Jánk István: Az anyanyelvi nevelés néhány alapelve

Ahogy minden tantárgy esetében, úgy a nyelvtannál is számtalan módja lehet annak, hogy a pedagógus hogyan tanítja a tananyagot. Ragaszkodhat a tankönyvben leírtakhoz vagy elszakadhat attól, sőt felül is bírálhatja. Alkalmazhat csoportmunkát, de tarthat hagyományos frontális előadást is. Ám mindenekelőtt követheti a korszerű nyelv(észet)i szemléletet, amihez egy rövid összefoglalással járulunk hozzá.

Az alapok: előíró és felcserélő vs. leíró és hozzáadó

Ha a tágabb értelmezést vesszük alapul, az előíró szemlélet (idegen szóval: preskriptivizmus) az a nézet, mely szerint az egyik nyelvváltozat lényegénél fogva értékesebb, jobb a többinél, és azt az egész beszélőközösség számára elő kell írni. Ez a nyelvváltozat az esetek többségében a standard, amit az iskolai tananyagban és a hétköznap során köznyelvnek neveznek. Az előíró szemlélet értelmében, ami ebbe beletartozik – legyen az nyelvtani, szókincsbeli vagy kiejtésbeli jelenség – helyesnek, míg ami ezen kívül esik, vagyis nem a standard nyelvváltozatnak megfelelő, helytelennek minősül.

Ezzel az elvvel az a fő probléma, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek fenntartását, továbbörökítését, illetve a diszkriminációt támogatja. Lássunk egy példát, miért is. Ha Magyarországon valaki azt mondja, hogy alapiskola vagy befejezhessük, jó eséllyel sokan jogosnak vélik kijavítani az illetőt, vagy megkérdőjelezni az anyanyelvi kompetenciáit, rosszabb esetben magyarságtudatát. Ez megtörténhet bármilyen szituációban: a vonaton, egy állásinterjún vagy épp az iskolában. Ilyen esetekben azonban az, aki megítéli a nyelvhasználót, nem veszi figyelembe azt az egyszerű alaptézist, hogy a különböző emberek különbözőképpen beszélnek. Másképp egy vas megyei fodrász, mint egy budapesti mérnök vagy egy rozsnyói kisgyermek – ez teljesen természetes. A probléma ott kezdődik, amikor egy-egy csoport (jellemzően a társadalmi elit) a saját nyelvhasználati szokásait tekinti az egyedüli elfogadhatónak és helyesnek, és ezt várja el mindenkitől, mindenhol. Csakhogy ez nagyjából annyira jogos elvárás, mint az, hogy mindenki hordjon öltönyt és nyakkendőt.

A hatalmas különbség az előíró és a leíró nyelvszemlélet között, hogy míg az előbbi meg akarja mondani, hogy hogyan beszéljenek az emberek, addig az utóbbi pusztán konstatálja a tényt, hogy akárcsak maguk az emberek, az emberek nyelvhasználata is különböző. Ehhez illeszkedik a két tanítási módszer is, a felcserélő és a hozzáadó. A felcserélő módszer az, amikor az egyén által használt kifejezéseket megbélyegzik, helyettük más formák használatát várják el és kérik számon. A „magyarban nincs olyan, hogy…” vagy a „helyesen úgy mondjuk, hogy…” kezdetű mondatok tipikus példái ennek.

Ezzel szemben a hozzáadó módszert alkalmazó nem ítélkezik. Nem kívánja az identitást (is) jelentő nyelvváltozat létjogosultságát kétségbe vonni, sem lecserélni azt. A hozzáadó módszerrel ajánlunk, felmutatunk más lehetőségeket, valamint felhívjuk a figyelmet a nyelvhasználat és a társadalmi megítélés közötti összefüggésekre. Az ilyen mondatok úgy kezdődnek, hogy: „ismersz-e más kifejezést erre?” vagy „így is lehet mondani, meg úgy is, hogy…”.

Grammatika- vs. kommunikáció-központúság

A magyar nyelvtan egyike a tanulók által legkevésbé kedvelt tantárgyaknak. Nem véletlen van ez így, ugyanis ez talán az egyetlen olyan tárgy, ahol egy mindenki számára kézzelfogható dologról (a nyelvről) kell kevésbé kézzelfogható szabályokat megtanulni. Ezek a szabályok pedig nem sok haszonnal kecsegtetnek a tanulók számára; „mennyivel lesz egy gyerek szebb, okosabb, sikeresebb, eredményesebb az életben attól, ha álmából felköltve is meg tudja mondani, hányféle határozó van a magyar nyelvben?” – teszi fel a költői kérdést teljes joggal Szilágyi N. Sándor nyelvész.

Az elvont nyelvtani szabályokat bebifláztató, grammatikát középpontba helyező szemléletet nevezzük grammatika-központú nyelvtanoktatásnak. Ennek évszázadokra visszanyúló gyökerei vannak, így ez számít a hagyományos nyelvtantanításnak.

Ezzel némileg szemben helyezkedik el a kommunikáció-központú nyelvtantanítás, ami a grammatikai szabályok helyett a gyerek meglévő tudására épít: a kommunikációra. Az elvont szabályok ebben az esetben is megjelenhetnek mint tantárgyi tartalom, ám a hangsúly nem erre esik. Sokkal inkább a különféle beszédhelyzetekre, stílusokra, illetve a nyelvi kreativitás használatára, egyszóval magára a kommunikációra. Ez azonban nem zárja ki az egyes nyelvtani szabályok megtanítását. (…)

A teljes cikk a Katedra folyóirat XXV/6. (februári) számában jelent meg

illusztrációs kép: pixabay.com


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.