Novák Mónika: Néhány gondolat a múltról és a jelenről… Beszélgetés Fibi Sándorral

Fibi Sándor vehette át idén a rendkívül megtisztelő Felvidéki Magyar Pedagógus-díjat Rozsnyón, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok XXIV. Országos Találkozóján. Évekkel ezelőtt, amikor megismertem, szinte azonnal példaképemmé vált, s azóta is akként tisztelem őt: a mindig mosolygó, kedves, széles látókörű, „tanár bácsis“ megjelenésű szakembert. Egy igazi oktatáspolitikust látok benne, aki évtizedeken át iskolaigazgatóként, illetve különféle fontos, de idegeket is őrlő beosztásokban vette ki részét a felvidéki magyar pedagógustársadalom irányításából. Beszélgetésünk során a pedagógusi hivatásról, a szakmához fűződő viszonyáról faggatom a tanár urat.

Mindannyiunk életében vannak meghatározó egyéniségek, pedagógusok, akik az egyes iskolai fokozatokban mély hatást gyakorolnak ránk egy-egy cselekedetükkel, mosolyukkal, tettükkel. Mesélj nekünk, kérlek, egykori tanítóidról!

Ezen a téren talán szerencsésnek mondhatom magam, hiszen volt tanáraim között több olyan is volt, aki az évek folyamán példaképemmé vált, ám ami szintén fontos, hogy már a családban is jelen volt az a bizonyos fluidum, amely később minden bizonnyal befolyásolta a pályaválasztásomat is. Édesanyám, aki ugyan nem volt pedagógus, rendkívül okosan és nagyon jó érzékkel vezetett a tudás megszerzésének útján. Mi otthon sohasem az iskolai tananyaggal bajlódtunk, hanem szinte észrevétlenül, nagy szeretettel, sok-sok beszélgetéssel, és ha kellett, játékosan értette meg velem, mennyire fontos a gondolatok pontos tolmácsolása, a választékos beszéd, a hallott vagy olvasott szöveg helyes értelmezése. Ő volt az, aki rávezetett az olvasás és a mese csodálatos világának a szeretetére, emellett mintegy észrevétlenül elvezetett a versek szépségének a felismeréséhez, sőt a versmondás titkos ajtóit is megnyitotta előttem. A karácsonyi ünnepek előtt hajdanában szokásos betlehemes játékot is – amellyel beköszöntöttünk szülőfalunk szinte minden családjához – azért írta meg, azért tanította be a velem egyidős gyermekek kis csapatának, hogy örülhessünk a sikernek, hiszen a fülekpüspöki emberek részéről elhangzott dicséret számunkra hatalmas motivációt jelentett. Édesanyám lényegében a tanulást szerettette meg velem. A tíz évvel idősebb pedagógus bátyám pedig az öccsét – talán akaratlanul is – a pedagóguspálya felé terelte, hiszen több alkalommal lehetővé tette, hogy saját szememmel is lássam, hogyan tanítja és motiválja a diákjait. Mindmáig szeretettel és tisztelettel őrzöm Princz Ernő volt osztályfőnököm emlékét, aki az alapiskola felső tagozatán mindennapi tetteivel bizonyította, hogy az a pedagógus, aki valóban szereti és tiszteli a gyerekeket, szinte csodákra is képes. A gimnáziumi tanáraim közül érdekes módon humán beállítottságú diákként a legnagyobb tisztelettel Vassányi Aurél kémiatanáromra emlékszem, aki mindig precíz és következetes volt, aki az igényes tananyagot nem előadta, hanem megtanította, aki nem csak szavakkal magyarázott, hanem szinte minden tananyagot világos, követhető, érdekes és látványos kísérletekkel varázsolt érthetővé. Rászoktatott bennünket arra, hogy ezeket a kísérleteket mi is végezzük el, hogy az elmélet feltételezett igazát a gyakorlattal is legyünk képesek bizonyítani. Ezek a tanárok ma is modern pedagógusokként lehetnének említve, hiszen többek között önállóságra, kreativitásra, saját véleményünk kifejtésére neveltek bennünket.

A nyitrai Tanárképző Karon magyar–szlovák szakon végeztél. Miért éppen ezt a szakpárosítást választottad?

Az teljesen egyértelmű volt, hogy a magyar nyelv és irodalom csak az első helyen szerepelhet, hiszen édesanyám ennek a nyelvnek, ennek az irodalomnak a szépségeit hagyta rám örökségül, és Princz Ernő – volt osztályfőnököm – is magyar szakos tanár volt, a gimnáziumban pedig Teleki Tibor – a későbbi főiskolai magyartanárom – hitette el velem, hogy a világ talán legcsodálatosabb nyelve az én anyanyelvem. A múlt század hatvanas éveiben a tanári karra jelentkező nem válogathatott szabadon az egyes tanulmányi szakok közül, hanem kizárólag a főiskola által megadott szakpárosítások közül választhatott. Sajnos, abban az évben Nyitrán a magyar nyelv mellé csak a szlovák nyelvet vagy a matematikát lehetett választani, így számomra lényegében nem maradt más lehetőség, mint a magyar–szlovák szak, ugyanis a matematika gimnáziumi szintű titkai nem tettek annyira kíváncsivá, hogy életemet a megfejtésüknek szenteljem…

Gazdag életút áll mögötted, s még most is aktívan jelen vagy az oktatásügyben. Felsorolnád a számodra legfontosabb szakmai állomásokat?

Pedagógusi pályafutásom eléggé mozgalmas időben és érdekes módon kezdődött, hiszen 1968-ban – egy-két nappal a Varsói Szerződés hadseregének bevonulása után – ifjú házaspárként feleségemmel együtt „szolgálattételre” jelentkeztünk a Bősi Alapiskolában, ahová a járási hivatal helyezett bennünket. Az iskola igazgatója azonban tudtunkra adta, hogy az iskola által kért két magyar–szlovák szakos pedagógus helyett a hivatal három ilyen szakosnak adott kihelyezési dekrétumot, ezért nagyon gyorsan döntsük el, kettőnk közül ki marad ebben az iskolában… Ma sem tudom, honnan vettük a bátorságot, de szinte gondolkodás nélkül jeleztük, hogy egyikünk sem. A hivatalba visszautazva néhány óra múlva a kezünkben volt egy új határozat, amellyel azonnal indultunk Vásárútra, első munkahelyünk színhelyére. Néhány év után a járási székhelyen működő, az ország akkori legnagyobb iskolájának az igazgatója jelezte, hogy egy magyar–szlovák szakosra volna szükségük, és ő rám gondolt. Ebben az iskolában egy év után – mindössze 26 évesként – az igazgató javaslatára igazgatóhelyettessé neveztek ki. Hat év elteltével egy szakmai továbbképzésen talán túl őszintén bíráltam a nemzetiségi iskolák tankönyveinek színvonalát, amire az előadónk – az iskolaügyi minisztérium nemzetiségi osztályának akkori vezetője – úgy reagált, hogy néhány nap múlva ellátogatott az iskolánkba, és vezetői státuszt ajánlott a minisztérium nemzetiségi osztályán, amit én a kért egy évnyi gondolkodási idő letelte után el is fogadtam. Ezután rendkívül kemény, igényes feladatokkal, felelősségteljes munkával gazdag 11 év következett. 1990-ben egy sikeres pályázat révén végre hazakerültem Dunaszerdahelyre, ahol a JNB oktatásügyi szakosztályát vezettem, majd egy évvel később létrehoztuk a járási tanügyi igazgatóságot, amelynek két évig irányítottam a munkáját. Azonban egyre inkább azt éreztem, hogy az én igazi helyem mégis az iskolában, a kollégák, a gyerekek, a szülők között van. Az akkori iskolaügyi miniszter nagy meglepetésére visszaadtam a tanügyi igazgatói kinevezésemet, és visszamentem tanítani a volt iskolámba. 1997-ben a jelenlegi Vámbéry Ármin Alapiskola igazgatója kért meg, hogy vállaljam mellette az igazgatóhelyettesi munkát, majd nyugdíjba vonulása után 2000-től 2010-ig következett egész pályafutásom talán legkedvesebb időszaka, hiszen iskolaigazgatóként megvalósíthattam régi-régi elképzelésemet – a gyermekközpontú, humánus, „egész napos” és nyitott iskolát. (…)

A teljes beszélgetés a Katedra folyóirat XXV/10. (júniusi) számában jelent meg


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .