Jakubecz Márta: A szivárvány érintése

Édesanyaként ismételten vetődnek fel bennünk ugyanazon kérdések. Azt is mondhatnánk, hogy anyasorsunk megválaszolatlan költői kérdések sora. Ám ezek a sorjázó kérdőjelek mégis rávilágítanak a lényegre…
Vajon melyek azok a pillanatok, melyek során anyává érünk? Az áldott állapot megélése? A lelkünkbe égett boldog „állókép”, mikor először ölelhettük magunkhoz gyermekünket? Netalán az apró-cseprő nevelési gondok edzenek bennünket édesanyává? Avagy éppen a sok önzetlen, utódainkra irányuló tett, mely nem kis önmegtagadást kíván tőlünk? Aligha akad olyan anya, aki „összeírja” a gyermekéért hozott áldozatainak számát… Nemes szolgálat ez, ami csak a tiszta anyaszív számvetéseit ismeri. Az igazi édesanya ugyanis a „szívével dolgozik”, ami viszont nem egyenlő a szigor elvetésével. Nem válhatunk a gyermekünkön majomszeretettel csüngő giccses anyaszobrok múzsáivá.
Gárdonyi találóan „Isten gyümölcsfáinak” nevez minden édesanyát: „A végtelen örök, láthatatlan folyamat érint meg mindig, ha anyát látok. Isten gyümölcsfája ő. Őrá száll virágul a végtelenségből jött lélek. Az ő szíve véréből sző magának testet. Mindig érzem, hogy Isten megbízottja ő, amikor az ég szivárványa leér, s női vállat érint.”
A szivárvány efféle érintése egész életre kötelez, ez a szerep sohasem mellőzhető. Szerepkörünkbe beletanulva folyamatosan rádöbbenünk: a ránk bízott gyermek felnevelésével semmihez sem hasonlítható küldetést kaptunk. A Teremtő által ránk bízott kis lény a mi szeretetünk által válik egészséges lelkivilágú felnőtt emberré. Az anyasors különböző „stádiumai” – az áldott állapot idejétől a felnőtt gyermekekről való egészséges leválás mozzanatáig és azontúl – belső tartást adnak annak, aki ezt a hivatást komolyan veszi.
Anyává válásunk kezdetén éreztük-e lelkünkben a termékeny jövőt sejtető csendet, amikor megvilágosodott bennünk, hogy: „Kopogtat szíveden a Lélek” (Rónay György)? Anyaságunk lényege végső erőnkig ebbe a sokat mondó csendbe van beleszőve. Hány és hány kérdés és bizonytalanság fogalmazódik meg bennünk, míg embert faragunk magzatunkból?!
Ez a folyamat korántsem fájdalommentes – az anyák útja szenvedéssel párosul. Egy édesanya azonban összetört álmaiból is építkezni tud. „Isten gyümölcsfáiként” mindig hinnünk kell anyaságunk jövőbe mutató mélységes értelmében. A pici, majd felnőtt gyermekünk köré ugyanazon Szeretettel építünk védőhálót, csak a módszerek változnak. A befogadásnak és a kinőtt szárnyakkal fémjelzett elengedésnek részünkről ugyanolyan önzetlennek kell lennie. Anyának lenni a végtelenbe belekóstoló gyönyörűség, de senki sem áltat minket előre, hogy mindez olyan könnyű lesz.
A múlt rendszer diktatúrájában az anyák napja elködösített ünnep volt. Az anyaság értéke azóta is csak nagyon lassan kerül be a köztudatba. Noha a megható anyák napi műsorok immár mindenhol megvalósulnak, s előre tudjuk, hogy a médiában májusban kiemelten foglalkoznak majd e témával, az édesanyák igazi tisztelete a társadalomban még mindig várat magára. S akkor hol van még az „asszonyaink és a multik” címmel illethető, kritikai hangvételben megfogalmazott fejezet, melyben az anyák gyakori megaláztatásairól és a munkát vállaló kisgyermekes anyák megoldatlan gondjairól szólhatnánk? Milyen messze tartunk a „részmunkaidő”, a „rugalmas munkaidő” gyakorlatától az anyasors megkönnyítését illetően? Az ország vezetői részéről sajnos minimális e gondokra való, jogszabályokkal is alátámasztott védő odafigyelés.
Anyaságunk ajándéka benső titok, s ezt a rejtelmet csak úgy őrizhetjük meg, ha minden egyes percét itt és most éljük át. A szivárvány érintésével soha el nem fogyó reményt kaptunk – becsüljük meg, adjuk tovább!

Megjelent a Katedra folyóirat XXV/9. (májusi) számában

illusztrációs kép: pixabay.com


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.