Merva Attila: Egy szigetlakó vallomása…

Bevallom, nem egyszerű pátoszmentesen írni az ember kedvenc városáról, mert mitől is válik kedvenccé, a miénkké egy város? Összetett kérdés, de számomra leginkább azokat a tapasztalati és emlékrétegeket jelöli meg, melyek az ember személyiségfejlődését nagyban befolyásolják, akár pozitív, akár negatív kontextusból nézve, hiszen néha a negatív tapasztalat is előrevisz bennünket.

Dunaszerdahely. Európa legnagyobb folyami szigetének kisvárosa, talán a leginkább magyar jellegű város (Nagymegyer, Gúta, Komárom és Bős mellett) Szlovákiában, s benne mi, a „szigetlakók”. Érdekes ez a szigetlakó jelleg, hiszen a földrajzi mellett kisebbségi szemszögből nézve is szigetlakók vagyunk. Innét származhat az elvágyódás és honvágy sajátos oszcillációja, ami e sorok szerzőjét már gyerekkora óta kíséri.

Óvodás koromban lettem szerdahelyi, a nyolcvanas évek elején, akárcsak a korabeli szocialista urbanisztikának és iparosításnak köszönhetően több csallóközi család. Előtte nem volt kötődésem a városhoz és gyerekként sem igazán kedveltem, mindig visszavágytam nagyszüleimhez, Bakára. Akkor még valahogy nem tudtam azonosulni a város légkörével, de akaratlanul is kialakultak bizonyos kötődések: az iskola, A KÖNYVTÁR (melynek mai napig aktív olvasója vagyok), az üzletek (az összesre emlékszem), az apró belvárosi utcák familiáris légköre, melyet a fentebb említett szocreál városépítési „sturm” sem tudott teljesen felszámolni. Mindez együtt alakította ki azt a sajátságos miliőt, mely meghatározta (kora) fiatalságomat. A kilencvenes évekkel sajnos szertefoszlott az egész, hiszen a város életét rendkívül erősen befolyásolta a bűnözői csoportok markáns jelenléte, s ez nem tette igazán vonzóvá a várost és szélesebb vonzáskörzetét. Jómagam ekkor kerültem házasság révén Pozsonyba, ahol kisebb megszakítással több mint húsz évig éltem úgy, hogy igazából sosem váltam pozsonyi lakossá, hiszen mindig is magamban hordtam a csallóközi (szerdahelyi, magyar) mentalitást és a már említett „szigetlakó honvágyát”. Érdekes azonban, hogy sok csallóközi emberhez hasonlóan a mai napig megmaradt egyféle laza kötődésem a főváros iránt (munka, barátok, szórakozási lehetőségek). Köztudott, hogy a Csallóköz „piaca” (munkaerő, termények, nyersanyagok) mindig is Pozsony volt, és ez szerintem napjainkig sem változott.

Időközben a szülővárosomban is rendeződött a helyzet, és Dunaszerdahely aránylag rövid idő alatt hihetetlenül felívelő fejlődésen ment keresztül: kiváló magyar óvodák, általános és középiskolák működése, városépítészet, infrastruktúra fejlesztése, új befektetések, ipari beruházások és mindemellett a kulturális és sportélet fellendülése jellemzi ma, ami több határokon átnyúló projektnek, de főként az áldozatkész helyi embereknek köszönhető. Ennek hatására a város is egyre élhetőbbé vált, és ami a legfontosabb, a beköltözések ellenére is stabilan magyar nyelvű és arculatú maradt. Miután négy éve megszületett a kislányunk, már nem volt kérdés, hogy maradunk-e Pozsonyban, vagy visszatérünk-e Szerdahelyre. Úgy gondoltuk, hogy a fentebb említett miliőben szeretnénk felnevelni gyermekünket. Győzött a „szigetlakó honvágya”, és úgy érezzük, hogy ez a döntés már egy életre szól.

Megjelent a Katedra folyóirat XXVI/9. (májusi) számában

fotó: dunstreda.sk


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .