Csicsay Alajos: A szitakötők

Amikor a Magyar Rovartani Társaság és a Magyar Természetrajzi Múzeum három rovart: a közönséges keringőbogarat Gyrinus substiratust, a tavi molnárpoloskát Gerris lucustrist és az óriás szitakötőt Anax imperatort a 2018-as év rovarának jelölte, nem lehetett vitás, hogy az utóbbi fogja a legtöbb szavazatot kapni. Igaz, hogy mindhárom jelölt vízhez kötött, de nehéz feltételezni, hogy a keringő bogarakat és a molnárpoloskákat is úgy ismernék a természetjáró, rovarokat kedvelő emberek, mint a szitakötőket. Nem kell a víz közelébe se mennünk, hogy észrevegyük őket, mert néha megjelennek a városi parkok és a nem túl forgalmas utcák felett is, azaz mindenütt, ahol zsákmányra lelhetnek. Ezzel elárultam, hogy repülő rovarokkal táplálkozó, legvérmesebb, ragadozó rovarok, és ráadásul még szépek is.

Nem tartom titokban azt sem, hogy valamikor régen, pontosabban a múlt század hatvanas éveinek közepén behatóbban foglalkoztam velük, mert kedves tanárom, Öllös Árpád azt a nem éppen igénytelen feladatot osztotta rám, hogy a szitakötőkről írjam meg a diplomamunkámat. Kora tavasztól késő őszig, néha hajnaltól napnyugtáig jártam értük Muzsla határának vizenyős rétjeit, kanális- és tópartjait. Több száz példányt gyűjtöttem össze, de mindössze csak 16 fajt sikerült közülük azonosítanom. Jóllehet, több is volt, amit sikerült begyűjtenem, megfognom, csak akkor még a magyar szakirodalomnak annyira szűkében voltunk, hogy a fajok közti árnyalatnyi különbségeket segítség nélkül nem tudtam megállapítani. Sajnos Öllös tanár úr (később barátságába fogadott) közben elment Nyitráról, ezért nem volt kivel konzultálnom. Szerencsére így is boldogultam, tán azért, mert e rovarokat már gyerekkoromban megkedveltem. Libapásztorként olykor órák hosszat gyönyörködtem bennük a nyáradi kanálisparton. Főleg a ragyogó színű, karcsú szitakötőkben. Már akkor észrevettem, hogy milyen sokfélék, és mennyire szeretnek játszadozni. E kitérő után ideje, hogy érdekesebb dolgokra tereljem a szót.

A szitakötők Odonata rendjébe – egyes tankönyvírók szerint – ma közel 4 ezer ismert faj tartozik, mások a fajok számát 6 ezer körülire becsülik. Az entomológián (rovartanon) belül külön tudományág, az odonatológia foglalkozik velük. Az első magyar odonatalógus Kohaut Rezső volt, aki Magyarországi szitakötő-félék természetrajza címen 1896-ban adta ki első magyar nyelven írt tanulmánykötetét, melyben a szakemberek szerint sok érdekes megnevezés található. A szitakötő szó azonban népi „lelemény”, némelyek szerint e rovar szitára hasonlító szárnyerezetéből ered, de melyik repülni tudó rovaré nem ilyen? Én találóbbnak tartom azt, hogy a szita mozgatásából ered a megnevezése. Aki látta, hogy a régi falusi asszonyok két tenyerük között hogyan paskolják a lisztes szitájukat, biztosan egyetértenek velem.

A szitakötők rendjébe két alrend tartozik: az egyenlőszárnyúak vagy kis szitakötők (Zygoptera) és az egyenlőtlen szárnyúak, a nagy szitakötők (Anisoptera). Természetes, hogy valamennyi fajt nem kezdem el felsorolni, még azokat sem, amelyek Európában élnek. Ezek fajszáma 134, ebből Közép-Európában 84 faj él, Magyarország területén 64. Mindezt figyelembe véve nem is kevés az, amit annak idején Muzslán sikerült begyűjtenem. Kettő kivételével. Az egyik az óriás szitakötő, Anax imperátor, másik a nagy acsa, Aeshna grandis volt. Meg kell vallanom, akkor én e kettőt egynek véltem, azért is, mert csak röptükben láttam őket egy-egy pillanatra. Elfogni, bármennyire igyekeztem, egy példányt sem sikerült. Mentségemre szolgáljon, a rendelkezésemre álló irodalom is egynek tüntette fel őket, óriás acsa néven. Ám ez már csak kimondottan a velük foglalkozó kutatóknak szól, nem szőrszálhasogatás. Azonban annyit mindenképpen tudni illik, főképpen a biológia szakosoknak, hogy a szitakötő a Föld egyik legősibb szárazföldi ízeltlábúja, pontosabban rovara, már 300 millió évvel ezelőtt a karbon korban megjelentek, s a virágkorát 200 millió éve, a perm korszakban élte. A Meganeura mony szárnyfesztávolsága elérte a 70 cm-t, míg az Anax imperátoré 10-12 cm. Teste, mint általában a rovaroknak, három részre tagolódik: fejre, torra és potrohra. A fejen van a két hatalmas mozaikszem, az erős rágószerv (mandibula) és a két rövidke csáp. Mi sem természetesebb, hogy a szitakötők kitűnően látnak, viszont nem hallanak, így csak vizuális és mechanikai ingerekre reagálnak. A toruk három összenőtt szelvényből áll, rajtuk alul a hat ízelt láb, fölül a két pár gazdagon erezett szárny, majd következik a hosszú, tíz szelvényből álló potroh.

És most lássuk az evolúció egyik ámulatba ejtő csodáját, a szitakötők szaporodásának módját! Az ismeretterjesztő filmek tele vannak mindenféle állatok hímjeinek a párosodás jogáért vívott élet-halál harcaival. Nem meglepő, hogy a szitakötők hímjei is védik a saját territóriumukat. Bár a nőstényeik nem termelnek messziről érzékelhető nemi hormonokat, feromonokat, mint például a lepkék, a genetikailag összeillő párok mégis egymásra találnak. Egy kis ideig ugyan kergetőznek, míg végül a hímnek sikerül a potroha végén levő fogószerveivel megragadni a nőstény torát. Mulatságos látvány, ahogy tandemként együtt száguldanak a levegőben. (Mellesleg a zygoptera hímek a nőstény előtorát, az anisopterák a nyakszirtjét ragadják meg.) Ezután dönti el a nőstény, hogy hajlandó-e párosodni a hímmel vagy sem. Ha igen, a potrohát előre görbíti, s a kilencedik potrohszelvényét a hím második potrohszelvényéhez tapasztja, ahol az ivarszerveik vannak. Ezt nevezik szívalakú ölelkezésnek. Ezt követően történik meg az, ami a szitakötőknél egyedüli jelenség. Mielőtt a hím megtermékenyítené a nőstényt, párzó szervének erre alkalmas nyúlványával eltávolítja a nőstény ivarszervéből az előző párzásból származó ivarsejteket. Így biztosítja, hogy az utódok kizárólag tőle származzanak. Ez még nem minden. Arra is vigyáz, hogy a „párja” az ő jelenlétében rakja le a petéket, fajonként eltérő módon. Vannak fajok, melyek vízbe bukva, felhasítják egy-egy ott élő növény bőrszövetét, és az így nyert hasadékba rakják a petéiket, mások a víz aljára. A szitakötők kezdettől fogva édesvizekben fejlődnek ki. A zygopterák lárvái egy évig, az anisopteráké két hónaptól négy évig fejlődnek ki, miközben akár tizenöt alkalommal is „ruhát cserélnek”, azaz vedlenek, majd végül imágóként veszik birtokukba a levegőt. Mind a lárvák, mind az ivarérett rovarok vérmes ragadozók, de nekik is megszámlálhatatlan ellenségük van. Tehát fontos, mondhatnánk nélkülözhetetlen szerepet töltenek be a táplálék hálózatban. És így megy ez már, mint említettem, csekély 300 millió esztendeje.

Megjelent a Katedra folyóirat XXVI/1. (szeptemberi) számában

fotó: pixabay.com


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .