Gombos Péter: Olvasás és irodalom a 21. században

Tanulmányomban olyan kérdésekkel, problémákkal foglalkozom, amelyeket 2018-ban a legaktuálisabbnak s ugyanakkor a legsúlyosabbnak vélek az olvasás(kultúra) területén. Az érintett témák között – aligha véletlen ez – van összefüggés, s a kivezető út, a megoldás sem feltétlenül bonyolult.

A szövegértésről

Mostanra már nemcsak a szakemberek élnek egy mozaikszó bűvöletében e témában. A PISA-mérések (Programme for International Student Assessment, vagyis program nemzetközi tanulói teljesítménymérésre) immáron több mint másfél évtizede mutatnak nemzetközi szinten is összevethető, de a saját korábbi adatokkal is összehasonlítható adatokat. Noha volt vita arról is, mennyire korrekt, pontos a mérés, mivel minden ebben résztvevő országban ugyanazt a tesztet írták, írják, e szempontból nehezen megkérdőjelezhető az, hogy van súlya, jelentősége a PISA-nak.

E helyen most nem idézem a konkrét számokat, talán nem ismeretlen az az inkább lefelé menő görbe, amely a magyar 15 évesek teljesítményét jellemzi az elmúlt hat mérés során. (Ha grafikont látunk erről, látszik, hogy volt javulás és stagnálás is, ám épp a legutolsó, a 2015-ös eredmény alatta van a korábbiaknak, vagyis nem látszana, hogy jó az irány.)

Az okokról – miért rossz a magyar kamaszok szövegértése – kötetnyi anyagot lehetne gyűjteni, írni, én ezúttal csak egyet említenék. Tudjuk, hogy a jó szövegértés feltétele az, hogy az illető birtokában legyen különböző olvasási stratégiáknak, s azok közül az olvasás céljának megfelelően tud választani az adott helyzetben. Ennek fényében nyilván problémát jelent, hogy pedagógusaink többsége (!) nem ismeri az ’olvasási stratégia’ fogalmát. Hiszen nem tanították meg nekik a pedagógusképzés során.

A miértet elengedve hadd hívjam föl a figyelmet egy érdekességre. A PISA mellett ugyanis van egy másik „erőpróba” is, amely nemzetközi összevetést tesz lehetővé a szövegértés terén (is): ez a PIRLS (Progress in International Reading Literacy Study). A két mérés felépítése között kétségkívül vannak eltérések, ám a legfontosabb különbség a célcsoportban van: míg a PISA tizenöt, addig a PIRLS tízévesek (pontosabban 4. osztályosok) teljesítményét nézi. S mit látunk az utóbbi tesztekből? A magyar gyerekek eredménye eddig minden alkalommal az uniós (és az OECD-) átlag fölött volt, a legutóbbi pedig különösen kedvező képet ad – minden eddiginél magasabb szám, 554 pont volt a mutató. Vagyis, míg a negyedikeseink kifejezetten jó teljesítményt mutatnak, kilencedikeseinkre már nem lehetünk büszkék. Mivel mindkét mérésből lement már több is, azt is láthatjuk, hogy ugyanaz a diák, aki tízévesen még átlag fölöttit nyújt, öt évvel később már jelentősen rosszabb lesz. Ezek után nem lehet kérdés, hol „romlik el” valami: bizony, a felső tagozaton. Az okok nyilván összetettek, ám magam is tanárszakot végezve s máshonnan is sok tapasztalatot gyűjtve állítom: az alsó tagozathoz képest a felsősök módszertani eszköztára jóval szerényebb. Rossz látni, hogy tanáraink többsége elsősorban szakembernek tartja magát (a matematikatanár matematikusnak, a biológiatanár biológusnak stb.), aki éppen gyerekekkel foglalkozik. Ideális esetben elsősorban pedagógusnak kellene éreznie magát, aki éppen matematikát, biológiát stb. tanít. Ehhez persze szorosan kapcsolódik az is, hogy 10-14 éves diákjainkkal elképesztő mennyiségű információt próbálunk megtanítani, a kompetenciák fejlesztését még mindig háttérbe szorítva.

S még egy adalék: az elmúlt tíz évben észrevehető változás ment végbe az alsós tanítók szakmai munkájában, nagyon sokan érezték szükségét a változtatásnak. A Kincskereső kisködmön vagy épp a Tüskevár a legtöbb helyről eltűnt a kötelezők listájáról, s minőségi kortárs regények kerültek a helyükre. De örvendetesen sok helyen látunk a napi gyakorlatban kooperatív technikákat s a módszertani megújulás más jeleit. Ugyanez a felső tagozaton nem tapasztalható. (Nem állítom, hogy nincs, de a mértéke bizonyosan elmarad az alsóban észlelhetőtől.)

Így aztán a magyarórák például továbbra is többnyire költők, írók életrajzáról, irodalomelméleti és -történeti kérdésekről szólnak.

Ugyanakkor a magyartanár magára marad a szövegértés tanításával, mondván, az az ő dolga. (Óriási tévedés! A szövegértés fejlesztése egyrészt tantárgyközi feladat, másrészt minden tanárnak nagy gondot kellene fordítania arra, hogy saját tárgya, tudományterülete szövegértésébe bevezesse diákjait.) (…)

A teljes cikk a Katedra folyóirat XXV/7. (márciusi) számában jelent meg

illusztrációs kép: pixabay.com


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.