Katedra Társaság, kontra kisgömböc effektus

Nagyon korán, alighogy elvégeztem Nyitrán a pedagógiai főiskolát, lehetőséget kaptam, hogy tagja legyek a Katedra folyóirat szerkesztőbizottságának, ezzel együtt a Katedra Társaságnak is. Hogy ez mit jelentett a számomra, azt csak sokkal később tudatosítottam. Akkor még ifjú pedagógusként, kellő, vagy még annál is nagyobb önbizalommal vágtam bele a rendszerváltoztatás utáni pedagógiai közéletbe. Úgy gondoltam mindent tudok, sőt mindent jobban tudok. Nagyjából ezen állapotomban ért a Katedra Társaság kezdeti időszaka. Majd jött az évekig tartó szakmai munka, és nekem rá kellett ébrednem a felismerésre, a mindennapi tanítóskodás mellett egy újabb egyetemet végzek. Nem akárkik közreműködésével, irányítgatásaival. Szubjektív, tőlem származó kiemeléssel, ahol jelen volt Csicsay Alajos, László Béla, Nagy Ernő, Horváth Géza, Fibi Sándor, Németh Margitka, Strédl Teréz, nagyon elvetemültnek kellett volna lennem, ha rá nem jövök a felismerésre, van még hová fejlődnöm. Jöttek a feladatok is sorra. Referátumok és korreferátumok, ezek megvédése, megvitatása formájában. Ahogy az pedig lenni szokott, az egyik felismerés hozza a másikat. Csak párat említek. Taníthatok és akár száz évig is, sose mondhatom el magamról, hogy tökéletesen tudom a szakmát, már csúcsra értem. Ez egy élethosszon át tartó fejlődés, és tartok attól, ha egyszer véget ér, sajnálni fogom, hogy nem tettem a dolgom nagyobb odaadással, nem próbáltam ki több mindent. Továbbá számomra a szakirodalom olvasása mellett a legjobb önművelési stratégia az írás. Ha valamit leírok, amiért akár évtizedekig is vállalnom kell a felelősséget, az legyen rendben. A következő felismerés, hogy a munkám sikerességének az egyik legfontosabb feltétele, hogy élvezzem a munkámat. Annak a feltétele pedig, hogy élvezzem a munkámat az egyik alapfeltétele, hogy képességeimhez mérten, emberi tulajdonságaimból adódóan tudjam, ismerjem a mesterségemet. Hogy mire jutottam, azt ítéljék meg mások, de bizton állíthatom, hogy a Katedra Társaság a fent említett pedagógusok közreműködésével is az én esetemben meghatározó szerepet töltenek be a mai napig a tanítványaim százaira, rajtuk keresztül sok-sok család élétére.

Huszonöt évvel ezelőtt naívan azt hittem, hogy mára sokkal előrébb tartunk tanterveink, feltételeink, pedagógusképzésünk, célkitűzéseink tekintetében. A helyzetünk a kisgömböcre hasonlít, ami felfal minden változtatni szándékozót és nincs ki kipukkassza. Szomorúan kell megállapítanom, hogy miközben teletömjük osztálytermeinket a legmodernebb kütyük garmadájával, meghatározó feltételek tekintetében vagy nem javul a helyzet, vagy visszafejlődés tapasztalható. Országunkban társadalmi szinten dilettánsok irányítják az oktatásügyet. Alkotni képtelenek, de még azt sem tudják adaptálni, ami már máshol jól működig. Hiányzik a politikai akarat is. Az ebben a légkörben született sikerek a sok-sok egyéni jó teljesítmények, szerencsésebb esetben szakmailag kiválóan irányított pedagógiai intézmények eredményei, és nem a rendszerbe van belekódolva. Ha a közeljövőben nem történik markáns változás, elérünk oda, hogy a használható, széleskörű tudás egy szűk réteg privilégiuma lesz és a minőségbiztosítást kidobhatjuk a populista lózungokból emelt szemeteskosárba. A gazdasági mutatóinkat, mutassanak bármi emelkedő tendenciát, csak fancsal mosollyal konstatálhatjuk, mert nem a múzeumok bevételeit emelik majd, hanem a szemetet áruló gyorséttermekéit. Én azonban elég optimistának tartom magam (majd lehet, hogy huszonöt év múlva erről is meg lesz a véleményem), és úgy gondolom, hogy sokszor a világot nem globálisan, hanem lokálisan kell felemelni, erőnkhöz mérten. Meggyőződésem, hogy a Katedra Társaság lehetőségeiből adódóan jelentős szerepet vállalt fel és végzett el a szlovákiai oktatásügyünk előbbremozdításában.

Mészáros Péter

illusztrációs kép: pixabay.com


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.