Csicsay Alajos: Halválasztás zűrökkel

A Magyar Haltani Társaság a 2019-es év halának három halfajt jelölt: a vörösszárnyú keszeget (Scardinius erytropthalmus), a szivárványos öklét (Rhodeus amarus) és a sebes pisztrángot (Salmo trutta). A „győztes” kiválasztását pedig továbbra is szavazókra bízták. A 2018-as év végének közeledtével meg is történt a szavazás, melyen 11483 (korántsem hal, hanem) magyar (radikális és liberális), „választópolgár” vett részt, köztük néhány határon túli, illetve inneni magyar horgász is akadt. Hogyne, amikor az élő- és holt vizek leendő halfavoritjának trónra emelése volt a tét. Csakhogy ilyen még nem volt mióta világ a világ. Akarom mondani, azóta, hogy demokratikus incselkedés által dől el, melyik élőlény, ásvány vagy ősmaradvány legyen a következő év liblingje. Hallatlan! Az internetes voksolást – több újság is megírta – ismeretlen tettes „meghekkelte”. De vajon miért? Talán e mögött is politikai turpisság rejlik. Majd egyszer kiderül. Én azt gyanítom, hogy voltak, akiknek nem tetszett, hogy az ország legnépszerűbb hala, a hekk (magyarul csacsihal) nem került fel a jelöltek listájára. A pusmogó propaganda szerint, de hát ez biztosan kamu, ez a hekkmajszter meg a bandája azt szerették volna, hogy színváltoztatásban a kaméleont is lepipáló sebes pisztráng kerüljön ki győztesen a zavarosból, ne pedig egy vacak szeméthal, a vörösszárnyú keszeg. Szerencse, hogy a választóbizottság ébersége idejekorán leleplezte e ravaszkodást, s punktum kimondta, nincs apelláta, vörösszárnyú lesz az év hala, mert 40%-nyi (pontosan 2130) szavazatot kapott, a sebes pisztráng pedig csak 24%-ot. A hackereknek meg horgászszerencse a markukba! De ezt már én kívánom nekik.

Summa summarum, az emberek szeretnek játszani, de bárhova tekintünk, mindenütt megjelennek a csalók. Ha nem ügyelnek rájuk a becsületesek, könnyen átverhetik őket. De még a médiának sem lehet mindig hinni. Itt van például az év halainak a verseny(eztetésés)éről szóló hír. Az egyik újság azt írta, hogy mára a természetvédelem egyre több embernek vált a szívügyévé, amit a 2019-es év a halválasztásán részt vevő szavazók tizenegyezer fölötti száma is bizonyít. Hogy ez mennyire függ össze a természetvédelemmel, nem tudom, mert a pecázást – fanyalogva mondom, tisztelet a kivételnek – én nem tartom a legetikusabb élőlénykímélő szórakozásnak. Hiszen a szegény keszegecske is állítólag azért lett sztár, mert sok horgásznak ő volt az első partra rántott fogása. A verseny második helyezettjét, a szerencsétlen kis öklét pedig csalihalnak használják, ami eleve barbárság. Miután kifogják, hátába egy vasmacskának beillő, ménkű nagy hármas horgot akasztanak, s azzal dobják a vízbe, hogy evickélés közben kapja be egy infámis csuka, esetleg más méretes vérengző hal. No, de ne folytassuk, mert halak szempontjából kész horror ez a bikaviadalra emlékeztető, sportnak nevezett izé. Hát nem emberségesebb, amikor madarak választásában lelik örömüket az emberek? Ha nem tudnák a szenzációra éhes hírközlők, 2017-ben a madárválasztáson 12 523-an vettek részt, ami ezernél is több, mint a hal-on-lines szavazók száma. A kedves kis tengelicre 5 445-en, az erdei fülesbagolyra 4 442-en, de még a legszemtelenebb madár hírében álló, ősidők óta üldözött házi verébre is 2 632-en voksoltak. Lám, nem halt ki még a jóérzés az emberekből! Tegyem hozzá, többeknek még okostelefonra sincs szükségük ahhoz, hogy tudják, amikor százalékokról esik szó, előfordul, hogy a kevesebb a több.

Elnézést kérek a tréfás hangvételért, mint már fent jeleztem, sőt, ha jól emlékszem, e cikksorozatban már előbb is, egy-egy év élőlényeinek, természeti kincseinek (lásd ásványok, kövületek) a megválasztása, vagy akár a szakemberek által történő kijelölése csupán egyfajta játék. Mégpedig, mint a játékok általában, tartalmi szempontból, még ha humorosak is, életbevágóan komolyak. Magyarországon (nem tudom, Szlovákiában miért nem?), ha jól számolom, kilenc országos társaság szervez internetes vetélkedőket, arra vonatkozóan, hogy melyik növény- vagy/és állatfajt tartják az emberek valami oknál fogva kedvesnek, szépnek. Ezáltal kívánják felhívni figyelmünket a rohamosan pusztuló környezetünk élőlényeire. Legalább annyit szeretnének elérni, ismerjünk meg egy-egy kiemelt fajt, s ne legyünk iránta közömbösek.

A halakról sok mindent tud(hat)unk, hiszen kezdettől fogva fontos, sőt helyenként nélkülözhetetlen szerepet töltenek be az ember táplálkozásában. Ám amit ritkán tudatosítunk, ha a táplálékláncokból hirtelen kiesnének, a Föld egész élővilága, köztük mi magunk is végveszélybe jutnánk. Amikor egy-egy faj kerül a figyelem fókuszába, annyira felkelthetik az ember kíváncsiságát, hogy a puszta létezésüknél, „hasznosságuknál” többet is meg akar(hat)nak róluk tudni. Erre való mindenekelőtt a szakirodalom. Ám tudjuk, nincs mindenkinek ideje arra, hogy elmélyedjen a részletekben, erre jók a röpke ismertetések, melyekbe belefér egy-egy kiragadott kuriózum. Én az „útjelzőimben”, mint volt biológia szakos, most már csak ismeretterjesztő (ezt eddig többször is jeleztem), csupán ennyire vállalkozom. Vegyük hát sorba a szóban forgó halakat!

A szakirodalomban a vörösszárnyú keszegnek legalább három (vagy több) közeli rokonával találkoztam, melyeknek néha még a latin nevüket is keverik, és nem akárkik, hanem maguk a szerzők. Itt van például a vörösszárnyú keszeg (koncér?) és a pirosszemű kele. Latin nevük azonos: Scardinius erythropthalmus. Brehm írja, hogy régebben egy fajnak tekintették őket. Ki merne vele vitatkozni? Azonban mégis meg kell jegyezni, hogy az élőlények rendszertani besorolásánál az apró eltérések is már külön fajt képezhetnek. E két halfajnál lényeges anatómiai eltérés, hogy míg az előbbinek a garatfogai egy sorban állnak, az utóbbinál kettőben, meg persze a szemgyűrűje is piros. Legközelebbi rokonuk a piros szemgyűrűs bodorka (Rutilus rutilus), amit szintén a keszegek közé sorolnak, akárcsak a veresszárnyú koncért (keszeget?) Leuciscus rutillust. Ráadásul némely keszegfajok egymás ikráit is megtermékenyítik, miáltal – a fehér halak halászati szempontból egyébként sem értékesek – hitványabb hibridek jönnek létre. Persze egyes sporthorgászoknak nem a zsákmány mennyisége és minősége ad élményt, hanem a kapás intenzitása és a halfogás eredménye. Nem tagadom, hogy miként a vadászatnak, a horgászatnak is megvan a maga etikája. Mi több, törvény szabályozza e sportágak tevékenységét, miáltal ma már a hal- és a vadgazdálkodás, a hal- és a vadfajok védelme elképzelhetetlen. Éppen ezért a vadász- és halász-, illetve horgásztársaságok szerepvállalását nem szabad lebecsülni. Az viszont más dolog, hogy az én érzelemvilágom mennyire elfogadó vagy elutasító eme zsákmányejtések egyes mozzanataival.

Talán nem ártana még megjegyezni, hogy a halak „vetélkedőjébe” besorolt keszegek, öklék a pontyalakúak (Cypriniformes) rendjének és a pontyfélék (Cyprinidae) családjának a tagjai. Azt már aligha kell megjegyeznem, hogy pikkelyeik színe a környezethez alkalmazkodik, és ívás idején, pláne az ökléké, feltűnően megváltozik. Mozgásszerveiket azonban nem szárnynak, hanem úszóknak nevezi a szakirodalom. A szóban forgó halaknak most sem a testleírásával, sem a többféle népi megnevezésével nem foglalkozom, akit érdekel, megbízható útbaigazítást kaphat Herman Ottótól. Mindazonáltal az 5-9 centiméter nagyságú szivárványos öklét (Rhodeus amurus) nem ok nélkül hívják keserű halnak is. Érdemes felfigyelni a különös szaporodásmódjára, ami valójában egyfajta szimbiózisnak is tekinthető. Ívás idején a nőstény egy sajátos átalakuláson megy át. Testén egy feltűnőnek mondható, néha a farkúszón is túlnyúló, hosszú „tojócsövet” növeszt, mellyel az ikráit a tavi- vagy festőkagylók belsejébe rakja, melyeket a résen levő, ragyogó színekben pompázó hímek azonnal megtermékenyítenek. (A folyamat azért kissé bonyolultabb.) Tehát a halporontyok a kagylók kopoltyúi közt fejlődnek ki. Egy hónap elteltével hagyják el a gazdaállatot anélkül, hogy a kagyló ezt a keltetőgép szerepet megsínylené. Megfigyelések szerint az öklék csak azokban a vizekben élnek, amelyekben kagylók is. Tehát kell, hogy nekik is valamiféle hasznuk származzék e szolgáltatásból, különben a mindig és fölöttébb következetes evolúció megakadályozná e békés együttélést. A kutatók bebizonyították, hogy a nászruha és a tojócső a kagylók által kibocsátott vegyi inger hatására alakul ki. Már régen tudják, hogy ezt a jelenséget a leginkább gyógyszeralapanyagként használt yohimbin nevű afrodiziákummal, azaz ajzószerrel is ki lehet váltani. Ilyesmire szokás rácsodálkozva mondani: „Hogy mik vannak!” Bizony, bámulatosak az élővilág olykor egyszerűnek tűnő, máskor viszont rejtett, szövevényekkel teli trükkjei. E tekintetben ne becsüljük le az év halának jelölt, harmadik helyezettett, a sebes pisztrángot se! Bár a nászruha szempontjából színesebb a szivárványos pisztráng (Oncorhynchus mykiss), de Magyarországon, illetve a Kárpát-medencében őshonos az előbbi, míg a szivárványosat, a sporthorgászok örömére, 1885-ben hozták be Dél-Amerikából, s a 20. század folyamán igencsak elterjedt. Mindkét halfajra jellemző a zsírúszó, ami valójában nem úszó, hanem a hátúszó mögötti, sugarak nélküli, kisméretű, húsos kitüremkedés. Ez az anatómiai bélyeg jelzi, hogy a pisztrángok a lazacfélék (Salmonidae) családjába tartozó halak. Kimondottan hidegkedvelők, ugyanis a 20°C fölötti vízben nem szaporodnak. Ma mindkét fajt tenyésztik, de a gödöllői Szent István Egyetem kutatói szerint a sebes pisztráng nemcsak gasztronómiai különlegességé, hanem egy kis odafigyeléssel, akár hungarikummá is válhatna.

Megjelent a Katedra folyóirat XXVI/8. (áprilisi) számában

fotó: akvaristalexikon.hu


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .