Pintes Gábor: Inkluzív edukáció – rögös út a kirekesztéstől a teljes, feltétel nélküli befogadásig

Az utóbbi pár év egyik legfrekventáltabb és egyben leginkább vitatott témája az ún. inkluzív edukációs környezet kialakításának gondolata és az inkluzív edukáció megvalósításának ideája. Annak ellenére, hogy magáról az inklúzióról és az azzal szorosabban és kevésbé szorosan összefüggő problémakörökről meglehetősen sok szó esik, nem tudnám megnyugtatóan azt állítani, hogy teljes a „világosság” eme témában – a teljes egyetértésről már nem is beszélve. Ami a teljes egyetértést illeti, azt nem is szeretném túlságosan boncolgatni (habár teljesen megkerülni nem lehetséges), mivel mind elméleti, mind gyakorlati síkon lehet támogató és ellenző érveket említeni és sorakoztatni az inkluzív edukációval kapcsolatban. Ezen bevezetőt követő pár bekezdésben inkább az inkluzív edukáció néhány fontosabb részterületére, vitatható és vitatott célkitűzéseire összpontosítanék. Mindezzel az a célom, hogy kissé jobban megvilágítsuk azon eszmét és eszmeiséget, melynek alapjaiban kellene megváltoztatnia az edukációra gyakorolt rálátásunkat és pedagógiai cselekedeteinket.

  1. Kiket érint(het) az inklúzió ideája?

Az inklúziónak és az inkluzív pedagógiának létezik többféle megközelítése, értelmezése. Tágabb értelemben az inkluzív edukációs környezet alatt egy olyan nevelési és oktatási (edukációs) teret értünk, mely számara, s melyben az edukációs diverzitás természetes velejárója mindazon folyamatoknak, melyek azzal összefüggnek. Ez alatt az edukációs tényezők sokaságát értjük, s azok sokszínűsége, sokrétűsége nem egyszerűen „specifikum”, de sokkal inkább egyetemes és átalános jelleg.

Szűkebb értelemben – mely felfogás sokkal inkább elterjedt a fent említett tágabb értelmezéssel szemben – az inklúzió és az inkluzív edukáció a speciális pedagógia fogalma. Ebből kifolyólag a valamely fogyatékkal élők, a fogyatékosok és a sajátos nevelési igényű egyének nevelését és oktatását érinti. Ezen értelmezés szerint az inkluzív edukációs környezet kialakítása egy olyan célkategória, mely a „másság” miatti szegregált edukációtól eljut – az integráció köztes megállóján keresztül – egy feltétel nélküli befogadó és elfogadó edukációs környezetig. Ezen a ponton azt is mondhatnám, hogy az inklúzió szűkebb és tágabb értelmezése összeér. Mégpedig azért, mert az inklúzió leginkább valamiféle eszmeisége, filozófiája annak, amit hosszú éveken, évtizedeken át a szegregált/integrált edukáció dilemmájaként kutattunk elméleti síkon és alkalmaztunk a mindennapi gyakorlatban. Máig dilemmát jelent ugyanis, hogy nem lehet teljes bizonyossággal megállapítani, mikor, kinek és miért jobb szegregálva vagy éppen integrálva nevelni és oktatni. Az inklúzió feloldja ezt a dilemmát – vagy talán tárgytalanná teszi azt. S lehet, hogy itt el is kezdődnek azok a bonyodalmak, melyek az inkluzív edukáció gondolatának megszületésétől mind a mai napig jelen vannak.

A Salamancai Nyilatkozat már több mint két évtizeddel ezelőtt (pontosan 1994-ben) lefektette a sajátos nevelési igényű egyének nevelésének és oktatásának legalapvetőbb elveit, téziseit. Ha csak ennél a ténynél maradnánk, maradtunk volna, akkor tényleg a neveléstudomány egyik szegmensét érintette volna (konkrétan a speciális pedagógiát) a probléma, és nem fejtett volna ki olyan szemléletbeli kérdéseket és újabb dilemmákat, melyek még ma, 24 évvel az egyezmény megjelenése után is intenzív (kutató és gyakorlati) munkára ösztönzik a témával foglalkozó szakembereket. Ahhoz viszont, hogy megértsük az inklúzióban és az inkluzív edukációban megbúvó dilemmát, foglalkoznunk kell elméleti kiindulópontjaival is.

  1. Mely elméleti alapokon, kiindulópontokon nyugszik az inkluzív edukáció?

Első olvasatra talán túlságosan is elvont kérdésnek tűnhet e felvetés, és nehéz lehet gyakorlati kapcsolatot sejteni mögötte. A következő sorokban viszont feltett szándékom eljutni a felvetett kérdés gyakorlati vonzatára is. Egy dolgot tényként és alaptézisként kell leszögeznem: az inklúzió nem valamiféle „csodaszer”, sem recept mindarra, amit hosszú éveken és évtizedeken keresztül tettünk (rosszul), és még ma is gyakoroljuk. Szintén tény, hogy az inklúzió nem valamiféle magától értetődő szemlélet vagy hozzáállás. Számomra mind a mai napig megválaszolatlan kérdés, hogy intézményi szinten lehetséges-e teljes mértékben inkluzív edukációról beszélni, és lehetséges-e az inkluzív gondolkodás teljes mértékben (minden feltétel nélkül) az egyén szintjén. (…)

A teljes cikk a Katedra folyóirat XXV/8. (áprilisi) számában jelent meg

fotó: pixabay.com


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.