Horváth Géza: 25 éves a Katedra – Negyed évszázad a szakmaiság szolgálatában

Azon tűnődöm: szerencsésnek mondható-e a mi nemzedékünk? Azoké, akik a legdühödtebb sztálinista időkben születtünk, pionírok, majd SZISZ-tagok lettünk. (Ezt – szerencsére – a később születettek már nem is értik.) Akik ’68-ban épp érettségizni készültünk, majd csalódottan vettük tudomásul, hogy szovjet tankok dübörögnek Prága és Pozsony utcáin. A „konszolidációnak” csúfolt időszakban kaptuk meg a tanári diplománkat, tettünk esküt „szocialista hazánkra”, és írásban jelentettük ki, hogy ateisták vagyunk. Aztán tanítani kezdtünk, óravázlatokat és tanmeneteket írtunk, kínosan ügyelve arra, hogy feltüntessük a nevelési célt: „hazafiasságra nevelés”, „proletár nemzetköziségre nevelés”. És ha jött a szakmai ellenőrzés (az „inspekció”), minden furfangunkat elő kellett vennünk, hogy – mondjuk – a törtek egyszerűsítését oktatva miképp csempésszük be a tanórába a fennkölt szocialista eszméket. Megtapasztaltuk a „kontraszelekció” jelenségét. (Szerintem a tőlünk fiatalabbak ezt sem értik, ezért egy kissé leegyszerűsítve elmagyarázom. Aki közülünk az átlagosnál egy kissé tevékenyebben publikált, ráadásul magyarországi lapokban, vagy a saját környezetében megpróbálta elhinteni Vekerdy Tamás vagy Lénárd Ferenc pedagógiai nézeteit, az rögtön gyanússá vált. Rengetegen voltunk, akiknek ebben az időben nem véglegesítették a szerződését, ezért évről évre kilincselnünk kellett, hogy a következő tanévben is taníthassunk. Sok esetben azonban eltanácsoltak bennünket a pedagógiai pályáról. Így lett akkor, a nyolcvanas évek elején, a mi vidékünkön sok tehetséges tanárból „rabcsendőr” vagy a pionírotthon alkalmazottja. Jómagam három éven át a művelődési otthonban dolgoztam – természetesen nem önszántamból.)
Igen, szerencsések vagyunk. Mert a rendszerváltás a pályánk derekán ért, és így módunkban állt összehasonlítanunk az egypártrendszer parancsuralmát az 1989 utáni idők szellemével. Nem állítom, hogy ami ezután jött, az egyértelműen jó. Csak azt tudjuk, hogy jobb. A kezdeti zűrzavar után lassan kialakult egy új látásmód is. Gyorsan megtanultuk, hogy az iskola falai között nemcsak oktatnunk, hanem nevelnünk is kell, és immár a nevelés alatt nem holmi marxista szólamokat kell értenünk. Jól jött volna a szakmai segítség. Számomra akkor nyílt meg igazán ez a világ, amikor először csak hallgatóként, később előadóként vagy foglalkozásvezetőként részt vehettem a hazai és a magyarországi nyári egyetemeken, a matematikatáborokon. Jó lett volna az ott hallott, tanult új és újszerű ismereteket kollégáim számára is közreadni. De nem nagyon volt hol. Bár egy-két országos terjesztésű lapunk időről időre vállalta, hogy közli a szakmai írásainkat, mindazonáltal magunk sem tartottuk illendőnek, hogy szakmai értekezésekkel traktáljuk az olvasótábornak azt a részét, aki ezek iránt nem érdeklődik. Úgy éreztük, valóságos csodának kellene történnie, hogy legyen egy szlovákiai magyar pedagóguslapunk.
És a csoda megtörtént. Én csak akkor értesültem a Katedra című folyóirat létezéséről, amikor már országos terjesztésűvé vált. Csicsay Alajosnak köszönhetem, hogy ott lehettem azon a találkozón, amikor előadtuk ötleteinket: mivel is töltsük meg a lapot. Én akkor – matematikatanárként – három dolgot tartottam nagyon fontosnak: hogy megújítsuk az évtizedek óta megcsontosodott matematikatanítás módszertanát, hogy javítsunk a tankönyveink nyelvezetén, és hogy elindítsunk egy levelező matematikaversenyt. Ez utóbbiban nem bíztam, de annyi bátorítást kaptam, hogy végül is a rovat beindult. László Béla volt a rovat vezetője, nekem az volt a dolgom, hogy érdekes feladatokkal keltsem föl a tanulók figyelmét. Nem gondoltam, hogy a versenyt egy országos döntővel kellene lezárnunk, hiszen elképzelésem sem volt arról, hogy miképp lehetne ennek az anyagi hátterét kigazdálkodni. A levelező fordulók lezárása után Könözsi Évával, Hodossy Gyulával, László Bélával és az ő segítőivel megszerveztük az első országos döntőt. Evés közben jön meg az étvágy. Már a gímesi döntőn elhangzott egy javaslat, hogy más tantárgyakban is indítsunk versenyt. Ma már majdnem minden iskolánk bekapcsolódik valamelyik Katedra-versenybe. (…)

A teljes cikk a Katedra folyóirat XXV/2. (októberi) számában jelent meg.

kép: pixabay.com


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.