Kozmács István: A magyar nyelv alternatív rokonai (1. rész)

A sumér-magyar nyelvrokonításról

A magyar nyelvet számos (számtalan) nyelvvel rokonították már. A nyelvrokonítás minden esetben azt jelentette, hogy a magyart és a másik nyelvet egymással származási kapcsolatba hozták. A legkorábbi időkben – a 19. század második feléig – ez azt jelentette, hogy próbálták megtalálni azt a nyelvet, amelyik legjobban hasonlít az ún. ősnyelvhez, ami a keresztény kultúrkörben az a nyelv volt, amelyen a teremtő Ádámmal érintkezett. Nem véletlen, hogy az ősnyelv keresői általában a saját nyelvüket tartották annak leszármazottjának. Ennek oka a módszerben keresendő:

Mert mit is jelentett a nyelvrokonság addig? Maga a nyelvrokonság nem volt definiálva, mert valójában nem is rokonságot, hanem affinitast (vonzódást, megfelelést) kerestek. Ebben a gondolkodásban a similitudo (hasonlóság) egyenlő volt a cognatióval (rokonság, leszármazás). A megállapításokat a nyelvek hasonlósága alapján tették meg, s azt tartották hasonlónak, ami hasonlított.

Ez a gondolkodás ma is jellemző, s így a nagyközönség úgy tartja, hogy míg  a finn vesi ’víz’ és a magyar víz szó hasonlít egymásra, ezért ez talán jó megfelelés, azonban a finn kota ’sátor’ és a magyar ház szavak nem hasonlítanak egymásra, tehát ez nem jó megfelelés.

Pedig az adott nyelvekre vonatkozó minden ismeretünk szerint a vesi nem azért vethető össze a magyar víz szóval, mert hasonlítanak egymásra, hanem éppen azért, mert nem hasonlítanak egymásra, mivel a finn vesi szó töve vete– (a vesi alak csak és kizárólag az alanyesetben fordul elő, és egy olyan változás eredmény, amely szerint a a finn ynelvtörténet egy szakasza során a szóvégi -ti hangkapcsolatokban a -t-ből -s- lett.). Ha most ezzel a vete-~víz párral összevetjük a finn kota és a magyar ház szavakat, akkor azt látjuk, hogy a kota~ház szópárban is ugyanazt a megfelelést találjuk: a két magánhangzó közötti finn -t-nek a magyarban szóvégi -z felel meg.

Fontos megjegyezni és észben tartani, hogy a víz és a ház szavak az alapszókincsbe tartoznak. Ez azért fontos, mert csak ezek, az alapszókincsbe tartozó szavak alkalmasak nyelvi rokonságra vonatkozó következtetések levonására.

Mielőtt rátérnénk a magyar-sumér kapcsolatra, fontos tudatosítani, hogy a nyelvek rokonsága semmi esetre sem azonosítható a nyelveket beszélő népek rokonságával: a nyelvnek és a népnek egészen eltérő eredete, és így története lehet. Elég itt most a bolgár népre és annak nyelvére utalni: míg a bolgár népet etnogenezise a török népek csoportjához kapcsolja, addig nyelve a szláv nyelvek csoportjába tartozik.

A nyelv- és néprokonság különbözőségét nagyon jól tudták már a 19. századi nyelvkutatók is. Ezt találjuk erről a Czuczor-Fogarasi szótár előszavában a 23. oldalon: „sem a nyelvrokonságból vérrokonságot, sem viszont vagy ellenkezőleg következtetni józan okoskodással nem lehet”. Szinnyei József a Budenz-albumban megjelent írásában 1884-ben pedig ezt írja: „A nyelvtudomány kérlelhetetlen adatai arra vallanak, hogy az u.n. ugor [finnugor] népek olyan nyelveken beszélnek, melyek a magyar nyelvvel közeli rokonságban állanak; tehát az ugor népek nekünk nyelvrokonaink [!]. Hogy vér szerint is rokonaink-e, az más kérdés [!]. Valószínűnek valószínű; de bizonyosra nem lehet fogni, mert vannak rá példák, hogy egy nép mással cserélte fel eredeti nyelvét, s így vér szerint más, nyelv szerint megint más népekkel áll rokonságban [!]. Lehet tehát, hogy a párducos Árpáddal bevándorlott magyarok vér szerint egytől-egyig mind törökök voltak.” (Minderről részletesen olvashat az olvasó például itt: http://tte.hu/finnugor-nyelvrokonsag-egykor-es-most/)

És akkor a magyar-sumér nyelvrokonságról. Előrebocsátom, hogy most eltekintek attól a módszertani problémától, hogy egymástól időben jelentősen eltérő adatokat vetünk össze, azaz nagyjából 3-4 ezer év van a magyar és a sumér adatok között. A bevezetőben írtak alapján már világos lehet, hogy a nyelvek közötti rokonságot manapság már nem lehet a homályos hasonlóság alapján kutatni, megállapítani. A nyelvrokonságot a két vagy több nyelv közötti szabályos megfelelések alapján tudjuk feltárni. A szabályos megfelelés valójában szabályos eltérés. A szabályosság azt jelenti, hogy adott helyzetben az egyik nyelv adott hangjának a másik nyelvben mindig ugyanaz a hang felel meg, rendszerszerűen. Hogy ezt megértsük, nézzük a következő példát:

Feladat: Töltse ki az alábbi táblázatban a számmal jelölt üres helyeket, és adja meg az egyes nyelvek közötti hangmegfeleléseket!

(Kenesei: A nyelv és a nyelvek, forrás: Ember és nyelv, 102/9)

1. nyelv

tupi

lisu

matu

nili

mani

nipa

1….

2…

panu

2. nyelv

dubi

lisu

madu

3…..

mani

niba

daba

lana

4….

3. nyelv

tupi

risu

metu

niri

5….

nipa

tepa

6….

7….

4. nyelv

tup

lis

mat

nil

man

8….

tap

lan

9….

Jelentés

mennydörgés

pók

nyíl

dárda

ég

óceán

kunyhó

folyó

A feladat tehát az, hogy megállapítsuk, az 1. (2., 3., 4.) nyelv bizonyos hangjainak a többi nyelvben milyen hangok felelnek meg. Az összevetést csak az azonos pozícióban előforduló hangok esetében tehetjük meg. Első pillantásra is látszik, hogy az 1. nyelv minden szava magánhangzóra végződik, míg a 4. nyelv esetében ez a szóvégi magánhangzó hiányzik. Azt mondhatjuk tehát, hogy az 1. nyelv szóvégi magánhangzóinak a 4. nyelvben a magánhangzó hiány felel meg. Ez alapján azt állíthatjuk (mivel minden más esetben az 1. nyelv minden hangjának a 4, nyelvben az 1. nyelv azonos hangja felel meg), hogy a 8. és 9. üres helyekről a nip, illetve a pan hangsorok hiányoznak. Hasonló módon megtalálhatjuk a többi megfelelést is. A megfejtést az olvasó a cikk végén találja meg.

A probléma mármost az, hogy a magyar és a sumér szavai között ilyen rendszerszerű hangmegfeleléseket keresve sem találunk. Csőke Sándor Sumér-magyar összehasonlító nyelvtanában (46–48. oldal) például ezt találjuk: a sumér szókezdő d egyezik a következő magyar szókezdő hangokkal:

  1. d
  2. nd
  3. t
  4. nt
  5. tt
  6. ty
  7. gy és dzs
  8. j
  9. l
  10. sz
  11. s és cs
  12. ny

Ez csak akkor lenne lehetséges – ha egyáltalán, mivel tizenkét [!] megfelelésről van szó! – ha az adatok különböző nyelvtörténeti korszakokból származnak. Csőke szerint azonban ezek egyidejű megfelelések, egyértelműen kizárhatjuk, hogy megállapítása bármiféle érvénnyel bírna.

A nyelvrokonság bizonyításának másik eszköze a grammatikai anyag egybevetése. Szokás emlegetni, hogy a magyar és a sumér is agglutináló (ragasztó) nyelv, illetve, hogy mindkettőben van magánhangzó harmónia. Az alábbiakban eltekintek attól, hogy ezt az érvelést azzal utasítsam el, hogy mindkettő tipológiai ismérv (azaz jelentős számú nyelvre igaz állítások), inkább vizsgáljuk meg az egyes nyelvek agglutinálását és magánhangzó harmóniáját.

Elsőként nézzük az igeragozást. Azt találjuk, hogy valóban, mindkét nyelvben toldalékok kapcsolódnak az igetőhöz. Van azonban egy apró probléma. Míg a magyarban a toldalékok [képzők, illetve az idő/mód jel és a személyrag] követik az ige tövét, addig a sumérban megelőzik azt. Ellene lehetne vetni, hogy a magyarban is van az ige előtt is elem, az igekötő, azonban annak igéhez kapcsolódását az írott forrásokban jól nyomon tudjuk követni: az igekötő igéhez tapadása már a történeti korban, jóval a honfoglalás után következett be.

Lássuk tehát a sumér ige szerkezetét:

Mód Irány, deixis Befejezett Cselekvés jellege Személyi előrag Igető Tárgyra utaló rag

n(u)-/l(a)-(„nem” – tagadó),

h(e2)- („hadd/legyen” – megengedő),

g(a)- („bár” – óhajtó),

na- („nem kellene”),

ba-ra- („nem szabad” – tiltó), stb.,

illetve lehet időbeliségre utaló előtag, pl. u3- („mikor/miután”), stb.

m(u)-

megy>jön

én>nekem

b(a)-

deixis személytelen főnév nek ad

Határozói ragok Befejezett asp. a cselekvő jelölésére Befejezett ige esetén tárgyra utaló
ha ezek nincsenek, ejtéskönnyítő mgh, általában i- az igekezdet

e2

ba

an

du3

(a király által a templom) megépült

mu

e

de6

0

elhozod

Mindehhez még hozzátehetjük a következőket:

  1. A sumér nyelvben a jelző a jelzett szó mögött van (a magyarban előtte)
  1. A sumérok alapvetően ékjeleket alkalmaztak, amelyeknek pontos kiejtését nem ismerjük. A sumer nyelv volt a tudományok, a művészetek és a diplomácia nyelve, s a hódítás után holt nyelvként még több mint ezer évig az is maradt, hasonlóan a középkori latinhoz. Az ékjelek hangzós átírását azonban alapvetően akkád nyelven írt szövegekből ismerjük, annak a hangzórendszerén átszűrve.
  2. A sumér nyelvben a főnévi szerkezet a következő mintát követi:

Főnév* [Melléknév]* ([Névmás] [Többes szám]) Eset

Azaz a főnevet/főneveket követheti

egy vagy több vonatkozó melléknév

ezt követheti birtokos vagy mutató névmás

ezután következhet a többes szám jele

végül a szerkezetet az eset zárja le

  1. Birtokos szerkezet esetén elöl van a birtok, a birtokos főnévi szerkezete pedig a Főnév-Melléknév után ékelődik be (!) az -ak raggal zárva, amelyet a birtok módosítói (névmás, többes szám) és esete követ. Ez tehát a sumér „főnévi-lánc”:

Birtok + Birtokos

Fn [Mn] + { Fn [Mn] ([Nm] [Tsz]) -ak} ([Nm] [Tsz]) Eset

Egy magyar szavakból álló példával talán érthetőbbé válik ez a jelentős különbség:

asztal nagy + {kedves ember az -k-nek} (az -k) -on ’azoknak a kedves embereknek azokon a nagy asztalain’

Talán ennyi is elég annak beláttatására, hogy a sumér nagy valószínűséggel nem a magyar rokon nyelve, mivel nem találunk szabályos hangmegfeleléseket és a két nyelv grammatikai szerkezete tökéletesen eltér egymástól. (Aki részletesebben ismereteket szeretne szerezni a sumér nyelvről, annak ajánlom magyarul Végh Csaba: A sumér nyelv és írás rövid áttekintése [Budapest, 2012.] című munkáját, ahonnan a fenti táblázat és példák is származnak [http://mek.oszk.hu/10400/10455/10455.pdf].)

A magánhangzó harmónia többféle is található a nyelvekben: lehetséges, hogy a szavakban csak magas vagy csak mély magánhangzók találhatók, és a toldalékok illeszkedésük során követik ezt a rendet: kéz – kézben, ház – házban (ilyen magánhangzó harmóniát találunk a finnben például). Lehetséges, hogy nemcsak a képzés helye szerint valósul meg a harmónia, hanem a egyidejűleg a képzés módja szerint is: ajakkerekítéses hangokat tartalmazó szavakhoz ajakkerekítéses, ajakréses hangokhoz ajakréses toldalékok járulnak: szék – széken, föld – földön (ilyen magánhangzó harmóniát találunk például a török nyelvekben). És lehetséges az, ahogy a sumérban lett és volt.

Azért az előbbi furcsa megfogalmazás, mert a sumérban a magánhangzó harmónia a sumér nyelv történetének egy rövid szakaszában a /e/~/i/ hangváltozás időszakában jött létre: a prefixek magánhangzója aszerint volt /e/ vagy /i/, hogy milyen magánhangzóval kezdődött a tőszó, amely elé illesztették. A magánhangzó változás lezajlása után a magánhangzó harmónia értelemszerűen megszűnt.1

A prefixben /e/ szerepelt, ha a következő szótagban alsó nyelvállású magánhangzó következett, azaz /e/ vagy /a/, és /i/ volt a prefixben, amennyiben a következő szótagban magas magánhangzó volt, azaz /i/ vagy /u/. A sumér magánhangzó harmónia tehát egészen más jellegű volt, mint akár a finnugor, akár a törökségi nyelvekben.

Talán ennyi is elég ahhoz, hogy feltámadjon az olvasóban a kétely, hogy a magyar és a sumér nyelv nem hozhatók egymással rokonsági kapcsolatba. És talán az is megfogalmazódik az olvasóban, hogy a nyelvek rokonságáról nem feltétlenül érdemes állításokat tenni az adott nyelvekről való alapvető, megbízható ismeretek nélkül.

Tetszik, nem tetszik, a következő állítás jelenlegi tudásunk szerint nem cáfolható: az alapján, amit a nyelvtudomány általában tud a nyelvekről, a nyelvek történetéről, a nyelvek szociológiájáról jelenleg csak az állítható, hogy a magyar nyelv az ún. uráli nyelvcsaládba tartozik, és a sumér nem (sem) rokon nyelve.

(A következő részben az etruszk-magyar nyelvrokonításról olvashatnak.)

Megfejtés:

1. nyelv

tupi

lisu

matu

nili

mani

nipa

TAPA

LANA

panu

2. nyelv

dubi

lisu

madu

NILI

mani

niba

daba

lana

BANU

3. nyelv

tupi

risu

metu

niri

*MENI

nipa

tepa

*RENA

*PENU

4. nyelv

tup

lis

mat

nil

man

NIP

tap

lan

PAN

Jelentés

mennydörgés

pók

nyíl

dárda

ég

óceán

kunyhó

folyó

A szabályos megfelelések:

  1. nyelv, 3. nyelv, 4. nyelv ~ 2. nyelv: p~b, t~d (azaz a zöngétlen zárhangnak annak zöngés párja felel meg, így valószínűleg ez a megfelelés is létezik, bár itt nincs adat: k~g)
  1. nyelv, 2. nyelv, 4. nyelv ~ 3. nyelv
    1. első szótagbeli -a-nak -e- felel meg,
    2. az l hangnak szó elején és szó belsejében is r felel meg
  1. nyelv, 2. nyelv, 3. nyelv ~ 4. nyelv: a szóvégi magánhangzónak a magánhangzó hiánya felel meg

Megjegyzendő, hogy a 3. nyelv és többi nyelv szó belseji -n- hangjainak megfelelésről semmit nem tudunk meg az adatok alapján, azaz csak következtethetünk arra, hogy a három szóban szereplő -n- hangok a 3. nyelvben is megmaradnak -n-nek. Mivel ez csak következtetés, ezt jelöljük a hangsorok elő tett * jellel.

1 Ezt olvashatjuk erről Jagersma könyvének 58. oldalán: „The Old Sumerian rule of vowel harmony was only valid during a relatively short period and represents an intermediate stage in a sound change of /e/ to /i/ in certain environments.This is clearly shown by the etymology of the relevant prefixes and by the chronological evidence from Lagash.” Jagersma, Bram: A Descriptive Grammar of Sumerian. 58. oldal.

Megjelent a Katedra folyóirat XXV/9. (májusi) számában


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.