Mező Katalin: A személyre szabott tanulást támogató tanári kompetenciák

Napjaink egyik jelentős pedagógiai kihívása a személyre szabott tanulás megvalósítása iskolai körülmények között. A személyre szabott tanulás (vagy testreszabott tanulás, tanuló-központú tanulás) a tanulási programok, a tanulási tapasztalatok, az oktatási megközelítések és a tanulást támogató rendszerek sokféleségére utal, amelyekkel az egyes tanulók önálló, egyedi tanulási igényeit, érdekeit, törekvéseit és kulturális hátterének sokszínűségét próbálják kezelni. A hagyományos alapon szerveződő tanulás többnyire nem veszi figyelembe az egyes tanulók egyedi igényeit, erősségeit, s várhatóan mindenki ugyanabban az időben, ugyanazzal a tananyaggal halad előre. A személyre szabott tanulás rendszere viszont arra készteti a pedagógusokat, hogy lépjenek ki a megszokott rutinjaikból, s a „dobozon kívül gondolkodjanak” (Campbell és társai, 2007), hangsúlyozva annak a szükségességét is, hogy a tanulók részt vehessenek a saját tanulási folyamataik megszervezésében.

A személyre szabott tanulás ‒ annak ellenére, hogy alapeszméje már az 1960-as években (Epstein, 1961) megjelent ‒ napjainkban sem általánosan alkalmazott metódus, bár jelentőségének belátása és a pedagógiai megújulás ez irányú elmozdulása érezhető. Ez megmutatkozik például abban, hogy jól körülhatárolt definíciók születnek a téma megragadására. Taylor és Gebre (2016) megfogalmazásában például a személyre szabott tanulás egy olyan, a tanuló igényeihez igazodó és differenciálódó oktatási módként jelenik meg, amelyet a tanuló tanulási preferenciái és érdeklődési területei szerint alakítanak ki. Ennél is újabb megfogalmazás olvasható az Amerikai Egyesült Államok Nemzeti Oktatási Tervében (2017): a személyre szabott tanulás olyan oktatást jelent, amelyben a tanulás ütemét és az oktatási megközelítést az egyes tanulók igényeihez optimalizálják. A tanulási célok, az oktatási megközelítések és az oktatási tartalom minden eleme a tanulók igényei szerint változhat. Ezenkívül a tanulási tevékenységek a tanulók számára értelemszerűek és relevánsak, érdeklődésük által vezérelt és gyakran önálló, önindított kezdeményezések.

Ennek gyakorlati megvalósítása azonban a pedagógusoktól szemléletmódváltást követel, s új tanári kompetenciák meglétét predesztinálja.

A személyre szabott tanulást támogató tanári kompetenciák

Általános értelemben a kompetencia kettős értelmű szó: 1) egyrészt illetékességet, hatáskört, jogosultságot fejez ki, 2) másrészt magában hordozza a szakértelmet, hozzáértést, alkalmasságot is. A kompetencia olyan személyes tulajdonságok összességét jelenti, melynek eredményeként valaki egy adott tevékenységben, munkakörben stb. előre meghatározott kritériumok alapján jó teljesítményt nyújt. Amennyiben az egyén az elvárt kritériumoknak megfelel, akkor a személy szakmailag hozzáértő, alkalmas, azaz kompetens, ennek hiányában szakmailag nem hozzáértő, járatlan, azaz inkompetens.

A pedagógiai kompetencia fogalmának körül járása során Falus (2003) a következőket fogalmazta meg: a kompetencia a pedagógiai készségek és képességek együttesét jelenti, melyek segítségével valaki problémamegoldásra képes egy adott területen. Jelenti továbbá az illetőnek azt a hajlandóságát is, hogy a problémamegoldásra való képességét alkalmazza és kivitelezze. A fogalom magában foglalja az illető tudását, tapasztalatait éppúgy, mint személyes adottságait.

A kompetencia a döntést, kivitelezést, megvalósulást szolgáló képességrendszer. De a kompetencia nem szinonimája a képességnek, hanem képesség a komplex feladatok adott kontextusban történő sikeres megoldására (Bárdossy, 2011). A kompetencia ebből következően rendkívül összetett, melynek kialakuláshoz több alkotóelem együttállására van szükség. Ezek a következők:

– Ismeretek, a tudás (knowledge): információk, tárgyi tudás, amivel a személy rendelkezik.

– Készségek, jártasságok (skills), melyek bizonyos fizikai és szellemi feladatok teljesülésének képességét adják.

– Önértékelés, szociális szerepek, melyek személyes értékek (value) mentén szerveződnek. Ezek az egyén cselekvéseit vezérlik, pl. siker, karrier.

– Személyiségvonások (character), pszichikai-fizikai jellemzők és a helyzetekre, információkra adott válaszok.

– Motivációk (motivation), melyek irányítják, befolyásolják, szelektálják a viselkedést bizonyos magatartások, célok felé (Spencer, McClelland és Spencer, 1990).

Amíg az első két összetevő viszonylag könnyen fejleszthető és alakítható, addig az utolsó három tényező (mivel az a személyiség sajátossága) mélyebb szintű megismerést igényel, ami a fejleszthetőséget befolyásolja. (…)

A teljes cikk a Katedra folyóirat XXV/10. (júniusi) számában jelent meg


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.