Így látom én a kitelepítést

Egy ragyogó szeptemberi napon édesanyám megkért, hogy kísérjem el őt és dédimamát falunk egyik rendezvényére. A kitelepítés és deportálás 70. évfordulójára emlékeztek meg községünkben.
– Na – gondoltam magamban –, megint egy unalmas délután.
De mivel szívből szeretem dédikét és anyát, úgy döntöttem, hogy eleget teszek kérésüknek, és elmegyünk együtt a kultúrházba.
Annyit tudtam a kitelepítésről és a deportálásról, hogy a II. világháború utáni években elűzték a magyarokat a Felvidékről, mivel nem akarták magukat szlovákoknak vallani. Azt is tudtam, hogy dédike és családja is a deportáltak közé tartozott. Egyre többet gondoltam arra a bizonyos szombati napra, éreztem, meg kell tudnom, mi történt a családommal bő hetven évvel ezelőtt. Elmentem hát dédikéhez, aki az idén lesz nyolcvanegy éves, és nekem még soha nem mesélt a deportálásról. Édesanyám szerint túl sok fájdalmas emlék nyomja a szívét, ezért édesanyám is csak nagyon keveset tud ezekről az évekről. Elmentem hát dédikéhez, és megkérdeztem:
– Dédi, hát mi történt hetven évvel ezelőtt?
Ő rám nézett jóságos szemeivel, megfogta ráncos kezével a kezemet és elmondta, hogy majdnem annyi idős volt, mint most én, amikor el kellett hagyniuk szülőfalujukat. Aztán, mintha egy zsilip kapuja szakadt volna ki, elmesélte a történetet, ami rányomta a bélyegét egész további életére.
1947 januárjában a csehszlovák katonaság körülzárta falunkat, és aki nem vallotta magát szlováknak, annak csomagolnia kellett. A családjával együtt el kellett hagynia a házát. Ükapám az utolsó pillanatig reménykedett, hátha meggondolják magukat, hiszen ő hat gyerekkel, köztük egy két hónapos csecsemővel mégis hová mehetne… De amikor az utolsó reggelen szlovákul megkérdezték tőle, aláírja-e a nyilatkozatot, hogy ő márpedig szlovák, kérdőn nézett feleségére, aki csendesen megcsóválta a fejét, és érthetően azt mondta: „Magyar vagyok, nem tudom, miről beszélnek!”
Ezzel a mondattal megpecsételődött az egész család sorsa. Pár órát kaptak, hogy összecsomagoljanak, majd a vonatállomásra vitték őket. Nem tudták, hogy hová mennek, nem tudták, hogy az életet vagy a halált választották-e. Nem tudták, viszontlátják-e szülőföldjüket, itt maradt családtagjaikat, barátaikat. Imádkozhatnak-e még valaha a deáki kéttornyú templomban?
A csehországi Podbořanyba vitték őket. Pár napig a hatgyerekes család nem kellett senkinek. Úgy válogattak a csehek a deportáltak közül, mint a lóvásáron. Dédike, aki akkor tíz éves volt, ezt nagyon megalázónak tartotta. Végül egy tanyán kötöttek ki. A nővérei és az édesapja mezőgazdasági munkát végeztek, ő maga a háztartásban segített édesanyjának. Két évig tartott száműzetésük, csak a legalapvetőbb kifejezéseket tanulták meg csehül. Mindvégig megmaradtak magyaroknak. Az első adandó alkalommal hazatértek szülőfalujukba. Dédike szerint ükapám magát okolta, hogy ilyen helyzetbe taszította saját családját, de mama mindig azt válaszolta, ő emelt fővel fog egyszer hazatérni a saját házába.
Dédi gyerekfejjel élte át a deportálást. Látta a könnyeket, érezte a bizonytalanságot és a fájdalmat, volt megbélyegezett, megalázott. Szüleitől megtanulta az emberi tartást és helytállást, hitet, összetartozást.
Most már vártam az emlékünnepséget. Úgy éreztem, én is közéjük tartozom. Már tudtam, miért könnyes az idős emberek szeme, amikor a történész elmondta a történelmi hátterét a kitelepítésnek és a deportálásnak. Már tudtam, miért állnak a kitelepítettek szó nélkül a templom kapujában és imádkoznak. Eddig is ismertem e két szó jelentését, de most már megértettem. A kitelepítés és a deportálás számomra már nemcsak puszta történelmi tény. Minden szám mögött nehéz emberi sorsok rejtőznek. Ezért kell emlékeznünk. A megemlékezés után még sokáig nem tudtam elaludni. Feltettem hát magamnak a kérdést: Gyűlölhetnek-e engem azért, mert édesanyám után félig magyar vagyok, édesapám után meg félig szlovák? A kérdésemre még mindig keresem a választ…
A fiatalok jelentik a jövőt. Sajnos a hetven évvel ezelőtti történelem megismételheti önmagát. Nekünk kell tennünk azért, hogy a gyűlölet és az igazságtalanság ne találjon utat magának. Dédike szavaival élve: „Megbocsátani lehet, de feledni nem!”

Kunc Bianka, 9. osztályos tanuló, az esszéíró verseny győztese


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .