Mizser Attila: Füleki penzum

Egyik lábunkat a másik elé téve haladni, nem tűnik túl veszélyes gyakorlatnak. A járás minden ember közös képessége, írja Thierry Paquot francia filozófus. Hagyni, hogy a lépteink vezessenek bennünket, csak úgy, az élvezet kedvéért. Haladni a korral, a sorral. Egy várossal, amihez tartozunk. Idővel így, idővel úgy. Tudjuk a sorsát. Nem tudva, hogy ő jegyzi-e a miénket. Mi hozzá tartozunk. Ő tartozik nekünk. Magával. Képeivel. Helyeivel. Mindenképp.

Fülekkel így vagyunk.

Ezt a várost nem lehet kivenni a könyvtárból. A plázák állványai között is hiába bolyonganánk, hogy valamelyik polcon rátaláljunk. A helyek akaratlanul is a sajátjaink. Valahogy úgy van, mint amikor annak idején megkérdezték, hogy hol lakunk, és akkor mi kapásból a fülünkre mutattunk, az érdeklődők meg gyanúsan ránk. Nem lehet kitérni előle, mögüle, és egyébként. Mellénk szegődött, mint egy árnyék. Mint egy jelző, szókapcsolat. Penzum. Attribútum. Tapasztalat. Érzékszerv. Velünk van. A miénk. Hozzánk nőtt. Fülek.

Elindulni a Tulipán utcából, a Rózsa utcán át le a Szövetség utcáig, a Vár utcán fel, aztán a Főkapu, Ágyútorony, szorító (ez jó most a szívre is!), Huszárbástya, majd a börtönök, ágyúállás, víztároló, kút, torony, és a felvonóhídon ki, a Várfelső utcán le, a Főútra rá, és már itt a Kertész utca rögtön, el a harmadik bejáratig, lift, fekete gomb, második emelet, az ajtó épp szemben, középen, a kulcs kinyit, a zár nyafog, az előszobán át, csípődobás, s már a legbelső szoba. Szék, asztal, haza.

Aztán kinézni az ablakon, látni a ligetet. A parkot. Majd fák fedő sora, a tűzoltószertár jellegzetes szirénájával, a gimnázium toldott kastélyának az étkező oldala. Szemlélődés.

Lépsz. Minden séta megkerülhetetlen sajátja ez a mozdulat.

A parkon túl az úttest. Belé sínek, alá patak szorult. Apad egyre, vagy nő, mint a város. Zavaros.

A patak melletti ligetet keskeny betonutacskák szabdalták, szabdalják. A még megmaradt fák elé a már kivágott fákból táblákat helyeztek el. A táblákon a még vegetáló fák megnevezése három nyelven. A nádas helyén is egy tábla. Itt valamikor egy tavacska állt, a tavacskát a parton átfolyó patak táplálta. Apad. A padok körötte, a maguk egymásnak hátat fordító, monogám rendjében. Itt mással is magányos lehetsz.

Nem lehetne más várost választani.

Egy másik városnak egyébként mindig oka lenne. Olyan ez, mint egy nő. Mint a válás vagy szakítás, csalás és flört. Egyszerűen új utcákat kíván meg az ember, új tereket, fasorokat és épületeket szeretne látni, rajtuk pedig nagy és odaadó élvezettel végigsétálni, teraszokat megtekinteni, végig, újra és újra, oda-vissza, sosem járt lépcsőfokokat megszámlálni, váratlanul útjába kerülő ivókat birtokba venni.

Egyik lábunkat a másik elé téve haladni, ez nem tűnik túl veszélyes gyakorlatnak. Itt, épp, ahol vagyunk.

Nem tudnánk hűtlenek lenni hozzá. Hisz tudjuk a sorsát. Ugyan nem tudva, hogy ő jegyzi-e, vagy épp számon tartja-e a miénket. Mi hozzá tartozunk. Ő is tartozik nekünk. Magával. Az utcáival, a tereivel, a járdáival, a kátyúival. A helyeivel. Mindenképp. Penzum.

Megjelent a Katedra folyóirat XXV/7. (márciusi) számában

fotó: Marian Mesiarik, FB Füleki Vármúzeum


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.