Csicsay Alajos: Miért félünk a kígyóktól?

Embernek a kígyóktól való félelme nem alaptalan. Akár azt is mondhatnánk, hogy veleszületett ösztöne, ami már akkor bele plántálód(hat)ott, amikor még barlangokban élt, ahová a kígyó is be-belopakodott, s ha vészhelyzetben érezte magát, megmarta, mint ellenségét. Ezt könnyen el lehet képzelni, de bizonyítékok híján, inkább a fantázia világába tartozik. Az viszont tény, hogy az emberiség hiedelemvilágában rangos helyen szerepel a kígyó. Egyes természeti népeknek egyik totemállata, később a vallásokban, mint fétis kapott kiemelkedő szerepet. Mi tagadás a zsidó-keresztény hitvilágban is, mint az alattomos gonoszságnak a megtestesítője, aki bűnbe vitte az első emberpárt, amiért Isten a kígyót megátkozta, és „ellenségeskedést vetett” az ember és a kígyó ivadékai között, mondván: „ … az neked a fejedre tapos, te pedig a sarkát mardosod”. Ez bizony zseniális észrevétel etológiai szempontból is, mert a kígyó legtöbbször akkor mar az ember lábába, amikor véletlenül rálép, illetve olyan testközelbe került vele, amit ő támadásnak vélt. Világszerte évente 50-100 halálos kígyómarás történik. Térségünkben, országonként átlag 10, ám annak mintegy 95%-át terráriumban tartott egyedek követik el. Ezzel elárultam, hogy vannak, akik házi kedvencként tartanak a lakásukban kígyót, némelyek többet is. Hogy miért, azt talán ők tudnák megmondani. Ízlés dolga. Azért nem árt tudomásul venni, hogy az állatok tartását nálunk törvény szabályozza, külön az emberre veszélyes fajokét. Minden kétséget kizár, hogy mások riogatására semmilyen állatot sem szabad(na) felhasználni. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy pár évvel ezelőtt egy különös vagánykodásnak voltam a tanúja Pozsonyban. Zsúfolt villamoson utaztam, s egyszer csak azt vettem észre, hogy az egyik üléstől szinte rémülten húzódnak el az emberek, mások meg kíváncsian forgatják hátrafelé a fejüket. Az ülésen egy fiatal fickó ült, akinek a táskájából kígyó emelkedett ki, forgatva ide-oda a fejét, miközben a jellegzetes kétágú nyelvét szaporán öltögette. Senki sem tette szóvá a nem éppen tömegközlekedési járműbe illő produkciót. Én is csak gondoltam, jobban tenné a fiú, ha otthon a saját lakásában, barátai előtt táncoltatná a kígyóját, s ne éljen vissza azzal, hogy az emberek többségének nem szimpatikus sem az állat, sem a vele végzett mutatvány. Annyit azonban tudomásul kell vennünk, hogy vannak kígyófajok, melyeknek a színe emberi szemmel nézve is valóban szép. Alighanem mégsem ez volt a döntő szempont, amikor egyiket 2016-ban az év hüllőjévé választották Magyarországon.

A hüllők (Reptillia) osztályát négy rend alkotja: a felemás gyíkok, a pikkelyes hüllők, a krokodilusok és a teknősök. A kígyók Brehm szerint Ophidia, az 1955-ben elfogadott „Magyar Szabvány” szerint Serpentes, a pikkelyes hüllők egyik alrendjét képezik, melyhez mintegy 2400 faj tartozik. Testnagyságuk fajonként változó, 8 cm-től 11 m-ig terjed. Gondolhatnánk, legnagyobbak az óriáskígyók, de nem éppen így van. Amíg a dél-amerikai óriás anakonda (Eunectes murinus) 8-11 m nagyságúra nő, a testsúlya pedig elérheti a 200 kg-ot is, az Afrikában élő királypithon (Python regius) ritkán haladja meg a 1,25 m-t. Feltehetően nem kell magyarázni, hogy a mai hüllők az őshüllők leszármazottai, amelyek elsődleges négylábúak (Tetrapoda) voltak, amit éppen az óriáskígyók testfelépítése bizonyít. A törzsükön ma is megtalálhatók a hátsó lábak visszafejlődött maradványai, az „anális sarkantyúk”, vagyis a „lábcsonk”, amiért az óriáskígyóféléket (Boidae) lábcsonkos kígyóféléknek is nevezik, ami szerintem jobban kifejezi a hovatartozásukat, mint a termetükre való hivatkozás. A többi kígyófajnak nincs ilyen „maradvány szerve”. (…)

A teljes cikk a Katedra folyóirat XXV/3. (novemberi) számában jelent meg

fotó: pixabay.com


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.