Józsa Mónika: Közönségnevelés – közösségformálás – nemzetépítés

Gondolatok Kodály Zoltánról születésének 135., halálának 50. évfordulója kapcsán

A 2017-es év Kodály-jubileuma számos nagyszabású hangverseny, műveltségi vetélkedő, zenepedagógiai konferencia és egyéb zenei rendezvény szervezésére ösztönözte Kodály Zoltán tisztelőit. A világ különböző tájain szervezett rendezvények kapcsán felmerül a kérdés, vajon mit jelent nekünk, felvidéki magyaroknak a világ nagy géniusza ma. Ismerjük-e kellőképpen az örökséget, amit ránk hagyott, a kompozíciók sokaságát, a hatalmas életművet? Ismerjük-e kellőképpen őt magát, az Embert, a Magyart? Értékeljük-e népzenekutató munkásságát, számon tartjuk-e, követjük-e zenepedagógiai és erkölcsi útmutatásait? Hiszen innen indult, közülünk. A mi vidékünkről.
Kecskeméten született ugyan, de mivel pár hónapos korában szülei elköltöztek onnan, Kecskemétről semmi emléke nem maradt, sem a Duna melléki Szobról, ahol ugyancsak aránylag rövid ideig tartózkodtak. A Kodály család 1885-ben költözött Galántára, itt érték az első zenei benyomások, melyről több műve és személyes vallomása is tanúskodik. 1892-ben Galántáról Nagyszombatba költöztek, ez a város lett Kodály életének második jelentős állomása. A katolikus érseki főgimnázium diákjaként már tudatosan fordult a zenetanulmányok felé. Sokrétű zeneszerzői munkásságának egy-egy ága már a nagyszombati diákévek idején gyökeret eresztett. Az első zeneszerzői szárnypróbálgatások és a sokféle gyakorlati zenei tevékenységen túl itt ismerkedett meg a zenekari hangzással, itt foglalkozott először tudatosan a népdallal,i de talán a legfontosabb a kíséret nélküli a cappella kórusművekkel való közeli kapcsolata, hiszen ez a műfaj később a zeneszerző alkotásainak igen jelentős területévé vált.
Számos adatot ismerünk a nagyszombati diákévekből, én most a gimnazista fiatalember személyiségét szeretném közelebb hozni az épp idén 20 éve elhunyt bencés szerzetes-tanár, dr. Nádasi Alfonz emlékei nyomán. Az ifjú Kodály diáktársai közt is tiszteletnek és megbecsülésnek örvendett. Nádasi Alfonzii Pannonhalmán a szeretetotthonban kérdezősködött Kodályról a már idős rendtársak, volt nagyszombati diákok körében. Az ő közlése szerint a régi iskolatársak „nem ismertek még egy olyan diáktársat, akinek ekkora tekintélye lett volna, mint neki.” (Nádasi, 2000, 74.). Az akkoriban szokásban lévő megszólításkor a vezetéknévhez hozzáadott „úr” helyett ennek a szlovák megfelelőjét, a „pán” szót használták, vezetéknév nélkül. „Nemcsak a kisdiákok nevezték Pánnak, hanem osztálytársai is mindig csak így: „Pán”. Még diplomájuk megszerzése után is, az érettségi találkozókon is, mindig csak így mondták: ’Szervusz Pán!’ Annyira bennük maradt a diákkori megbecsülés, hogy el sem tudtak képzelni más megszólítást öregkorukban sem.” (Nádasi, 2000, 74.). Dr. Nádasi szerint ez oda vezethető vissza, hogy Kodály – nem törődvén az idősebbeket megillető „előjogokkal” – segítette a szlovák származású kisdiákok magyar környezetbe való beilleszkedését. Ő maga nem tanult meg szlovákul Nagyszombatban. Később, amikor a zoborvidéki gyűjtései során szüksége volt a szlovák nyelvre, könyvből sajátította el a kívánt szintű nyelvtudást (Kodály, Vt. 3, 2007, 497.).
A továbbiakban a zeneszerző pályafutását illetően inkább a zenepedagógus, a nemzetnevelő személyiségére szeretnék fókuszálni.
A húszas évek második felében Kodály figyelme egyre inkább a kórusmuzsika, főleg a gyermekkarok felé irányult, és bár az inspiráció a véletlen műve,iii az e téren kifejtett alkotó tevékenység nagyon is tudatos. Felismerte ugyanis a szak-zenészképzés és a közönségnevelés egymásrautaltságát. A feladat szinte jelmondatszerű tömör megfogalmazását az 1929-ben írt Gyermekkarok című tanulmányában közölte: „Nekünk tömegeket kell a zenéhez vezetni. […] Az állam hiába tart fenn operát, koncertet, ha nem jár bele senki. Olyan közönséget kell nevelni, amelynek életszükséglet a magasabb rendű zene. A magyar közönséget ki kell emelni zenei igénytelenségéből. Ezt pedig csak az iskola kezdheti el.” (Kodály, Vt. 1, 2007, 42., 45.).
Kodály a gyermekkarokban és általában a kóruséneklésben látta a lehetőségét annak, hogy az aktív zenélés gyakorlatán keresztül értő közönség nevelhető, és ami talán még fontosabb, az értékes művészi zenén felnövekvő generáció kiemelhető a szellemi igénytelenség ingoványából.
A néphagyományon alapuló gyermekkarok sorát a Villő és a Túrót eszik a cigány (1925) nyitotta, de a további kompozíciók is mind szövegükben, mind zenéjükben a gyermekek világából sarjadtak, a gyermeklélek derűjét tükrözték. A nagysikerű kórusművek nyomában az ifjú előadók, az éneklő gyermeksereg tábora is gombamód szaporodott. Újabb és újabb kórusok alakultak nemcsak Budapesten, hanem szerte az országban. Egyre több vidéki városban rendeztek kórushangversenyeket, „Kodály gyermekkari esteket”. Néhány év leforgása alatt a gyermekkarok munkája s a bemutatkozó hangversenyek mozgalommá erősödtek, az Éneklő Ifjúság mozgalmává izmosodott. A gyermekkarok mellett a felnőtt énekesekre is gondja volt a zeneszerzőnek. Alkotóműhelyéből egész kórusirodalom került ki mind a vegyes karok, mind pedig a női, illetve a férfikarok részére. Néhány példa a sok közül: vegyeskarok: Mátrai képek (1931), Öregek (1933), Jézus és a kufárok (1934), Liszt Ferenchez (1936), női karok: a Hegyi éjszakák öt szöveg nélküli darabja (I. 1923, II – IV 1955–56, V 1962), Négy olasz madrigál (1932), Ave Maria (1935), A 150. genfi zsoltár (1936), férfikarok: Karádi nóták (1934), Huszt (1936), Felszállott a páva (1937), Isten csodája (1944). A kórusművek születésével párhuzamosan a zeneszerző számos prózai írása látott napvilágot, melyekben a kóruskultúra népszerűsítésével, a kórusmuzsika nemzetnevelő feladataival foglalkozott, ráirányítva a figyelmet az iskolai énekoktatás hiányosságaira.
Munkatársaival és tanítványaival négy évtizedes rendkívül átgondolt nevelőmunkával egy énekközpontú zeneoktatás gyakorlatát szervezte meg a legkisebb (óvodás) korosztálytól a profi szakzenészképzésig. Ezt a zeneoktatást, amihez maga Kodály számos énekgyakorlatot komponált, tanulmányt írt, útmutatást adott, nevezte el a zenepedagógia (nem ő maga!) Kodály-módszernek. Ma a világ számos országában a Kodály-koncepció szerint oktatják a zenét. Nekünk, magyaroknak ez az egyedüli időt álló valutánk – jegyzete meg sok évvel ezelőtt egy néhai kollégánk.
A cél tehát mindenekelőtt az igényes zene iránti érdeklődés felkeltése volt, a zenei ízlésformálás megalapozása és a léleknemesítő emberformálás. A kodályi zenepedagógia ide vonatkozó hármas pillére: az értékes zenei anyag, a zeneértő közönségnevelés és a nemzetnevelés. Mindhárom tézissel kapcsolatban számos Kodály írásban találunk kőbe vésett keménységű utalásokat, gyakorlati útmutatást. Ezek közül most a nemzetnevelésre vonatkozóan álljon itt néhány példa. A Zene az ovodában c. 1941-ben megjelent tanulmányában a következőket írta: „Ovodáskorban a magyarság tudat alatti elemeinek beültetése, lassú kifejlesztése a feladatunk. Magyar mivoltunk épületének mintegy a föld alatti alapjait kell itt lerakni. […] A tudat alatti magyarság első talpköve a nyelv. […] második talpköve a zene. Óvodában talán még fontosabb a nyelvnél is.” Az írás sorait továbbolvasva olyan gondolatokkal szembesülünk Kodály megfogalmazásában, amelyek itt, nálunk, Felvidéken különösen aktuálisak napjainkban is. Az iskolai beíratások időszakában a magyar iskolát népszerűsítő pedagógusok, intézményvezetők bátran a zászlajukra tűzhetnék: „A tudat alatti nemzeti vonások legjobb megalapozója a néphagyomány elsősorban játék- és gyermekdalaival. Ezekben van ugyan, ami közös Európa népeivel, de van különbség is. Látjuk a különbséget, ha tavaszi napokon nyilvános sétatereken megfigyeljük, hogyan veri bele magyarnak született gyermekekbe az idegen nevelő a maga nyelve és zenéje tudat alatti elemeit. Az ilyen gyermek váltott lelkű lesz, magyarul beszélni és érezni egész életében nem tud. Ha felnő, s családja révén vezető helyre kerül, nem érti a magyarnak sem nyelvét, sem lelkét. Nincs aki e szülőket felvilágosítaná, mit követnek el gyermekük ellen: kirekesztik a nemzeti közösségből. A lélek alaprétegét nem lehet kétféle anyagból lerakni. Anyanyelve csak egy lehet az embernek, zeneileg is. Akit kettőben nevelnek, egyiket sem tudja.” (Kodály, Zene az ovodában, Vt. 1, 2007, p. 95.)
Néhány évvel korábban 1937-ben, az Énekes játékok c. cikkében írta: „A nevelésnek oda kell törekednie, hogy ez a szó: „magyar vagyok“, minél gazdagabb tartalmat, minél több életet, színt jelentsen mindenkinek egyénileg is, különben vajmi könnyen üres frázissá szárad.“ (Kodály Vt. 1, 2007, p. 63.) Bartók ezt nyilatkozta róla a „Magyar népzene és új magyar zene”, angolul: „The Folksongs of Hungary”, Pro Musica,v c. cikkében 1928-ban: „Ha azt kérdezik tőlem, mely művekben ölt testet legtökéletesebben a magyar szellem, azt kell rá felelnem, hogy Kodály műveiben. Ezek a művek: hitvallomás a magyar lélek mellett. Külső oka ennek az, hogy Kodály zeneszerzői tevékenysége kizárólag a magyar népzene talajában gyökerezik. Belső oka pedig Kodály rendíthetetlen hite és bizalma népének építő erejében és jövőjében.”
Kodály tehát zeneszerzőként, tudósként, nevelőként egész életében azon fáradozott, hogy népének a csaknem feledésbe merülő értékeit közkinccsé téve, az általános és magas zenekultúra alapjait rögzítve hozzájáruljon az átlagemberből zeneileg művelt, a tömegből közönség, értékes zenét igénylő közönség – közösség formálódásához. Olyan közösség, amely büszkén felvállalja saját nemzeti értékeit.
Befejezésül Eősze László a zeneszerzőről írt gondolatait idézem a Kodály Zoltán élete képekben és dokumentumokban c. kiadványból.vi „Népét szolgálta egész életében. Tette ezt azért is, mert meg volt győződve arról, hogy így szolgálja legjobban az egész emberiséget. Küldetésének tekintette, hogy hazájában minél nagyobb tábort szervezzen a magas művészetnek, a világban pedig minél több hívet szerezzen a magyar zenének.”
Nos, ebben is követendő példát mutatott mindnyájunknak. Szolgálat, saját közösségünk, nemzetünk iránti hűség, elkötelezettség, erkölcsi tartás, felvállalás. Tenni a dolgunkat, ki-ki a saját működési területén lehetőségeinkhez és tehetségünkhöz mérten hittel, bátorsággal, kellő szakmai tudással. Nekünk, felvidéki magyaroknak Kodály Zoltán élete és munkássága ebben mindenképpen példaképünk kell legyen.

Felhasznált irodalom
CS. VARGA, I.: Az élet hídjának pillérei: a hit és a magyarság. In: Nádasi A.: Mi mindenre emlékezett Kodály. Miskolc: Felsőmagyarország Kiadó, 2000.
EÖSZE, L.: Kodály Zoltán élete képekben és dokumentumokban. Budapest: Zeneműkiadó, 1982.
EÖSZE, L.: Kodály Zoltán életének krónikája. Budapest: Editio Musica, 2007.
KODÁLY, Z.: Visszatekintés (1. kötet.). Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok. Bónis F. (szerk.): Budapest: Argumentum. 2007.
KODÁLY, Z.: Visszatekintés (3. kötet.). Hátrahagyott írások, beszédek, nyilatkozatok. Bónis F. (szerk.): Budapest: Argumentum, 2007.
NÁDASI, A.: Mi mindenre emlékezett Kodály. Miskolc: Felsőmagyarország Kiadó, 2000.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.