Csicsay Alajos: A sün és rokonai

Írásaim olvasóinak bizonyára feltűnt, hogy túl sokat foglalkozom az élőlények rendszerezésével. Hogy miért? Mert minden, ami körülvesz bennünket – az ásványok, a kőzetek, az őket felépítő elemek, az elemi részecskék, és persze az élő szervezetek is – mind-mind rendszerek. Magát a világegyetemet is rendszerek alkotják, sőt az sem kizárt, hogy az egész világmindenség egyetlen rendszerből áll. Illetve az általunk ismert rendszerek között nincsenek is éles határok. Csakhogy a rendszerek közti választóvonalak nélkül képtelenek lennénk ismereteket szerezni a szövevényes világról. Ezt már az ókori görögök is tudták, meg azt is, hogy minden mindennel összefügg. Második indokom a rendszerezésre, hogy a 20. század kutatóinak sikerült eljutniuk nem is egy olyan határvonalig, melyeknek átszakítása folytán meg kellett változzon az eddigi természettudományos szemléletmódunk. Hadd ne soroljam fel, melyek azok.
A biológiatudomány fejlődésében minden kétséget kizáróan Karl Linné 1735-ben megjelent Systema naturae (A természet rendszere) című munkájával olyan mérföldkövet tett le, amelytől nincs visszaút. Akkor sem, ha az ő növényrendszertana kissé erőltetett, azaz mesterséges, mert csak a szervek, szervrendszerek hasonlósága alapján tudta a fajokat egymástól megkülönböztetni vagy egymással rokonítani. Ebben Darwin úgy tudta őt túlszárnyalni, hogy Lamarck fejlődéselméletét továbbgondolva, saját megfigyelései alapján, megalkotta a filogenezisről (phylogenesis) szóló elméletét. Brehm pedig hatalmas művében minden valószínűség szerint az ő filozófiája alapján térképezte fel az állatok világát. Végül az 1950-es években megszületett a molekuláris biológia, majd a molekuláris genetika is, ami a valódi tények feltárásával a törzsfejlődésre vonatkozó ismereteinket teljesen megváltoztatta. Ami viszont megdöbbentő, hogy e korszerű technikák által pontosított, „abszolút” eredményei alig térnek el az addigi kutatások „relatív” megállapításaitól. Az élőlények rendszertani besorolását viszont a tudomány kénytelen folyamatosan átrendezni.
Az elmondottak szerint az én nemzedékem még jórészt „mesterséges”, helyesebben összehasonlító növény- és állatrendszertant tanult, ami – utaltam rá az imént – majdhogynem teljesen használhatatlanná válik. Ma, mivel e téren is „átmeneti korszakban” élünk, az új alapokra helyezett rendszertan mellett összevetésként olykor szükségesnek tartjuk a régebbit is megemlíteni. Legyen rá példa a rovarevő emlősök (Insectivora) rendszerének a megváltozása. A rovarevők (Insectivora) rendje az új rendszertanban már nem is szerepel, mivel a rend sem létezik, mert megállapítást nyert, a sünalakúak (Erinaceomorpha) külön rendbe tartoznak, akárcsak a cickányalakúak (Sorikomorpha) is. A sünöknek, a cickányoknak és a vakondokoknak hiába hasonló a fogazatuk, aminek alapján egy rendbe tartózóaknak vélték és sorolták be őket, ha kitűnt, hogy a génrendszerük felépítése eltérő. Engem főiskolás koromban is gondolkodóba ejtett, hogy lehet az, hogy az annyira eltérő küllemű és életmódú állatok egy közös rendet alkotnak. Tanárom, aki kitűnő zoológus, speciel ornitológus volt, csak mosolygott a kérdésemen, de nem adhatott más választ, minthogy az emlősök rendszerezésénél elsődlegesen a fogazatuk számít. Most már, mint említettem, a génállományuk elrendeződése a mérvadó.
A sünalakúak rendjébe egyetlen család, a sünféléké (Erinaceidae) tartozik, melynek 23 faja él a világon, de nálunk mindössze egy, a keleti sün (Erinaceus roumanicus) található meg. Hozzá megtévesztésig hasonlít az Európa nyugati tájain élő európai sün (Eurinaceus europeus). Mondhatnánk, mindkettő mindenevő. A rovarokon kívül megeszik az egereket, a madárfiókákat, a gyümölcsöt, magvakat, gyíkokat, kígyókat, köztük, mint tudjuk, a mérgeseket is. Ezen viszont nincs mit csodálkozni, mert a nálunk élő viperaféléket elfogyasztja a vaddisznó, a görény, a borz, némelyik ragadozó madár, sőt a verébalkatúak alrendjébe tartozó szajkó is. Híres mérgeskígyóvadász az egyiptomi mongúz, más néven ihneumon (Herpestes ichneumon), melynek, mint látjuk, a latin neve is utal rá, hogy valami köze van a kígyókhoz, ám nálunk legfeljebb az állatkertekben találkozhatunk vele. Tehát az, hogy egy állat mivel táplálkozik, rendszertani besorolásánál ma már nem jön számításba. Amit érdemes megemlíteni a sünöknél, hogy nyáron a testhőmérsékletük 35 fok, de ha a külső hőmérséklet lecsökken 30 fok alá, vele párhuzamosan csökken a testük hőfoka is. Ősszel, még a fagyok beállta előtt, legtöbbször a maguk készítette vackukba húzódnak be, vastag levél- és fűcsomótakaró alatt alusszák át a telet.(…)

A teljes cikk a Katedra folyóirat XXV/4. (decemberi) számában jelent meg

illusztrációs kép: pixabay.com


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.