Kozmács István: A magyar nyelv alternatív rokonai (2. rész)

A magyar-etruszk nyelvrokonságról

Tapasztalatom szerint az alternatív elméletek megfogalmazóinak tételeit cáfolni a szaktudomány tételeivel és módszereivel felvértezve eljárás. Nem hasznos egyrészt azért, mert a nyelvészetben járatos olvasók számára már első olvasásra feltűnnek az ilyen problémás megállapításai, és nem hasznos másrészt azért sem, mert az ilyen alternatív munkák alapfeltevése éppen az, hogy a bevett tételek tévesek, ezért aztán azokkal érvelni eleve hiba: éppen azok hamis voltára hivatkozva utasítják vissza a kritikát. Nem hasznos harmadrészt azért sem, mert – amennyiben az elfogadott tudományos érvelés mentén lépünk fel – azt a laikus közönség vagy meg sem érti, vagy a mundér becsületének mindenáron való védelmének tekinti. Nyelvészeti tájékozatlanságuk miatt az ilyen olvasók nem győzhetők meg szaktudományos érvekkel a nekik tetsző, új (?) elméletek tarthatatlanságáról.

Mivel tehát a hagyományos eljárás nem célravezető, így ebben az írásban – szokatlan módon talán – nem is azt alkalmazom. Arra teszek kísérletet, hogy az ilyen munkák bírálatában új metódust alkalmazzak, még ha az talán kissé idegen is a nyelvészet természetétől. Arra teszek kísérletet és javaslatot, hogy ilyen esetekben a szerzők állításait önmagukban, maguknak valóként vizsgáljuk meg: azaz mindössze annak az ellenőrzésnek vessük alá az adott művet, hogy annak következtetései és levezetései mennyiben felelnek meg a műben magában található adatoknak és állításoknak. Amennyiben ugyanis ezen egyszerű ellenőrzés során könnyűnek találtatik egy munka, nagy valószínűséggel kimondhatjuk, hogy nem is érdemes a részletes kritikára.

Ebben az írásban tehát csupán azt vizsgálom, hogy Alineinek a magyar-etruszk nyelvrokonságra vonatkozó érvelése önmagában megállja-e a helyét. Úgy gondolom, jogos az az olvasói levélben megfogalmazott igény, mely szerint hasznos lenne, ha „[…] a finnugristák a kétkedőket és nem-akadémiai nyelvművelőket (azaz sarlatánokat, dilettánsokat, kontárokat, laikusokat, de köztük profikat és jóhiszemű érdeklődőket) nem kiátkozással próbálnák meg jobb belátásra bírni, hanem egy-egy feltételezést jóindulatúan, mint saját hipotézisüket tárgyalnák […]”.

Az eljárás lényege tehát az, hogy tudatosan és jóindulatúan úgy teszek, mintha a szerző (jelen esetben Mario Alinei) állításai mind helyesek lennének, azaz érvelésemben nem alkalmazom korábbi kutatások eredményeit, megállapításait. Azt feltételezem, hogy korábban az adott tárgyban nem született semmiféle eredmény, azaz nem kérem a szerzőn számon vonatkozó széleskörű szakirodalom-ismeretet. Úgy teszek, mintha sem az etruszk, sem a magyar nyelvről, sem általában a nyelvről nem rendelkeznénk ismeretekkel, és csupán a szerző művében szereplő állítások önmagukhoz való viszonyát vizsgálom meg, azaz a mű koherenciája és érvelése alapján ítélem meg tételei érvényességét.

Jelen esetben azért különös a helyzet, mert Alinei neve ismert nyelvészkörökben (azaz ha úgy tetszik profi), aki ebben a munkájában az uráli nyelvészet bevett eredményeire hivatkozva végzi el elemzését. Azt javaslom, hogy ennek ellenére se vessük össze kijelentéseit korábbi munkákkal, minden esetben kritika nélkül fogadjuk el állításait és első megközelítésben ne kérjünk rajta számon korábbi ismereteket.

Ebben az írásban Alineinek kizárólag csak nyelvvel kapcsolatos állításait vizsgálom, azaz minden nép- és kultúrtörténeti tételt is eleve helyesnek fogadok el – valószínűleg ennél nagyobb jóindulatot nem lehet mutatni egy mű iránt. (Fontos és ismételten emlékeztetek rá: mindez csak a módszerből következik, és egyáltalán nem jelenti azt, hogy Alinei állításai valóban helyesek).

Mivel a vizsgált kötetben számtalan nyelvre vonatkozó állítás szerepel, arra nincs mód, hogy minden egyes tételt külön-külön, részletekbe menően áttekintsek. Most csupán egy olyan megállapításra térek ki, amelyeket Alinei az etruszk-magyar nyelvi azonosság szempontjából maga lényegesnek tartott. Mielőtt azonban erre sor kerülne, először néhány szó magáról a kötetről.

Valójában furcsa, hogy nem az öröm hangján szólok Alinei munkájáról, és különösen Kiss Dénes utószóban megfogalmazott állításával kapcsolatban. Kiss Dénes ugyanis azt írja, hogy: „magyarként úgy gondolom, hogy nemzetünk szempontjából az elmúlt közel száz esztendőben nem jelent meg e műnél fontosabb, jelentősebb könyv.“ Amennyiben Alinei tétele igaz (a magyar és az etruszk rokon nyelv), akkor az én örömöm finnugor nyelvekkel foglalkozó nyelvészként igazán felfokozott: hisz ebben az esetben gazdagabbak lennénk egy újabb finnugor/uráli nyelvvel, sőt – mivel legalább 2500 éves írott emlékekről van szó – jelentős mennyiségű írott forrással rendelkeznénk most már az uráli/finnugor nyelvekre vonatkozóan, s így mindaz a kritika, ami az uráli nyelvészeket éri a forráshiányra utalva, immár ezért is oka veszett lenne. (Mint fentebb mondtam Alinei a hagyományos nyelvtörténeti összehasonlítást alkalmazva jut a fentebbi eredményre. Nyilván érthetetlen ezek után, hogy a nyelvészek elutasítják Alinei tételét, és az etruszk és a magyar nyelvet nem tartják egymással azonosnak, vagy még csak azonos eredetűnek sem.

De mégsem fejezhetjük ki örömünket, mert bár a terjedelmes mű szándéka szerint az etruszk–magyar nyelvi rokonságot igazolja – és ezenközben a magyar nyelv uráli rokonságát is –, minden érv amellett szól, hogy ne fogadjuk el ezt a kötetben megfogalmazott hipotézist, bármennyire is megfelelne érdekeinknek, bármennyire is eddigi munkánk helyességét bizonyítaná.

Az alábbiakban Alinei egyetlen állításának cáfolatával bizonyítom, hogy az etruszk és a magyar nyelv rokonság elfogadhatatlan tétel.

Alinei azt állítja, hogy

„(1) atranes ’arany’ (jelzői értelemben) … rokonítható a magyar arany szóval, (2) mely az ugor *θarańa alaktól származik (ld. manysi tarəń ’réz’, hanti lorńa ’réz’), (3) amely azonban az iráni *sarańá-ból ered; (4) mindez az /s/, ugor /č/ szokásos átalakulásán keresztül > magyar Øamelynek az etruszk ősi, hangátvetéses stádiumáról tenne tanúbizonyságot“

Alinei érvelési sémája

(Hipotézis) a magyar arany és az etruszk atranes közvetlen etimológia kapcsolatban vannak

  1. premissza) A magyar arany az ugor *θarańa alaktól származik (ld. manysi tarəń ’réz’, hanti lorńa ’réz’)

  2. premissza) Az ugor *čarańa az iráni *sarańa-ból ered

  3. premissza) Mindez az /s/, ugor /č/ szokásos átalakulásán keresztül > magyar Ø

  4. premissza) az etruszk alak ősi, hangátvetéses alak

S mindebből következően:

(Konklúzió) az etruszk atranes ’arany’ (jelzői értelemben) … rokonítható a magyar arany szóval

Alinei fenti szövege (1) tartalmaz egy implicit állítást is: (5. premissza) Az etruszkban volt a szónak korábban *θarańa > *tarańa vagy *tarana alakja, hisz csak ebben az esetben lehet az etruszk és magyar adatot összekapcsolni.

Egy következtetés csak akkor lehet igaz, ha minden állítás, ami alapján a következtetést levonjuk, igaz. Vizsgáljuk meg tehát a premisszák igazságértékét.

Az érvelési séma premisszáit elemezve nem találunk hibát az érvelésben, azaz valóban levonható a konklúzió a fenti állítások alapján. Megvizsgálva azonban az érvelést, azt találjuk, hogy hiányzik a konklúzió levonásához szükséges minden állítás. Ha összevetjük az 5. premisszában szereplő alakot (*tarana ) az ismert etruszk alakkal (atranes), akkor a következőket állíthatjuk és kell állítanunk (IP = implicit premissza):

  1. implicit premissza) az iráni *sarańa > *θarańa > etruszk *tarańa vagy *tarana alak végén nincs -s

  2. implicit premissza) az etruszk atranes szó végén van -s

  3. implicit premissza) a szóvégi -s-ek eltűnnek az etruszkban (vö. görög Dionusios > etruszk Tinusi, illetve Diophanes > Tipane, Diomedes > Zimaite, Arkadios > Arχaze)

Továbbá azt is látnunk kell, hogy

  1. implicit premissza) az iráni *sarańa > *θarańa alakban nem n, hanem ń hang található

  2. implicit premissza) az etruszk *tarana alakban az ń helyén n hang található

Ezekből pedig ezek a következtetések adódnak

(Konklúzió2) az etruszk atranes végén a szóvégi -s egy morféma, vlószínűleg képző.

(Konklúzió3) az eredeti ń hang átalakult n-né az etruszkban.

Miért nincsenek ezek a tények megemlítve? Meglátjuk a következőkben. A (Konklúzió2)-vel kapcsolatosan ezzel a szóval kapcsolatosan Alineinek nincs megjegyzése, magyarázatlanul hagyja. A szóvégi –s-ről Alinei könyvében máshol állítja, hogy az szerinte is morféma. Ahogy írja alakja „-s, sőt gyakrabban -as, ami főnév- és melléknévképző” (6. implicit premissza) (363. oldalon a könyvében).

(Konklúzió2)-ből és (Konklúzió3)-ból, továbbá a 6. implicit premisszából viszont az következik, hogy az etruszkban *atranAs alaknak kellene lennie, szemben az adatolt atranEs alakkal.

Alineinek erre az eltérésre, ahogy az ń > n változásra sem, nincs magyarázata. Azt is láthatjuk, hogy az eredeti (emlékezzünk *tarana) szóvégi -a– megváltozott: –es lett.

A legnagyobb jóindulattal próbáljuk megoldani Alinei problémáját, és találjunk erre magyarázatot. A korábban már látottak alapján („gör. Διομήδης, lat. Diomedes és az etr. Zimaite […] közötti megfelelést, valamint az Arkadia, Arkadios > Arχaza, Arχaze közötti”) bemutatott példák alapján az mondható, hogy a szóvégi magánhangzó vagy egy illabiális palatális magánhangzó (-e) lesz (vö.: különösen Arkadios > Arχaze) vagy megmarad az eredeti –a.

Ez így rendben is lenne, de miért lesz az eredetileg illeszkedő hangsorú *tarana alakból atranes, azaz miért jelenik meg egy veláris hangrendű szóban egy palatális magánhangzó (-e-), azaz miért nem illeszkednek a magánhangzók. Kijelenthetjük, hogy magának Alineinek ez az adata is igazolja, hogy – szemben a szerzőnek az etruszkban meglévő magánhangzó-illeszkedésre vonatkozó állításával – semmilyen értelemben nincs a vizsgált nyelvben magánhangzó-illeszkedés. Az sem segít megoldáshoz, ha azt feltételezzük, hogy lekopott a szóvégi -a. Hisz azt olvashattuk a szerzőtől, hogy a toldalék alakja -as – amennyiben van magánhangzó eleme –, és nem *-es. Továbbra is kérdés: honnan van itt ez az -e-?

Az állítás cáfolata

Mivel az Alinei által felsorolt premisszák szükségesek, de nem elégségesek az arany ~ atranes azonos eredetének bizonyításához, kijelenthetjük, hogy az atranes ~ arany etimológia téves. Amíg a szerző nem ad magyarázatot a feltárt problémákra, vagy legalább a korábbi fontos állítását (az etruszkban van magánhangzó illeszkedés) is cáfoló jelenségre, addig az a következtetés, miszerint „az atranes ’arany’ rokonítható a magyar arany szóval”, hamis, nem fogadható el.

Az itt bemutatott elemzés csak egy a sok közül, amelyek alapján azt kell mondanunk – bármilyen jóindulattal is közelítünk Alinei munkájához –, ebben a művében olyan, önmaguknak ellentmondó állítások szerepelnek, amelyek megkérdőjelezik az etruszk–magyar összevetés komolyságát. Ezek kiegészülve mindazokkal a tévedésekkel, hibákkal, amelyek az uráli és magyar nyelvtörténetre, a magyar nyelvre vonatkoznak – és jelen esetben ezek ismerete mint szakmai minimum megkövetelhető egy profi nyelvésztől –, arra kényszerítik az etruszk–magyar rokonságot vizsgálót, hogy a legnagyobb jóindulat mellett is megállapítsa: Alinei összehasonlító módszere nem állja ki a kritikát. S nem csak azért, mert helytelen interpretációkat, jól kimutatható filológiai, nyelvtani és nyelvtörténeti tévedéseket” (Gheno 2004: 496) találunk, hanem mert állításai és érvelése saját rendszerén belül is hibás, a magyar nyelv és az etruszk nyelv között nem mutatható ki az azonosság, de még a rokonság sem.

Felhasznált irodalom

Alinei, Mario (2005), Una risposta alla recensione di Danilo Gheno, dedicata agli etruscologi. Quaderni di semantica 26/2: 191–240. http://www.continuitas.org/texts/alinei_gheno.pdf (2011. június 10.)

Bonfante, Gulianio–Bonfante, Larissa (2002), The Etruscan Language: an Introduction. University of Manchester Press.

Csepregi Márta (2005), Mario Alinei: Ősi kapocs. A magyar–etruszk nyelvrokonság. Finnugor Világ 10/3: 37–38.

Dusnoki Gergely (2005), Mario Alinei: Ősi kapocs. A magyar–etruszk nyelvrokonság. Folia Uralica Debreceniensia 12: 174–176.

Dusnoki Gergely (2007a), Mario Alinei: Ősi kapocs. A magyar–etruszk nyelvrokonság. Ponto Baltica 11 (2005): 140–142.

Dusnoki Gergely (2007b), Mario Alinei: Ősi kapocs. A magyar–etruszk nyelvrokonság. Alessandria 1: 236–239.

Gheno, Danilo (2004), A magyar lenne a mai etruszk? Magyar Nyelv, 2004/4: 490–498.

Gheno, Danilo (2010), Visszás nézetek a magyar nyelv eredetéről. Honti László (szerk.) A nyelvrokonságról, 125–146. (Alineiről a 129–133. oldalakon

Honti László (2010), Anyanyelvünk rokonságáról. Honti László (szerk.) A nyelvrokonságról, 165–270. (Alineiről a 229–230. oldalakon).

Szilágyi János (2005), Tudomány és/vagy „tudomány”. Élet és Irodalom, 2005. szeptember 16. http://www.es.hu/print.php?nid=11452 (2011. május 31.)

Megjelent a Katedra folyóirat XXV/10. (júniusi) számában


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.