„Szülőföldem szép határa”

Egy verőfényes nyári reggelen fehér borítékot hozott a postás. A boríték Magyarországról érkezett. Miután édesanyám felbontotta a küldeményt, egy szép meghívó esett ki belőle. Először esküvői meghívóra gondoltunk, de miután elolvastuk, akkor jutott tudomásunkra, hogy születésnapra vagyunk hivatalosak. Nem is akármilyen születésnapra! Apai nagyapám nagynénje, aki Budapesten él, szeptember 16-án töltötte be  90. életévét. Kérése az volt, hogy itt, Szlovákiában szeretné megünnepelni születésnapját népes családja körében. Számomra ez akkor még nagyon furcsának tűnt. Miért jön el egy idős néni éppen ide, Diósförgepatonyba, Pestről, hogy itt ünnepeljen? Megkérdeztem nagymamámat, aki elmondta, hogy Violka néni itt született Diósförgepatonyban, s 1947-ben kitelepítették őt Magyarországra.
A kitelepítésről, a deportálásról az iskolában, a történelemórán tanultunk. Már akkor felkeltette érdeklődésemet, vajon hogyan élhették tovább mindennapjaikat azok az emberek, akiket elszakítottak szülőföldjüktől, szülőfalujuktól. Elhatároztam, ha az ünnepségen lehetőségem nyílik rá, megkérdezem Violka nénit.
Elérkezett a nagy nap. Mivel Violka nénit én csupán nagymamám, édesapám elbeszéléséből ismertem, úgy gondoltam, egy megtört idős néni érkezik Budapestről. Viszont kellemesen csalódtam. A néni még ma is nagyon jó egészségnek örvend, korát meghazudtoló frissességgel mozog. Amikor édesapám oldalán belépett a terembe, az egybegyűlt rokonság láttán könnyekig meghatódott. Azután kérdés nélkül emlékezni kezdett. Elmondta, milyen szép, gondtalan gyermekkora volt Diósförgepatonyban, ahol szüleivel és ikertestvérével, Józseffel élt. Jólétben éltek, az édesapja módosabb gazdának számított a faluban. Még a második világháborút is átvészelte a család, majd következett 1947, amikor családjuk élete megváltozott. Egyik nap, mikor felébredtek, az ajtajuk előtt találták a rettegett fehér lapot, amin az állt, hogy kötelesek elhagyni az országot. A földjeiket, az állatokat, az otthonukat és sok minden mást hátra hagyva kellett elhagyniuk szülőfalujukat. Fűtetlen vagonokban szállították őket egészen Magyarországig, ahol először Baranya megyébe, Magócsra kerültek, majd a család Dorog városába költözött. Violka néni elmondása szerint szülei sohasem békéltek meg azzal a tudattal, hogy más országban kell leélniük hátralévő éveiket. Ők többé már nem láthatták szülőfalujukat, nem mehettek ki szüleik sírjához.
A néni húsz évesen, nagyon fiatalon bekerült egy egészen más közegbe, mint amihez itthon szokott. Barátok, rokonok nélkül nagyon nehéz volt a kezdet az idegen országban. A helyiek is idegenként tekintettek rájuk. Később Dorogon találta meg élete párját, akivel a jobb megélhetés miatt Budapestre költöztek. Gyermekük nem született, ennek ellenére nagyon boldogan éltek. Violka néni Budapesten leérettségizett, és nyugdíjazásáig titkárnőként dolgozott egy gyárban. Férje sajnos már nem él, egyedül lakik, de mindig szívesen fogadja – ahogy ő nevezi – az itthoni látogatókat. Számára az itthon Diósförgepatony, az otthon pedig Budapest. Elmesélte azt is, amikor először visszatért szülőfalujába férjével együtt. Sírva borult le a falu határában megcsókolni az anyaföldet, majd első útja nagyszülei sírjához vezetett. Elárulta, hogy a mai napig őrzi azt a kis doboz földet, amit első hazatérése után vitt magával a falu határából, ahol a család földjei voltak.
Violka néni elbeszélése után megértettem, miért itt akarta ünnepelni kerek születésnapját. Hiszen itt, a Csallóközben vannak a gyökerei, legközelebbi hozzátartozói, akik tisztelettel és nagy-nagy szeretettel veszik körül.
Ez az idős néni példát mutatott mindannyiunknak, úgy az egymás iránti szeretetből, mint a szülőfalunk iránti tiszteletből. Mindenkihez volt egy-két jó szava. Szülőfalujáról nagyon sok szeretettel beszélt. Ahogy mondta, ha megkérdezik tőle, hová valósi, mindig azt mondja, a felvidéki Diósförgepatonyba, de jelenleg Pesten él.
Az ünnepség után sok minden kavargott bennem. Elgondolkoztam, vajon a néni helyében én hogyan éltem volna meg azt a sok borzalmat, amit át kellett élnie? 15 évesen belegondolni is nehéz, mi történne, ha a történelem ismételné önmagát. Úgy gondolom, nekünk, akiknek megadatott a jólét, a szabadság, kötelességünk ápolni hagyományainkat s tisztelni a kitelepítettek emlékét.

Molnár Frigyes, 9. évfolyamos tanuló, az esszéíró verseny 2. helyezettje


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.