Angyal László: 170 éve történt – a pákozdi csata

 

Fut Bécs felé Jellacsics, a gyáva,
Seregének seregünk nyomába…”

(Petőfi Sándor: A vén zászlótartó)

A pákozdi diadal történelmünk egyik legfényesebb győzelmének számít. A magyar szabadságért vívott küzdelem nyitányaként is beharangozható csatát 170 éve, 1848. szeptember 29-én vívták a Móga János vezette honvédcsapatok Jellasics (Jelačić) horvát bán határőr-alakulatai ellen. Heroikus győzelem volt ez a kétszeres túlerőben levő ellenség ellen. Egyre inkább bebizonyosodott, hogy Bécs és Pest kiélezett küzdelmében majd a fegyverek mondják ki a végső szót.

1848. szeptember 11-én Jelačić átkelt a Dráván, s a visszavonuló magyar sereg nyomában megindult az ország központja felé. Ugyanezen a napon beadta lemondását a Batthyány-kormány. Távozott a betegeskedő Széchenyi István, de lemondott Esterházy Pál külügyminiszter is. Nem mondott le viszont a belügyminiszter, Szemere Bertalan, aki ellenjegyezte volna a következő kormány kinevezését. A Délvidéken szolgálatot teljesítő Mészáros Lázár hadügyminiszter ugyancsak hivatalában maradt. A végrehajtó hatalom gyakorlása Szemere és Kossuth kezébe szállt. A felálló Batthyány-kormányban szerepet kapott volna a mérsékeltebbeknek számító Eötvös József és Mészáros Lázár is. A leendő kormányelnök két feltételt szabott: állítsák meg a horvát előrenyomulást, illetve kapjon az ország egymilliónyi kölcsönt, hogy ne kényszerüljön a papírpénz kibocsátására. A fokozódó politikai helyzetben mindeközben a Muraköz megszállását követően a horvátok szeptember 14–15-én átkeltek a Murán is, és folytatták útjukat északkeleti irányba. Az ügyeket egyedül intéző Batthyány miniszterelnök támogatására a Ház egy választmány (a későbbi Országos Honvédelmi Választmány, OHB) felállítását határozta el. Jelačić már a kezdetekkor a másik fél értésére adta, hogy nem a horvát–magyar ellentétet érkezik megoldani, hanem császári (fekete-sárga) zászlók alatt hatol be Magyarországra.

Ejtsünk néhány szót a bán seregéről is. Kijelenthetjük, hogy csak számban volt félelmetes, valójában csapatának felét használhatatlan, rabló népfölkelők alkották, akik kaszát és lándzsát ragadtak. Ugyan csatlakoztak hozzájuk a nem magyar jelzésű császári királyi lovas alakulatok is, valójában csak a létszámot növelték, érdemi hatékonyságot nem tudtak elérni. A horvát bán huszárezrede így nagyon sokszor fohászra kényszerült, valahányszor a magyar huszárokkal találta szembe magát. Nem véletlenül ragadt tehát rá az ezredeire a „Jézus-Mária huszárok” elnevezés, hiszen így fohászkodott, valahányszor farkasszemet nézett a magyar huszárokkal. Kerek perec kijelenthetjük, hogy a bán felkészületlenül támadt a magyarokra.

Mielőtt azonban a csata kimenetelének ismertetésébe kezdenénk, szükséges körvonalaznunk a csata előtti politikai helyzetet. A király szeptember 25-én érvénytelenítette Batthyány újabb miniszterelnöki megbízását, majd miniszteri ellenjegyzés nélkül kinevezte Franz Philipp Lamberg (Lamberg Ferenc) tábornagyot a Magyarországon állomásozó hadsereg főparancsnokává. Batthyány abban reménykedett, hogy Lamberg meg fogja állítani a horvát bán seregét. (…)

A teljes cikk a Katedra folyóirat XXVI/1. (szeptemberi) számában jelent meg


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.