Így látom én a kitelepítést III.

1947 tele egy borzalom volt a felvidéki magyar családoknak. A rettegett csehszlovák rém felébredt és pusztított, amit látott. A magyarokat a Beneš kormány vagy eldeportálta a Szudéta-vidékre, vagy áttelepítette Magyarországra. Köztük nagyanyámat is, aki akkor még csak 10 éves lehetett. Már alapjában megkeseredett sorsát ez még tovább sanyarította. Alig, hogy a világháború elvitte a testvérét, neki kellett otthonát elhagyni, vele együtt földben nyugvó testvérét. A felnőttek tudták, hogy ebből a veszedelemből nincs kiút és csak sírni tudtak. A gyerekek nem tudták, hogy miért sírnak a szüleik, ők még nem értették. Még utoljára raktak egy szál virágot a testvére sírjára, és már másnap várta őket a katonai teherautó. A teherautóra csak a legszükségesebb tárgyakat vagy élőlényeket rakhatták fel. Ezek között főképp dunyhák, főzőeszközök és egy kevés élelem volt, esetleg pár aprójószág. A bepakolás után mamámékat elszállították az érsekújvári állomásra. Ezek után mamámat is vonatra pakolták, aki talán egy kicsit boldogan is szállt fel a vagonra, hiszen ő még sosem utazott vonattal. Sokat nézelődött ki az ablakon és nézte a tájat. Ez is lett a veszte, mivel a huzattól átmeneti vakságot kapott és aztán ettől szenvedett majd egy hónapig. És csak mentek és mentek. A marhaszállító vagon, amin még pár évvel ezelőtt talán a szintén erőszakkal deportált zsidók utaztak Auschwitz felé, most magyarokat vitt, egy „demokratikus” ország vezetősége által, annak építésére. Ezek a vagonok nagyon huzatosak voltak, s hogy bennük emberhez illő meleget csinálhassanak, nagyon sok fűtőanyag kellett volna. De azt nem kaptak. Nekik kellett összelopkodniuk a gőzmozdonyok hátulján található szénből. Megérkezve nagyanyámék csak nehezen keltek el azon az embervásáron, amin minden család átesett, hiszen senkinek se kellett egy lelkileg teljesen összetört anyuka és egy vak kislány. Végül már megsajnálta őket egy gazda, aki végül megvette őket. Új lakóhelyük egy TSZ helyiségben volt, egy iskola előtt. Itt pár éve még szudétanémetek laktak és most magyarok kerültek ide, akiknek szülőhelyük 100 meg 100 kilométerre van innen. Mamám, ameddig még a vakság sötétjében szenvedett, segítségre szorult. De mivel dédmamám és dédapám dolgozott látástól vakulásig, nem tudtak neki segíteni. Így hát az épület előtt található iskola tanárai segítettek, amíg meg nem gyógyult. Miután végre újra visszakapta szeme világát, ő is beállt az iskolába, mint diák. Az első pár hónapban nagyon nehezen tudott csak tanulni, mivel nem értette a nyelvet, de mire értett csehül, elbeszélése alapján már kiérdemelte az osztály legkiválóbb tanulója címet is.
Teltek a napok, hetek, hónapok, évszakok. Élték szokásos kis életüket, amit megalkottak. Dédmamám és dédapám csinálták, amit a gazda elvárt, mamám tanult és besegített a házimunkában. Már majdnem bele is nyugodtak, hogy mostantól itt fognak élni. Nem is próbálkoztak szökni. Tudták, hogy ha szökni próbálnak, vesztükbe futnak. Kivárták azt a bizonyos 1949-es hazautat, amikor is a magyarok felszabadultak és hazamehettek otthonaikba. Mamámék is türelmesen kivárták ezeket a járatokat. 1949 januárjának első hetében kerülhettek vissza szülőfalujukba, Gútára. De nem jobb dolgok várták rájuk itthon se. A házat ahol laktak, már elfoglalták a szlovákok, akikkel nem lehetett üzletelni. Sehogy nem akarták őket beengedni a házukba. Egyik ismerősüknél éldegéltek, amíg végül nagy nehezen visszaszerezték jogos tulajdonukat. Ez a jogos tulajdon csak augusztusban, vásár idejekor került oda, ahol a helye volt. De a családot mégse önthette el a boldogság, mivel dédmamám ágynak esett a sok viszontagságtól és végül hosszadalmas betegeskedés után meghalt. Szíve nem bírta feldolgozni, hogy fia meghalt a világháborúban, hogy elküldték családját egy távoli földre, hogy elvesztette állampolgárságát, s hogy házát, birtokát elvették.
Ha elgondolkozunk azon, hogy mi ezekből a viszontagságokból mennyit lettünk volna képesek feldolgozni, rájövünk, hogy mennyivel erősebbek voltak elődeink. Úgy gondolom, mi képtelenek lennénk ezt végigcsinálni, és ha túl is élnénk, nem bírnánk utána őrület nélkül élni. Ami még megdöbbentőbb, hogy nálunk jó pár évvel fiatalabb gyerekek élték meg azt, amiről a mai generáció tudni sem akar (tisztelet a kivételnek). Véleményem szerint tehát meg kell tisztelnünk legalább azzal nagy- illetve dédszüleinket, hogy végighallgatjuk történetüket és azt továbbadjuk a következő generációknak.

Tóth Ákos, Corvin Mátyás Alapiskola, Gúta

Felkészítő: Bese László


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.