Csicsay Alajos: A vándorsólyom

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Társaság (MME) – anélkül, hogy jelöltnek hirdette volna meg, tehát a „népszavazást” mellőzve, „antidemokratikusan”, akárcsak a földikutya esetében – a 2018-as év madarának a vándorsólymot, Falco peregrinust nevezte meg. Vajon miért? Gondolhatnánk, azért, mert a kihalófélben levő madárfajok közé tartozik – de nem. Az állandónak mondható világállományát 100 ezertől 500 ezerig becsülik.

A vándorsólyom a sarki területek kivételével minden kontinensen előfordul, ezért ún. kozmopolita faj, viszont tájainkon, értsük alatta Németországot, Magyarországot és persze (Cseh)Szlovákiát – ezt már Brehm idejében is megállapították – ritkán költ. Ha mégis, annak ellenére, hogy előnyben részesíti a síkságokat, egészen a Kárpátok vonulatáig felmegy, ezért az ott költőket perempopulációnak nevezik. A vándorsólyom ugyan fészekben költ, de nem a sajátjában, mert építeni nem tud, ezért a tojó sziklafalak üregeibe, sík vidékeken elhagyott, rozoga varjú- vagy gémfészkekbe rakja 3-4 gömbölyű tojását, melyeket a szülők felváltva költenek ki. A fiókákat is együtt gondozzák.

Az 1960-as évek második felében a magyar ornitológusok már lemondtak róla. Kételkedtek benne, hogy egyáltalán visszatér tájainkra, mert úgy tűnt, miután az utolsó párt 1964-ben sikerült megfigyelniük, végképp elment tőlünk. Aztán, csodák csodája, 1997-ben újra megjelent a Pilisben, s azóta kezd egyre gyakoribbá válni. Eleinte 17 egyedet számoltak össze Magyarország területén, 20 év múlva már 20, illetve 32 fészkelő párt sikerült nyomon követni, ami nem kis fáradságba került. Ugyanis – ezt már régóta tudják – az öregek ragaszkodnak a megszokott helyükhöz, de a fiatalok ősszel délre költöznek, az északi populáció viszont hozzánk jön telelni. Ezért vonatkoztatják rá a kóborló jelzőt, ami nem éppen találó, mert útjai nagyon is céltudatosak. Régebben azért nehezteltek rá, mert a házi galambokat tizedelte, ám a fő táplálékai a seregély, a vízi, mocsári madarak, általában a varjú nagyságú madarakat kedveli, de képes egy túzokot is elejteni, holott maga nem nagyobb egy megtermett varjúnál. De csak a tojó, mert a hím általában, egyharmadával kisebb tőle. Szívesen vadászik rágcsálókra, hüllőkre és rovarokra is. Írásaimban gyakorta megjegyzem, a káros és a hasznos szavaink nem tartoznak a biológiai fogalmak közé. Fészkelő hely közelében nemigen szerez táplálékot, azonban Németországban figyelték meg, hogy egy pár negyven kilométerről hordta fiókáinak a galambokat. Ezen csodálkozni lehet, de ha tudomásul vesszük, hogy a világ leggyorsabb állata – mértek már nála 322 km/óra sebességet is –, akkor nincs benne semmi meglepő. A gyorsaságot illetően a második helyen a gepárd mint nagymacska áll, a maga 110 kilométerével, csakhogy ő rövidtávfutó, ezért hamar kifárad, ami a vándorsólyomra nem jellemző. Madarunk fejlett izmai révén állítható, hogy nagyon erős, ügyes és gyors. Áldozatait általában röptükben kapja el. Tán egyedül a bíbic tudja a levegőben tett meglepően gyors és hirtelen fordulataival kicselezni.

Írtam már, hogy tanáraim a múlt század második felében szigorúan vették a rendszertant, ami azóta teljesen megváltozott. A nappali és éjjeli ragadozó madarak megnevezést a mai szakirodalomban hiába keresnénk, mert korszerűtlenné váltak, és lett helyettük sólyom- és bagolyalakúak, azaz Falconiformes és Strigiformesek rendje. Azért tegyem hozzá, már rég rájöttek, hogy ezek a madarak még csak nem is rokonok. Állattani vizsgáim előtt mindig amiatt izgultam, nehogy a ragadozó madarakat vagy az énekesmadarakat mint tételt húzzam ki, mert akkoriban még sok volt körülöttük a bizonytalanság. (Azóta nem is ez a rendszertani nevük. Az előbbiekét már jeleztem, az énekesmadár-idomúak, Passeres megnevezést pedig felváltotta a verébalakúak Passerifomes rendje).

Egyik tanárom arra hívta fel a figyelmünket, hogy a sólymokat arról a legkönnyebb felismerni, hogy a csőrük felső káváján a kampó mögött fogszerű kiemelkedés látható. Persze a kitömött, szertári madarakon könnyű ezt észrevenni, de mi van akkor, ha a természetben pillantja meg valamelyiket az ember. Épp ezért nem árt, ha a madarak röptére, pontosabban a röpképére és a hangjára is némi figyelmet fordítunk. Ehhez azonban sokat kellene a szabadban bóklászni, amire a mai fiataloknak kevés idejük akad. Most megint megszólal bennem az öreg pedagógus: nagyon sajnálom a túlzásba vitt tananyaggal butított gyereket. Rengeteg élménytől fosztja meg szegényeket az eszement rohanó világ. Más kiutat nem látok számukra, mint a sokszor elátkozott számítógépen való barangolást, amelyen sok hasznos információ meglelhető, csak nehogy már ez is házi feladat legyen, mint a kötelező olvasmányok és az újabban divatba jött projektek készítése. Bocsánatot kérek a meredek kitérőért!

Visszatérve madarunkra, a vándorsólyom is a sólymászmadarak közé sorolható, mint legtöbb rokona, a vágómadár-félék Accipitridae és a sólyomfélék Falconidae közül sokan. Hogy az ősmagyarok mennyire szerettek velük vadászni, bizonyítja a tény, hogy szent madaruk lett a turul, melyet a sas és a sólyom keverékéből szobornak mintázott meg valaki valamikor, s feltehetőleg ezáltal, illetve a legenda révén vált nemzeti összetartozásunk egyik szimbólumává. A solymászat, mint az imént említettem, az ősmagyarok kedvelt foglalkozása volt, valószínűleg a szórakozása is, mondhatnánk, a sportja. Még az Árpád-házi királyok és az Anjouk idejében is. Az első, vagyis a legrégibb solymász könyvet, persze latinul, Nagy Lajos solymászmestere, Ladislaus Hungaricus írta, melynek töredékei mindmáig fennmaradtak, de hogy hol őrzik őket, nem sikerült a nyomára lelnem. Arról viszont könnyen tudomást szerezhetünk – mert ma már ilyen is van –, melyik madárfaj melyik államnak a nemzeti madara. Például a vándorsólyom Angoláé és az Egyesült Arab Emírségé. A szirti sason négy állam osztozik: Albánia, Kazahsztán, Németország és Skócia. Lengyelországé a rétisas, Belgiumé a vörös vércse, Egyiptomé a pusztai sas, Panamáé szintén egy sasféle, a hárpia, Mongóliáé lett a kerecsen sólyom, de hadd ne soroljam. Néhány államnak nincs nemzeti madara, köztük Szlovákiának sem. Sokan tippelnek arra, hogy a kerecsen, másik magyar nevén – a ráró volt az, amelyik turulként maradt meg. Ám Magyarországnak ma mégsem ő a nemzeti madara, mert a turul több annál. Jóllehet, a magyarokat is megilletné egy élő sólyomféle, vagy a Hunyadiak révén legalább a holló, ehelyett az illetékesek a magyar nemzet madarának a túzokot választották…

Megjelent a Katedra folyóirat XXV/10. (júniusi) számában

fotó: pixabay.com


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .