Kantár Balázs: Az illusztráció lehetőségei az irodalomoktatásban

A korunkban tapasztalható felfokozott medialitás jelentős hatással bír az olvasásra. A tömegmédiumok térnyerése miatt, melyek az írott szöveg mintájára történeteket kínálnak a befogadóknak, az olvasás veszített abból a dominanciájából, mely a múlt században még abszolút sajátja volt. Erre a jelenségre reagálva az irodalomban egyre gyakrabban bukkannak fel intermediális jelenségek. Megnőtt a jelentősége az olyan kevert műfajoknak (képregény, vizuális költészet, illusztrált irodalom), melyek átmenetet jelentenek a nyelvi és vizuális médiumok között. Ezeknek az összetett médiumoknak a működési elve azon alapszik, hogy a jelentés a verbális és a vizuális elemek együttműködése révén jön létre. Az említett műfajok közül az illusztrált irodalom az, amelyikkel a legkevesebb tudományos kutatás foglalkozik, annak ellenére, hogy semmivel sem alacsonyabb rangú a másik kettőnél, sőt, a képzőművészet ebben a műfajban jelenhet meg a legszabadabban és a legnagyobb változatosságában.
A többi verbális-vizuális műfajhoz hasonlóan az illusztrált irodalom sem redukálható szövegre és képre, mivel úgy elveszne a kettő kölcsönhatásából a két médium „között” létrejövő jelentésbeli és esztétikai többlet. Ha jobban szeretnénk érteni a „köztiséget”, a befogadóra hatást gyakorló médiumok működését, érdemes kevert médiumokkal foglalkozó művészetközi kutatásokat végezni, melyek során felmerülnek az ilyen és ehhez hasonló kérdések: valóban alakítja-e a befogadást az illusztráció, képes-e párbeszédet kezdeményezni a kép a szöveggel, netán módosítja-e a jelentését. A klasszikus magyar irodalomból vett példa egyrészt az illusztráció (együtt)működését, a tipológiai és technikai különbségek érzékeltetését szolgálja, miközben reflektál a szöveg- és képbefogadás esztétikai folyamataira. Másrészt közvetetten rámutat azokra a különbségekre is, amelyek a felnőtt és a gyermekirodalom illusztrálásának hagyományában kimutathatók.

Az illusztrált Toldi. Szöveg és kép összehasonlító elemzése.
Az elemzés során gyakran kerül összehasonlításra a két médium, eszközeik és „üzeneteik”. Az alapvető problémát az jelenti, hogy milyen módszerrel, milyen közös nevező alapján lehet összehasonlítani a művészeteket. Mikor különböző művészeti ágakat hasonlítunk össze, elhagyjuk az irodalom területét, tehát az irodalom módszerei is érvénytelenné válhatnak. Claus Clüver-re utal Angelika Corbineau-Hoffmann, mikor azt mondja, hogy a művészetek összehasonlításának nincs sem megbízható elmélete, sem módszertana. (Corbineau-Hoffmann 2008) Az összehasonlítás mégis elvégezhető például a konkrét hatásokra és analógiákra hivatkozva, melyek minden mediális és technikai különbség ellenére is léteznek. Ezekre épülhet az elemzés átgondolt és tudatos koncepciója. Az elemzés során a Varga Emőke-féle háromlépcsős értelmezési modellt is használom, melyben először a szöveg és a kép közötti analógiákat, majd a különbségeket, végül a „közöttiségből” létrejövő mélyebb összefüggéseket igyekszem meglátni és lejegyezni.
Az ilyen elemzés elvégzéséhez a legtöbb esetben elegendő egy, az általánosnál csak egy kicsivel mélyrehatóbb képzőművészeti műveltség. Szegedy-Maszák Mihály azt mondja: „Könnyelműség volna föltételezni, hogy egyazon ember érthet irodalomhoz, festészethez, zenéhez, színházhoz és mozgóképhez.” (Szegedy-Maszák 2010) Viszont egy kritikustól, aki illusztrált kiadványokról kíván értekezni, elvárható egy bizonyos tájékozottság az irodalmi művek és képzőművészeti alkotások, valamint a két művészeti ágazat kifejezőeszközei, fontosabb elméletei terén. Werner Wolf kimondottan biztatja a kutatókat a saját szakterületük biztonságot jelentő határainak átlépésére. „Biztos, hogy az intermedialitás egy kutatója sem lesz egyformán jól felkészült az összes szóba kerülő médium történetéből és elméletéből. De ennek egyáltalán nem szabad akadályt jelentenie az intermedialitás szférájába történő belépés esetében. Épp a mi médiumok által meghatározott korunkban van értelme, egy médium szakértőjének megismerni legalább az egyik szomszédos területet.” (Wolf 2014: 79) A művészi tevékenység eredményeképpen egyre több intermediális alkotás jön létre – s erre a kritikának és a tudománynak is reagálnia kell. Szükség van tehát olyan irodalmárokra, akik lehetőségeikhez mérten tájékozottak egy vagy több további művészeti ágban is, és rendelkeznek az illusztrált könyvek kritikai reflexiójához szükséges kompetenciákkal. (…)

A teljes cikk a Katedra folyóirat XXV/3. (novemberi) számában jelent meg


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.