Tóth Erika: Ahol a sokszínűség a természetes

Az inkluzív nevelés gyakorlati megvalósulása (2. rész)

Az integráció sikeressége nem csupán a pedagógusok feladata, hanem egy egész társadalom lelkén szárad” – szólt hozzá egy Walesben élő tanárnő egy márciusban tartott iskolai integrációval kapcsolatos szakmai fórum „Integrál(ha)tunk?! De hogyan is?” beszámolójához.

Pontosan ezeket a gondolatokat fűzte Vontszemű Gyula összefoglalójához:

Osztályom:

30 tanuló (16 évesek)

21 más nyelven beszél otthon, mint amit a suliban beszélünk (arab, román, ukrán, roma, olasz, magyar, szlovák, kurd, perzsa, bengáli, urdu, cseh)

3 diák háborús övezetből jött

4 poszttraumatikus stresszel küzd

11 roma

1 inzulinpumpával él

2 diszlexiás

1 autista

3 árva

1 allergiás

Ha integrációról kérdeznek, általában visszakérdezek, mit ért integráció alatt – mert ez perspektíva kérdése. Plusz még spékeljük meg a kérdést a normalitás dilemmájával. Én most azt értem alatta, hogy a gyerekeknek megteremtem a tanulás, fejlődés lehetőségét egy olyan szférában, ahol biztonságban érzi magát. Állandóan azon töröm magam, hogy minden diákomnak növeljem a lehetőségeit. Tanulóim szolidárisak és harmonikusan tudnak élni egymással – egy közösségként. Varázspálcám nincs. Az van, amit beleteszek: szeretet, tisztelet, jóindulat, kemény munka, igazi kapcsolatok kialakítása és ápolása, nyitott gondolkodásmód, kitartás, kedvesség, megbocsátás, empátia, őszinteség…

A fenti felsorolás csak adatokat jelent. A számok mögött fiatalok vannak, identitással, érzelmekkel és álmokkal, vagyis sorsok. Az integráció sikeressége nem csupán a pedagógusok feladata, hanem egy egész társadalom lelkén szárad.”

A hozzászólását ismerkedés, sűrű levélváltás követte, mivel kíváncsivá tett, hogyan lehet mindezt a gyakorlatban kivitelezni.

Horváth Diana egy csallóközi faluból származik, magáról nagyon nehezen beszél, szinte alig akart nyilatkozni. Képzőművészetet tanult, rövid ideig rajzot és polgárit tanított. Tizenhét évvel ezelőtt indult el a nagyvilágba, melyről így ír:

Az ember nem mindig ott köt ki, ahova indult. Maga az elindulás mint cselekmény sokkal meghatározóbb az emberi önfejlődés folyamatában. Életem útján sokkal szignifikánsabbak az emberek, akikkel a sors összehozott. Természetesen ehhez még hozzárakódnak az út során szerzett tapasztalatok. Hamuban sült pogácsa helyett ezeket pakolom a tarisznyámba, két céllal: egyrészt, hogy én táplálkozzam belőle, másrészt, hogy megosszam másokkal.”

Walesben élsz, Newportban. A beszámolódban említett sokszínűség mennyire általános jelenség?

Az utolsó felmérés 2011-ben volt, amely szerint Wales lakosságának 80%-a fehér, de ez már régi adat. Azóta a populáció sokkal színesebb lett. Az új felmérés, az új kérdőívekhez való hozzáférés komoly viták kereszttüzében áll, számos kérdést generál. A diverzitás egyébként a városi életre jellemzőbb.

A Newport City Council állami középiskolában tanítasz. Milyen típusú középiskolák vannak még a városban? Mennyire jellemző ez a fajta diverzitás a többi iskolára?

A városban tíz középiskola van, melyből kilenc állami, ebből két walesi tanítási nyelvű. Van egy egyházi fenntartású is. Itt általában abba a körzetbe járnak a gyerekek iskolába, amelyikhez tartoznak. A miénkhez hasonló összetétel egyikben sincs. Iskolánk falai között több, mint harminc nyelven beszélünk. Diákjaink a világ minden részéről érkeztek.

Mióta tanítasz itt? Mi a munkaköröd?

Tizenegy éve tanítok ebben az iskolában. Ezt a munkát óriási lehetőségként fogom fel. Lehetőség, hogy együtt tanuljunk. Együtt, egymástól, egymást támogatva. Amúgy szürke, mezei pedagógus vagyok, egy Walesben regisztrált rajztanár és könyvtáros. Mesterségem címere jelenleg: “teacher in charge of language aqusition” egy állami közigazgatás alatt álló városi középiskolában. Vagyis azon diákok inklúziójáért és fejlődéséért vállalok kezességet, akik az angolt mint idegen nyelvet használják. Ez néha második, legtöbb esetben harmadik, de van, hogy akár az ötödik, hatodik nyelvet jelenti nekik. Ez egyértelműen csapatmunka, melynek mindegyikünk szerves része, de nem nélkülözhetetlen tagja. Nézőpontom szerint ez utóbbi több szempontból is fontos. Mint vezető pozícióban lévő pedagógus, akkor vagyok elégedett, ha csapatunk minden tagja tisztában van a többi ember feladatkörével, és képes azt ellátni. Megtiszteltetés számomra a kollégáim bizalma, akiknek érdekeit az iskolatanácsban képviselhetem. Az iskolánkba járó tinédzserek szexuális egészségvédelme is a hivatásom része, ami szintén csak tabuk nélkül és őszintén kivitelezhető. Koordinálok egy civil adománygyűjtő és -elosztó közösséget is, amely önkéntesekből áll.

Mesélj erről a karitatív munkáról, hogyan működik ez nálatok! Milyen módon és kiknek tudtok segíteni?

Egyetlen szabályunk mindössze annyi, hogy az adományozók nem tudják, kinek segítenek, és a rászorulók sem tudják, kitől jött a segítség. Ez nagyon fontos, mert az emberi méltóság megőrzésére különösen ügyelni kell. Kollégáimon, baráti társaságomon kívül volt diákjaim is rendszeresen adakoznak. Az országos statisztika szerint egy harminc fős osztályban 9-10 gyermek szegény. Éhes gyereket én elvből nem tanítok! Mára már annyi a segítőm, kapcsolatom, hogy egy otthont akár két hét leforgása alatt komplett berendeztünk: bútorokkal, háztartási cikkekkel, élelmiszerrel.

Milyen a viszonyod a diákjaiddal? Mit tartasz a legfontosabbnak a nevelésben?

Sajnos sok felnőtt társadalmi szempontból nem tekinti fontosnak a gyerekeket. Pedig a jövő generációja befektetés, és a gyermekek teljes potenciáljához való fejlesztése elsősorban morális követelmény. Miben rejlik ez a fajta felelősség? Mindenekelőtt az általam épített kapcsolatokban. Ahogy Exupery mondta, örökké felelős vagy azért, akit megszelídítettél. Az én feladatom, hogy diákjaimba önbizalmat öntsek. Ki kell alakítanom bennük egy mentalitást, hogy ragaszkodjanak ahhoz, hogy a lehető legjobbak legyenek. Hol mosolygok, hol bátorítok, máskor könyörgök, vagy motiválok, tárgyalok. Időt szánok rá, foglalkozok, beszélgetek, meghallgatok, egyezséget kötök. Pl. az egyik diákomat beválasztották az iskolai focicsapatba. Lehajtott fejjel jött hozzám, nem ismerek-e valakit, aki tudna neki kölcsönadni (!!!) egy focicsukát a meccsre. Természetesen ismertem. A férjem az előző héten vásárolt egy edzőcipőt, ami még nem is volt a lábán. Ilyen szituációkban a méltóság megőrzése rendkívül fontos. Azzal adtam át neki a cipőt, nem ingyen van ám, cserébe tartozik egy meghívóval az egyetemi avatói ünnepségre. Azóta eltelt pár év, külföldre ment. Nemrég kaptam tőle egy üzenetet: “Mrs H, kezdhet spórolni a repülőre!” Mellette pedig az egyetem képe.

A munkád főképp a mentorálásról szól. Ezt sem lehet sablonosan végezni. Mennyire változtattak a gyerekek az értékrendeden, hozzáállásodon?

Pontosan így van, erre a feladatra nincs bevált recept. Mentoráláskor olyan is van, hogy csak csendben ülünk. Az emberek többsége csak a szavakra összpontosít, pedig tapasztalataim szerint a gyerekek a nonverbális kommunikációból óriási mennyiségű információt képesek begyűjteni. Sok olyan gyerekkel hozott össze a sors, akik elképzelhetetlen traumák sorozatain estek át. Ezek a diákjaim napi figyelmet igényelnek, lelkük pedig rendszeres szeretetdózist. Mentori létem ábrázolása céljából, itt van pár Örkény-szerű egyperces:

Sok lányt, nőt elvittek. És mire? 5 perc szórakozás vagy egy óra nekik. Sok nő a kórházban vérzett el. Ha nem úgy, hát úgy, hogy a saját ereiket vágták fel. Az én nővérem, húgom, anyám nem ment sehova. Maga mit csinált volna? Zörögnek az ajtón géppuskával. Nála fegyver, nálam fegyver. Maga sem engedné a családját, azt csak a testemen keresztül.”

Fifát órákig szoktam játszani. A játék tompítja a lövések hangját.”

Emlékszem, mikor anyám először küldött tejért a lövöldözés kezdete után. Kúsztam a földön faltól falig… A fegyverek ropogását 4 nap után megszoktam. Mást nem.”

3 napig voltunk a tengeren. Se étel, se víz. Onnan nyitott teherautók platójára raktak minket, a sivatagon így vittek keresztül. A nők és a gyerekek egy közös házba mentek. Egyszer az egyik nő összeveszett egy férfivel, utána is jöttek. Kirángatták a házból és verték. Anyám kifutott segíteni, de sokan voltak és erősek. Nagyon csúnyán elbántak velük. A nőt leforrázták és kést vágtak a fejébe. Anyám pedig egy hétig nem tudott menni.”

Poszttraumás stresszel élni nem gyerekjáték, és meg mielőtt valakiben is szkeptikus gondolatok merülnek fel a menekült gyerekek integrálásával kapcsolatban, megjegyzem, az első szír „fiam” ma diplomás gyógyszerész, és a barátom. Vallom, hogy minden gyerek megérdemel egy olyan mentort, aki hisz benne és tiszteli. Bizalom és szeretet nélkül minden csak hiábavalóság. Ha egy diákkal együtt érünk egy ajtóhoz, kitárom neki, és előre engedem. Ez egy jelképes dolog. Először is a felé érzett tiszteletem szimbóluma. A tisztelet mindenkinek kijár, a tanulónak ugyanúgy, ahogy szüleiknek, nevelőiknek, kollégáimnak, sőt magamnak is tartozok ennyivel. Másodszor mint pedagógus feladatomnak érzem az ajtók nyitogatását. Minden ajtó mögött egy új lehetőség bújik meg, ami a siker és a boldogság potenciálját hordozza magában. Olyan ajtókat is megnyitok, amikről sok fiatal nem is tudja, hogy léteznek. Felkelteni a gyerek érdeklődését új dolgok iránt olyan, mint belenyomni az orrát az élet habos tortájába.

Az iskolátokat több, mint száz roma diák látogatja. Honnan érkeztek ezek a fiatalok?

Szlovákiából, Magyarországról, Romániából, Bulgáriából, Csehországból, Oroszországból. Pár gondolat tőlük, ami sokat elmond róluk:

Azt akarom, hogy az emberek ENGEM lássanak, azt, hogy milyen EMBER vagyok. Egyes emberek úgy gondolják, hogy undorító vagyok, hogy mindig rosszaságon töröm a fejem. Én csak azt szeretném, hogy ENGEM lássanak.”

Azt szeretném, hogy az emberek tudják, én nem egy probléma vagyok. Azt szeretném, ha észrevennék, mennyire szeretek segíteni az embereknek.”

Otthon, cigányként, csak lapátot kapnék a kezembe. Itt nem egy cigány vagyok, hanem egy ember.”

Itt sokkal jobb focit játszani, mint otthon. Megkapod a labdát, gól, mindenki örül. Ha elszúrom, azt mondjak, balszerencse, majd legközelebb. Otthon a legjobb játékos voltam, de mindig csak egy cigányt láttak a pályán. Egyik meccs végén még a farkaskutyákat is rám engedték.”

Mennyire sikeres a roma tanulók integrálása az oktatási rendszerbe?

A roma diákok integrációja a mi iskolánkban sikeresnek mondható. Az iskolalátogatás 50-60%-ról 90%-ra ugrott az utóbbi tíz év alatt. Több fiatal marad az iskolapadban, egyre többen leérettségiznek. Pozitívum, hogy a lányok sem maradnak otthon, tanulnak. A roma ünnepeket megünnepeljük, közös énekkarunk van a szülőkkel. A diákok országos cigánytalálkozókon vesznek részt, sőt a szervezésben is besegítenek. A gyerekek jövőképe pozitívan változott.

Diana mindennapjaiba bepillantva kétség nem fér hozzá, az integráció és inklúzió terén még van mit magunkévá tennünk, tanulnunk, fejlődnünk. Bár, mint mondta, munkája néha szélmalomharcnak tűnik (ott is), mégsem adja fel, nem teheti. Nálunk is a legegyszerűbb lenne a hozzáállásunkon változtatni, nem rendszerszintű változtatásokat várni, hanem alulról építkezve megteremteni az esélyegyenlőséget, minden gyermek számára.

A nagy levelezés közben egy közös projekten kezdtünk el ötletelni, hogy a technika segítségével összehozzuk a diákjainkat, alkossanak együtt, tanuljanak egymástól. Még csak a tervezési fázisban vagyunk, de szeretnénk még ebben a tanévben elkezdeni az együttműködést.

Kevés dolgot tudok pillanatok alatt megváltoztatni, de egyet bármikor: a hozzáállásomat. Állandóan a kezemben van a lehetőség, hogy döntsek. Feladom vagy megcsinálom.” (Hozleiter Fanny – Mosolyka)

Ahogy mi is választhatunk. Mindennap.

Megjelent a Katedra folyóirat XXVI/9. (májusi) számában

fotó: pixabay.com


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .