Eliaš Bosák Tünde: A mesék és a képzeletbeli barát szerepe és fontossága a gyermekek életében

Kihez szól és mit mond a mese?

A meséknek az archaikus kultúrákban nagyon fontos szerepe volt, melyeket az emberek generációról generációra adtak át egymásnak. Ezek a mesék elsősorban a felnőttekhez, illetve az ifjakhoz szóltak, amelyek a mindennapi élethez szükséges tudásanyagot tartalmazták. Mivel nekik és róluk szóltak, segítettek a felnőtté válásban, a konfliktusok megoldásában, és szinte gyógyító hatásuk is volt, hiszen támpontokként szolgáltak bizonyos élethelyzetekben, problémákban.

Igaz, mostanára a mesék beköltöztek a gyerekszobákba, és szórakoztató, varázslatos történetekké váltak, melyek a felnőttek részére néha értelmetlenek és érthetetlenek, gyógyító szerepük viszont máig megmaradt. A mese segít megoldást találni olyan helyzetekben is, mint a testvérféltékenység, a szülőkről való leválás, a párválasztás és önmagunk kiteljesítése. „A mese képi világa és valóságábrázolása teljes mértékben megfelel a gyermeki gondolkodásmódnak, emiatt a mese tulajdonképpen a gyermek szemével nézett világ…” (Kádár, 2012, 43). A mesei világban rendben vannak a dolgok, és a gyermek saját életében is erre a biztonságra vágyik: kiszámítható és egyértelmű dolgokra. A mese egyszerre lehet feszültségteremtő és feszültségoldó. Általában azokra a mesékre reagálunk, amelyek összhangban vannak pillanatnyi lelkiállapotunkkal, segítenek lelki egyensúlyunk megtalálásában. Nem véletlen, hogy a gyerekek gyakran ugyanazt a mesét szeretnék hallani, visszatérnek egy-egy történethez.

A mesélés és mesehallgatás jellemzői

A meseolvasás egyik legfontosabb hatása, hogy beindítja a gyermek belső képalkotását, hiszen a gyermek az elméjében kelti életre a történetet. Képekben elevenedik meg előtte a történet, elképzeli azt, amit hall, és azt szimbolikus úton dolgozza fel. Ezért megnyugodhatunk, ha félelmetes részhez is érünk a mesében, hiszen a gyermek csak annyira fogja félelmetesnek képzelni, amennyire azt ő képes elviselni, elfogadni.

Ezenkívül fontos odafigyelni a mesélés módjára is, arra, hogyan és mikor mesélünk. A személyes kapcsolat a mesélővel segít megteremteni azt a meghitt, nyugalmas légkört, amelyben a gyermek érzelmi biztonságban érezheti magát és nyugodtan ráhangolódhat a „belső mozizásra”. A legideálisabb, ha ugyanazon a helyen és ugyanakkor mesélünk. Ha tudunk, először meséljünk fejből, de ha nem megy, nyugodtan olvashatunk könyvből is. Igyekezzünk érthetően, spontánul olvasni, figyeljünk oda a hanglejtésre, arckifejezésünkre, és ne féljünk hitelesen beleélni magunkat a mesélésbe, sőt merjünk átnézni a fantázia világába is. A meséléshez idő kell, ezért ne siessünk, és ne rövidítsünk, hiszen a mesének minden egyes eleme nagyon fontos, és ha kihagyjuk őket, akkor a mondanivaló is elvész. A mesélés után idő kell a feldolgozásra, és ha a gyermek igényli, a kérdésekre is.

A mai rohanó világban minőségi időként is tekinthetünk a mesélésre, hiszen együtt tesszük azt, és ezáltal a gyermek a szülővel való együttlét örömét és biztonságát is megéli. Ezenkívül egyfajta szokást, rituálét alakíthatunk a mesélésből, lehet ez akár a nap méltó lezárása is.

A mesélés és mesehallgatás nagyon léleküdítő hatású is lehet, egyféle utazás a tudattalanba, ahol megpihenhetünk vagy felszabadulhatunk, és e módon az ismereteink jelentős részét is elsajátíthatjuk. Talán nem is tudatosítjuk, hogy a mesélés és a mesehallgatás igénye egész életünkben jelen van, a gyerekkortól egészen a felnőttkori beszélgetésig.

Mit meséljünk a gyerekeknek?

Már a várandóságunk alatt elkezdhetünk mesélni, különböző dalocskák, versikék formájában, később pedig életkortól és érdeklődéstől függően választhatunk mesét. Az édesanyák már bölcsős korban altatódalokkal, ringatókkal nyugtatták gyermekeiket, amelyek magas érzelmi töltettel rendelkeznek, így az éber állapotból az álomba való átmenetet segítették, amelyből egyfajta esti rituálé alakult ki.

Kétévesen a gyerek szívesen lapozgat leporellókat, lapozgatókat. A két-hároméves gyermekeket általában a mindennapokról szóló rövid történetek és az állatmesék kötik le. Nagyon tetszenek nekik a részletes hétköznapi történetek, amelyekben vissza lehet emlékezni a napi eseményekre. Ezekben a történetekben inkább az ismerős dolgokat várják, mint a varázslatokat. A négyéveseknél az emberi tulajdonságokat kiemelő állatmesék, novellák a kedvencek. Igazából 4-5 éves korban kezdődik a nagy mesekorszak, amikor a gyermek képes a mese elemeit megkülönböztetni a valóság elemeitől. Ekkor már azonosul a mesehőssel, de nem téveszti össze magát vele. Legszívesebben a tündérmeséket és a picit bonyolultabb, de azért érthető novellákat hallgatja.

Hat-hétéves korban a gyermek már bővebb szókinccsel rendelkezik, és képes a bővebb cselekménysor megértésére, ezért már a bonyolultabb mesék is előkerülhetnek. Az iskoláskorú gyerek már sokkal reálisabban érzékeli a dolgokat, és érdeklődése a valós dolgok felé húz, megjelenik az irodalmi érdeklődése, és a mai gyerekekről szóló történetek, valós mesék érdeklik. A mesére való beállítottság 8-9 éves korig tart. Tízéves korban megtörténik a szempontváltás, ami azt jelenti, hogy a gyermek képes több nézőpontból értelmezni a világ dolgait. Saját történetek, mesék írásába kezd, ami által fejlődik a kreatív fantáziája, érzelmi intelligenciája, problémamegoldó készsége, és képes lesz kifejezni önmagát. (…)

A teljes cikk a Katedra folyóirat XXVI/2. (októberi) számában jelent meg

fotó: pixabay.com


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.