Pék Éva: Töretlen hittel

Tisztelt a múltat, hogy élhesd a jelent, és munkálkodj a jövőn.” (Széchenyi István)

A fenti Széchenyi idézet minden korban aktuális, mert a múltunk, történelmünk, irodalmunk, kultúránk ismerete nélkül nehezen boldogulnánk a jelenben, és a jövőnk is bizonytalan lenne. Olyanok lennénk, mint a vakvágányra terelt vonatok, egy darabig még haladnánk, élnénk a múltból, az emlékekből, aztán megállnánk, mert a vágány véget ért. Hogy ez ne következhessen be az életünkben, csupán rajtunk, felvidéki magyarokon múlik. Mert megvannak azok a magyar intézményeink, iskoláink, kulturális szövetségünk – a Csemadok és számtalan lehetőség –, mellyel élnie kell, kellene minden szlovákiai magyarnak, s akkor a vonatunk is sebesen haladna a kitűzött cél felé.

Minden az iskolaválasztással kezdődik. Magyar gyerek magyar iskolába járjon, az anyanyelvén tanuljon olyan intézményekben, ahol magyar nyelvet, magyar kultúrát tanítanak, ahol a gyermek mindent az anyanyelvén, magyarul sajátít el. Ha a biztos alap megvan, utána már következhet az építkezés: a képességfejlesztés, a tudás lehető legmagasabb szintű átadása. Ez a pedagógusok feladata, a mindenkori magyar tanítóké. Mellettük álljon ott a magyar szülő a magyar gyermekével, hogy kölcsönösen erősítsék, segítsék egymást, higgyenek, bízzanak egymásban, s akkor a „mesterhármas” így, együtt biztosan eredményes lesz.

Minden lehetőséget, alkalmat meg kell ragadni, különféle kulturális, közösségi rendezvényekre, találkozókra, versenyekre el kell menni, ahol „magyar kultúrát osztanak” önzetlen önkéntesek, mert mindig, mindenhol tanulunk, tapasztalunk, hazaviszünk valamit. Panaszra nincs okunk, kulturális rendezvényekből van bőven, Pozsonytól egészen Királyhelmecig. Szereplők százai számos helyi, regionális és országos rendezvényen énekelnek, táncolnak, muzsikálnak, szavalnak, emlékeznek híres szülötteikre. S amit a mindenkori szervezők tesznek, az már nem egyszerűen munkahelyi feladat, hanem kulturális „misszió”. Hisz egész életünk tanulás, mely valahol még az anyaméhben kezdődik, és a sírig tart. Ezért nem tétlenkedni, cselekedni kell, de még ma, mert holnap már talán késő lesz.

Érdekes nép, nemzet a magyar – nagyon tudunk ünnepelni, örülni, sírva vigadni és vigadva sírni. Temetni, koszorúzni, gyászolni, emlékezni, múltat idézni, Himnuszt énekelni átszellemülten, őszintén, vagy csak magunkban mormolva a szöveget, mint a Miatyánkot. Vagy még mindig félünk színt vallani, s nem merünk őszintén, szívből örülni, emelt fővel járni, kokárdát a mellünkre tűzni az arra méltó nemzeti ünnepeink alkalmából? Nem magyarkodásból, egyszerűen csak a lelkünk örömére, hovatartozásunk jelzésére.

Talán még a génjeinkben hordozzuk ezeréves múltunkat, a sok megaláztatást, meghurcoltatást – a tatárt, a törököt, 1848-at, október 6-ot, Trianont, a Don-kanyart, a gulágot, a kitelepítést, a deportálást, a magyar iskolák bezárását, édes anyanyelvünk gúzsbakötését, a jelenleg is érvényben lévő nyelvtörvényt. Ez lehet az oka annak, hogy még mindig a helyes, megfelelő utat keressük, s az elindulás, a baráti kézfogás várat magára. Pedig már ideje volna elindulni a cél felé, kéz a kézben, tiszta, őszinte magyar szívvel egy közös ügy érdekében. Félretéve az önös érdekeket, hogy az a „vonat” a kitűzött cél felé robogjon – de a megállókat nekünk kell megjelölnünk, nagyon megfontoltan és okosan.

Sajnos, egyre fogyunk, kevesebben vagyunk. Ha az okát keresem, kutatom, óhatatlanul is Tompa Mihály sorai jutnak az eszembe – „mint oldott kéve, széthull nemzetünk”. Végre már meg kéne erősen és közösen kötni azokat a „kévéket”, hisz az aratás már megtörtént. A szülőföldünkön termett tiszta búzából olyan mindennapi szent kenyeret sütni, hogy aki abból eszik, tudni fogja, hová, kihez tartozik. Érzi majd benne a termőföld illatát, látja a végtelen pipacsokkal teli gabonatengert, átérzi a mindennapi kenyérért kifejtett kemény munkát, s meglátja mögötte a munkásembert is. Hisz mindennek ára van, és mindenkinek dolga, feladata van ebben a világban, mert valamiért megszülettünk, valamiért éppen ide – és magyarnak születtünk…

Ha szép volt a tegnap és szép a ma, tegyünk azért, hogy a holnap, a jövőnk még szebb legyen. Ami ma elég volt, holnap talán már kevés lesz. Az életünk felgyorsult, rugalmasabbnak, napra késznek kell lennünk, aki megáll, az lemarad, mert naponta mindig új kihívások, feladatok várnak ránk.

A tavalyi év nemcsak kulturális rendezvényekben volt gazdag, hanem jeles magyarjaink kerek jubileumára is emlékeztünk, többek közt Kodály Zoltánra, Ady Endrére, Illyés Gyulára, József Attilára, Szent László királyunkra. Voltak azonban szomorú évfordulóink is: 2017-ben a felvidéki magyarok Csehországba történő deportálásának és Magyarországra telepítésének, a lakosságcserének a 70. évfordulójáról is megemlékeztünk. A kitelepítetteket és családtagjaikat nagyon sok településre hazahívta a harangszó, a templom és a temető. Hazavárták őket az itthon maradottak. Végre, 70 év után mertük vállalni, őszintén kimondani az akkor történteket, a kitelepítettek nevét emlékoszlopra, kőbe vésni, hogy ne felejtsünk, s legyen egy hely, jelképes „sírkereszt”, ahol elmondhatunk egy imát azokért a szeretteinkért, akiknek sajnos nem adatott meg, hogy a szülőföldjükben nyughassanak.

A 2018-as év Mátyás király emlékéve lesz; az igazságosé, aki 575 évvel ezelőtt, 1443-ban született Kolozsvárott, és 560 évvel ezelőtt koronázták királlyá. A dicsőségén nem fogtak az évszázadok, nevét még ma is minden magyar ismeri. A kettős évforduló jó alkalom lesz arra, hogy iskoláinkban, kulturális rendezvényeken megemlékezzünk róla, felidézzük életét, nemes cselekedeteit, fényes győzelmeit, emberi és királyi nagyságát; felelevenítsük azt a nemes lelket, aki nyitott volt a kultúra és a humanista szellemiség iránt, aki nagyon bölcs, tapasztalt uralkodó volt. Mátyás király az egyszerű népben meglátta, megtalálta a nagyszerűt. S azzal, hogy időként álruhába öltözött, s elvegyült a jobbágyai között, saját bőrén is megtapasztalhatta a valóságot, mégpedig azt, milyen a szegény nép sorsa, élete. Így tudott igazságosan igazságot szolgáltatni, és igazságos király maradni. „Amíg magyar ember él a földön, addig Mátyás nevéhez mindig hozzá fogja tenni: Mátyás, az igazságos.” Élete, cselekedetei évszázadok múltával is példaképül szolgálnak mindnyájunknak.

Minden Kollégámnak őszintén kívánom, hogy továbbra is szorgalmasan tegyük a dolgunkat! Cselekedjen, dolgozzon ki-ki a maga „őrhelyén” becsülettel, tisztességgel, emberséggel és „töretlen hittel”, követve nagy elődeink példáját. Bízzunk önmagunkban, egymásban, anyanyelvünkben, iskoláinkban, pedagógusainkban, fiataljainkban, tanuljunk bölcs elődeinktől, s akkor bízhatunk a jövendőnkben is.

Megjelent a Katedra folyóirat XXV/7. (márciusi) számában

illusztrációs kép: pixabay.com


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .