Fenyő D. György: “Vojtek Sándor: Olvasóközpontú irodalomtanítás”

Részlet Fenyő D. György szerkesztői utószavából

Egy tanár szellemi hagyatékát tartja kezében az olvasó. Vojtek Sándor magyartanár nagyon fiatalon, negyvenévesen elhunyt, és ez a kötet arra vállalkozik, hogy megpróbáljon mégiscsak hű tükre lenni annak, ahogy ő a tanításról, az irodalomról, a diákokról, a szlovákiai irodalomtanításról, a magyartanítás értelméről gondolkodott. Annyiban könnyű a dolgunk, hogy Vojtek Sándor nemcsak középiskolai tanár volt, de egyetemi oktató és tudós ember is, így egyrészt fennmaradtak publikációi, másrészt mint a magyartanítást is tanító egyetemi embernek sokat kellett magyaráznia mindazt, amit a tanításról gondolt. Vagyis – az utókor szerencséjére – írásai tükrözik azt, ahogyan a tanításról gondolkozott.

Vojtek Sándor 1972. november 1-jén született és 2013. július 2-án hunyt el. A szenci magyar alapiskola és magyar gimnázium elvégzése után a pozsonyi Komenský Egyetemen szerzett magyar-angol szakos diplomát (1995). Egy évvel a diploma megszerzése előtt a pozsonyi Duna utcai magyar gimnáziumban kezdett tanítani, és 2004-ig, tíz évig dolgozott ott. 2004-ben váltott: a komáromi Selye János Egyetem Angol Tanszékén oktatott előbb tanársegédként, később adjunktusként angol-amerikai irodalmat, néha magyar irodalmat és az irodalomtanítás módszertanát. 2009-ben doktori címet szerzett magyar nyelvből és irodalomból, 2012-ben pedig angoltanári diplomát kapott a Cambridge-i Egyetemtől. Aktív résztvevője volt mind a szlovákiai, mind a magyarországi irodalmi és pedagógiai közéletnek. Többször tartott előadást a Szlovákiai Magyar Pedagógus Szövetség és a Selye János Egyetem tudományos konferenciáin. Három évig tagja, három évig pedig állandó meghívottja volt a budapesti székhelyű Magyartanárok Egyesülete választmányának. A Magyartanárok Egyesülete programjainak állandó résztvevője, gyakori előadója, továbbképző táborainak rendszeresen szemináriumvezetője volt.

Nagyon fiatalon, alig negyven évesen, 2012. október 20-án egy kiránduláson összeesett, rövid időre leállt a szíve, újraélesztették, de élete utolsó fél évét kómában töltötte, többé már nem ébredt fel.

Különleges képessége volt nemcsak az, hogy minden helyen, minden közegben megtalálta azt, amit érdemes ott csinálni, megtalálta azokat az embereket, akikkel együtt tudott dolgozni és akikkel egyetértett, valahogy otthonossá tudta tenni mások számára is az adott intézményt, közeget, helyszínt, helyzetet. Rendkívül sokat olvasott, mintha ez lett volna legfőbb életfunkciója: szeretett otthon lenni és olvasni. Nagyon művelt volt, de a szónak nem abban az értelmében, hogy valamilyen műveltségi vetélkedőn szeretett volna sziporkázni, hanem abban az értelemben, hogy műveltsége sajátja volt, mindene, amit olvasott, beépült a gondolkodásába. És nagyon szerette az irodalmat, a szerette szót is legközvetlenebbül értve: számára az irodalom nem valamiféle tudásanyag volt, hanem önmaga meghosszabbítása, élet–halál-kérdés, de e kifejezés tragikus felhangja nélkül. Valószínűleg ez hathatott minden tanítási helyzetében is: a rá visszaemlékezők, volt tanítványai kivétel nélkül azt emelik ki, hogy tőle tanulták meg szeretni és fontosnak tartani az irodalmat.

Végtelenül sok energiát fektetett a tanításba. Akik nem ismerték, el sem tudják képzelni például, hogy hány száz oldalt gépelt be például azért, hogy diákjai hozzájussanak olyan elemzendő szövegekhez, amelyek nem voltak fönt az interneten, és amelyek az egyetemi könyvtárban egyetlen példányban voltak megtalálhatóak. Majd miután részben begépelte, részben lementette a szövegeket, minden diák számára kiírta egy cd-re és kézbe adta, mint a szemináriumra elolvasandó anyagot. Mert azt nem tudta elképzelni, hogy egy szemináriumra valaki ne olvassa el azt a regényt, verset, novellát, tanulmányt, amiről szó van. Nem akart ugyanis a diákok helyett gondolkozni, soha nem akart kész eredményeket átadni, hanem azt akarta, hogy mindenki olvasson, gondolkozzon, dolgozzon a szövegekkel, jusson saját maga is eredményekhez, tudjon részt venni a közös munkában, a közös gondolkodásban. Nagyon tudott bosszankodni a lustaság, a szellemi restség, a gondolkodni nem akarás, a készen kapott konzerv-tudás elfogadása miatt.

Az irodalom mellett ugyanolyan elkötelezetten szerette a zenét, a filmeket, a képzőművészetet, és amilyen elkötelezett volt, ugyanannyira igényes is. Szeretett utazni, városokat és múzeumokat nézni, élmény volt vele együtt kiállítást nézni, mert mindenre odafigyelt, mindent alaposan megnézett: Pozsonyt ismerte legjobban, mint igazi – mondjuk 20. század eleji – lokálpatrióta ismerte minden érdekes épületét, fontos lakóját, emlékezetes történetét. De Szencet, Budapestet, Székelyzsombort vagy Komáromot is éppúgy belakta, megismerte, megértette és megszerette. Biciklivel járt nap mint nap, rendszeresen átúszta a Balatont, szóval mindaz az érték, amivel körülvette önmagát, a könyvek, a munka, a tanítás, az irodalom, az érdekes emberi történetek nem elzárták tőle a világot, hanem éppenhogy tágra nyitották. (…)

A teljes cikk a Katedra folyóirat XXVI/8. (áprilisi) számában jelent meg


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .