikapcsolódni, de ugyanakkor feltöltődni tudásban, a művek megismerésében, zenei élményekben gazdagodni, feloldódni a muzsikában. A karnagy pedig igyekszik ezeknek az elvárásoknak többé-kevésbé megfelelni. Ugyanakkor mindenki tudatosítja, hogy kemény munka, fegyelem és koncentráció nélkül nincs eredmény, de a koncertjeinken a közönség reakciója mindenért kárpótol. És ilyen lélekemlő pillanatoknak számtalanszor a részesei vagyunk. Könnycsillogás a tekintetekben, egy-egy „de gyönyörű volt” sóhaj a záróakkordot követő másodpercekben, vagy amikor a vicsápapáti idős néni a kórusművet követően önkéntelenül feláll a padban, összecsapja a kezét azzal a sóhajjal, hogy „lejött a mennyország”… nos, ilyen pillanatok motiválnak nemcsak engem, a kórusénekeseket is. Ilyenkor nemcsak azt érezzük, hogy megérte a fáradozást, hanem maga az éneklés, a muzsikálás, a varázs létrehozása jelent felejthetetlen élményt, és okoz örömet.

Milyen zenei tervek állnak Ön előtt?
Szintén azt tudom mondani, mint a zenei hivatás választásával kapcsolatban is, hogy nem én tűzök ki zenei terveket, hanem azok, pontosabban a feladatok valamilyen módon megtalálnak engem. Nyilván vannak kivételek. A felvidéki magyar karvezetőképzés valamint a kántorképzés a jelen helyzetben nem igazán megoldott. A kettő nagyon szorosan összefügg. Erre jó lenne kitalálni valami hatékony és hosszú távú megoldást. A 90-es évek végén, 2000-es évek elején néhány évig egy ideálisnak mondható magyar karnagyképzés működött Nyitrán, a Zene Tanszéken. Ekkor nyolc szemeszteren keresztül tudtam foglalkozni a hallgatókkal, akik minden zenei stílusban kipróbálhatták magukat. Abból a korosztályból viszonylag sok, azóta már gyakorlatban dolgozó kolléga vezet kórust a saját működési területén. Ezek a hallgatók olyan felvértezett tudást és gyakorlatot szereztek karvezetésből, ami felbátorította őket egy énekkar alapítására. Mindig melengeti a keblem, amikor a Csengő Énekszón versenyző kórusok karnagyai közt aránylag sok az egykori tanítvány. De több kéne. A fiatalok közül is. Napjainkban sajnos magyar ajkú zene szakos hallgató alig akad Nyitrán, a magyar karnagyképzés pedig egyszerűen nem létezik. A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége szervezésében a Komáromi Nyári Egyetem keretében rendszeresen tartunk karvezetőképzést (legutóbb 11. alkalommal). Ez gondolom minden résztvevő számára szakmai feltöltődést jelent és motiváló erővel bír a további munkához. De nem helyettesíti a hosszú távú, szisztematikusan felépített karnagyképzést.

Nagyon szépen köszönöm, hogy a Tanárnő elfogadta a felkérésemet, és megejthettük az interjút. Szerencsés embernek mondhatom magam, hogy részese lehettem ennek a pillanatnyi csodának. Remélem, hogy ezek az értékes gondolatok, az Ön üzenete minél több ember szívéhez jut majd el.

Kodály Zoltán nemes szavaival zárnám az interjút:
„Az ének szebbé teszi az életet, az éneklők másokét is. Nem sokat ér, ha magunkban dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmónia, amiben mind egyek lehetünk. Akkor mondhatjuk majd csak igazán: Örvendjen az egész világ.”
(Kodály Zoltán)


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.