Csicsay Alajos: Mostoha korunkkal dacoló billegetőfélék

Csaknem az egész Földön elterjedt élénk mozgású madarak” – olvasható a Wéber-féle Állatrendszertanban. Ha szigorúan a szaknyelvhez kívánnánk ragaszkodni, akkor fel kellene sorolnunk, hogy most a verébalakúak Passeriformes rendjébe és a billegetőfélék Motacillidae családjába tartozó madarakról lesz szó. Ám annak, aki zoológiavizsgára készül, azt ajánlom, ismeretterjesztő cikkek helyett vagy mellett – mint amilyenek az enyémek is – inkább szakkönyveket lapozgasson, mert azok jobban megfelelnek a tanári elvárásoknak. Ez az írás csupán az én örömteli élményeimet tartalmazza, melyeket azokkal szeretnék megosztani, akik „érdek nélkül” szeretik a természetet.

Elmondhatom, hogy azok közé a szerencsés emberek közé tartozom, akik már gyermekkorukban megismerhettek a nálunk élő növény- és állatfajok közül jó néhányat. Persze csak úgy, mint a legtöbb falusi gyerek. A felnőttektől tanultuk meg, melyik élőlény hasznos és melyik káros, sőt akár veszélyes. Aztán később pedagógusként folyvást azt kellett magyaráznom a tanulóimnak, bár léteznek ilyen szempontok, ám ezek nem mindig helyesek, sőt olykor nagyon is helytelen irányba terelik a figyelmünket, mert a valóságban, vagyis az élővilágban minden fajnak nélkülözhetetlen szerepe van, mivel mindegyik egy-egy táplálékláncnak fontos, esetenként pótolhatatlan láncszeme. Ezért a hasznos és a káros szavak nem tartozhatnak a biológiai fogalmak közé. Sajnos, éppen ezek az emberi szempontok okozzák immár sok-sok évtizede – nagyjából a 20. század közepétől – kezdődött, mára már szinte katasztrofálissá vált egyensúlyzavarokat a természetben. Gondoljunk a mezőgazdaság gépesítésére és a túladagolt, szakszerűtlenül alkalmazott vegyszerezésre, no meg az életterek sokszor indokolatlan beszűkítésére vagy éppen a megszüntetésére. Nem mintha régen nem lettek volna vagy ma sem lennének az agresszivitásuk következtében túlszaporodott (általában ún. behurcolt) élőlényfajok, ám ezért is inkább az ember hibáztatható. De ebbe a témába most ne menjünk bele. Csupán azért említettem meg ezeket, mert eddigi témáim főleg az emberi tevékenység által veszélyeztetett, védelemre szoruló fajokról szóltak. Szerencsére még mindig több azoknak a fajoknak és egyedeiknek a száma, amelyek, kihasználva a lehetőségeiket, a maguk erejéből is képesek megélni és szaporodni. Attól függetlenül, hogy „hasznosak, károsak vagy éppen közömbösek”, sokuk talán immunissá válva a rájuk zúduló káros hatásokra, illetve alkalmazkodva a megváltozott körülményekhez, egyszerűen csak van, s mi legfeljebb tudomásul vesszük a létezésüket, mi több, még gyönyörködhetünk is bennük, anélkül, hogy tudnánk, miféle „fajták”. Ilyen többek között a billegetőfélék közé tartozó madárfajok többsége is.

Föltételezem, kevés ember akad, aki ne ismerné a szembetűnően szép, fekete-fehér tollazatú, hosszúfarkú, kecses alakú, fürge mozgású barázdabillegetőt. Öt-hat esztendeje is meglehet, hogy megjelent Párkány egyik lakótelepén, de meglepetésemre, nem a panelházak közötti parkban, hanem magasan, két tizenkét emeletes épület között kihúzott vastag tévékábelen üldögélt, akár egy fecske. Nahát, gondoltam, miféle új szokást vett fel ez a madár? Aztán egyszer csak, hihetetlen, megjelent az ablakunkban, s mint az élelmet kunyeráló cinke, elkezdett kopogtatni. Ám mintha mindez nem lett volna elég, bemerészkedett a lépcsőház szellőzőnyílásán is, de a tizenkettedik emeletnél lejjebb nem ereszkedett le. Az emberek láttán megriadt, és elkezdett ide-oda röpködni, a falakon jól összeverte magát, mire végül megtalálta a nyílást, és sikerült kirepülnie rajta. Ezt a bújócskát még kétszer megismételte, viszont másodszor már könnyebben megtalálta a visszautat. Valószínűleg ugyanaz az egyed lehetett, amit csupán azért tételezek fel, mert több fajtársát is láttam az ablakból, de sohasem a földön, hanem mindig az alacsonyabb házak tetején.

2018-ban viszont már egy sem jelent meg nálunk. Utoljára ennek az évnek májusában csodálhattunk meg néhány példányt feleségemmel Szliácson. Gyógykezelésünk ideje alatt szinte naponta érkezett oda egy-egy kiadós esővel járó zivatar, amely elvonulása után rögvest kisütött a kellemes meleget árasztó Nap, s a sétányok mélyedéseiben visszamaradt tócsák fölött nyomban rajzani kezdtek a rovarok. Aztán hirtelen közéjük huppant egy-egy barázdabillegető, „akik” éppen úgy viselkedtek, ahogyan Herman Ottó, valamikor a 19. század utolsó éveiben, egyes számban leírta. „Ügyesen szaladgált a sekély vízben, s még ügyesebben szedegette a nyugvó, kapkodta össze a fölröppenő rovarságot. Néha felröppenve mintha cigánykereket hányna a repülő préda után, de farkával mindig úgy billent, hogy talpra került”. Brehm még részletesebben leírja mind az alakját, mind a viselkedésmódját, sőt még azt is, hogy a hosszú és keskeny farkát 12 toll alkotja, és az „ár alakú csőrükben, végén serteszerű szálakra rostozódott nyelvük” van. (No, ezt aligha veszi észre egy közelében sétálgató turista, aki legfeljebb 5–6 méterre közelítheti meg, mert igencsak félénk, az emberrel szemben bizalmatlan madár.) Azt is megjegyzi, hogy a „parasztházak udvarán rendszerint felkeresi a trágyadombokat, s szántás után a földeken is megjelenik”. Ma már kevés falusi ház udvarán található trágyadomb, jószáglegelő sincs a falvak határában, ahol az állatcsordák mellett és között másféle madarakkal vetélkedve, a sárga- és a barázdabillegetők is bőséges táplálékra lelhetnének. Nekem még szerencsém volt látni, hogy az utóbbi faj milyen „…nagy barátja mindenféle legelő jószágnak is, amely körül, de néha rajta is ugyancsak szedegeti a sok legyet és mindazt, ami a szegény állatnak terhére van.” (H. O.) Persze már csak ott, ahol legelő jószágot is tartanak, mint például a Szliács környéki dombok között. A gulyákat, nyájakat messziről meg lehet látni, sőt akár közelről is, ha bírja valaki szusszal. Mindig akad néhány vállalkozó a gyógykezeltek között, akik bátran leereszkednek a völgybe, aztán csomagokkal a kezükben, fújtatva visszavánszorognak a dombra. Tőlük azonban hiába érdeklődne a magamfajta „bogaras” ember, hogy a „szalas” környéki rétet benépesítő marhacsordán kívül láttak-e ott trasochvostokat, esetleg magyarul, barázdabillegetőket. Utóbb még azt hihetnék, tévedésből utalgat az orvosom szívszanatóriumba, holott másmilyenben lenne a helyem, mert ugyan kit érdekelnek holmi billegő farkú madarak… Ők bizony nem a madarak kedvéért tették meg a fáradságos utat, hanem azért, mert a bacsáéknál finomabbnál finomabb sajtkülönlegességek között lehet válogatni. Némelyek több kilónyit is vettek szuvenírnek az otthoniak számára.

De tegyük félre a tréfát! A barázdabillegető (Motacilla alba) három kontinens: Európa, Afrika, Ázsia egyik legelterjedtebb madara. Afrikának csak az északi felén költ, de télen levonul délebbre, akárcsak az európai fajtársai. Ázsiában viszont tavasszal felvándorol egészen Kamcsatkáig. Csak mellékesen jegyzem meg, Lettországnak a barázdabillegető a nemzeti madara. Tájnyelvi nevei közül érdemes megjegyezni, hogy hívják őt helyenként leánykamadárnak, lipinkének, fehér billegetőnek. Egyik rokonának, a sárga billegetőnek (Moacilla flava) pedig népiesen sárgyóka a neve. Mi viszont Csilizközben sárgo bögyikének neveztük el, ami szerintem nagyon találó, mert ahol a barázdabillegető tollazata fehér, ott az övé rikítóan sárga. Nagyon hasonlít rá a hegyi billegető (Motacilla cinera), de csak a laikusok szemével nézve. Az elsőnek említett madár neve nekünk igencsak megfelelt, mert magunk tapasztalhattuk, amikor ősszel ökrös vagy lovas fogatokkal szántottunk, hogy ez a fehér begyű tarka madár a barázdák fölött illegette-billegette a hosszúra nőtt farkát. Véleményem szerint e jellegzetes mozdulatai miatt kapta nemcsak a magyar, hanem a latin és a szlovák nevét is.

Úgy vélem, kevesen tudják, hogy a billegetők családjába tartoznak a pityerek, az Anthus-nem fajokban igencsak gazdag madarai. Ők az igazi kozmopolita madarak, mivel a Csendes-óceán szigetein és az Antarktiszon kívül megtalálhatók az összes szárazföldön. Nálunk a réti és az erdei pityer a legelterjedtebb. Mivel a tollazatuk nem szembetűnően színes, ezért szinte olyan szürkék, mint a verebek. Farkuk sem túl hosszú, testalakjukkal inkább a pacsirtákra emlékeztetnek. Sokan össze is tévesztik velük őket, ami nem csoda, hisz Brehm is azt írja, átmenetet képeznek a billegetők és a pacsirták között. Megvallom őszintén, gyerekkoromban én sem figyeltem fel rájuk. Akkor döbbentem rá, hogy már régebben is találkoztam velük, amikor állattani szigorlatomra készültem – az is nagyon régen volt már –, de addig különösebben nem kötötték le a figyelmemet. Valószínűleg nem csak én voltam ezzel így, hiszen Kelemen Attila (erdélyi ornitológus) írta a Madaras könyvében a réti pityerről (Anthus pratensis), hogy „népi neve nincs, mert nehéz megfigyelni (én inkább azt mondanám, észrevenni – Cs. A.), és a külleme is semmitmondó”. 2018 őszén viszont egy délre igyekvő csapata, közvetlen a hirtelen jött őszi napokban, a város széli kertünk fáin akart megpihenni, de mikor mëgszëmtëttek engëm (lám, mennyire kísért a múlt), hirtelen fölrebbentek és tovasurrantak. Mégis nagyon megörültem nekik, de gyorsan le is hangolódtam, mert eszembe jutott – valamelyik szakkönyvben olvastam –, hogy a réti pityerek a mezei pacsirtákkal szoktak együtt útra kelni, viszont a pacsirtát, mely egykor a legkedvesebb madaraim közé tartozott, tavaszonként már sok éve hiába várom vissza. Mennyire árva lett nélküle a határ! Megjegyzem, ez volt az első év, melyben a fülemülék is elhallgattak nálunk, és a nádi veréb, azaz a nádi rigó sem szólalt meg a kertünk közelében lévő nádasban. Vajon mi lelhette őket (is), ebben az eszét vesztette, ostoba, embertelen (madártalan) világban?

Megjelent a Katedra folyóirat XXVI/5. (januári) számában

fotó: pixabay.com


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.