Tóth Erika: Mire elég egy év?

Az inkluzív nevelés gyakorlati megvalósulása, 3. rész

„Javíthatatlanul optimista vagyok, bár az élet pesszimizmusra szeretne tanítani, de nem hagyom magam.” (Vekerdy Tamás)

A Katedra áprilisi és májusi számában, az inkluzív oktatásról szóló sorozat első két részében az iskolai integrációt az elméleti oldaláról, majd egy pozitív külföldi példán keresztül közelítettem meg. Az alábbiakban a saját tapasztalataimat foglalom össze, amelyekre az idei iskolaévben tettem szert. Szeptembertől tanítok Tallóson, egy inkluzív iskolában, ami a gyakorlatban annyit jelent, hogy szociálisan hátrányos helyzetű tanulók is látogatják, vagyis marginalizált roma közösségben élő gyerekek tanulnak együtt nem romákkal. A felzárkóztatás, az esélyegyenlőség biztosítása már több éve foglalkoztat, figyeltem a külföldi és belföldi projekteket, és nagyon kíváncsi voltam, vajon ez a gyakorlatban hogyan is működik. Óriási lehetőségnek tekintettem, hogy első osztályosokat kaptam, mivel itt igazán látványos eredményeket lehet produkálni egy év alatt is, vagy – rosszabbik esetben – csődöt jelenteni, ugyanis vagy megtanulnak olvasni-írni a gyerekek év végére, vagy nem. Az én olvasatomban, ez valójában az én bizonyítványom, tehát az elért eredményekért vagy kudarcokért csakis én leszek a felelős (esetleg közösen a napközis tanító nénivel).

A mi iskolánkban a tanulók semmiféle házi feladatot nem kapnak, a romák az iskolatáskát még hétvégén sem hordják haza, a szülői támogatás minimális, szinte semmi. Az igazgatóság már a felvételi beszélgetésen őszintén rávilágított a speciális problémákra, nehézségekre, majd az én elképzeléseimet is meghallgatták, és teljes támogatásukról biztosítottak. Mivel egy kétéves kutatási folyamat után voltam, amely a részképességek fejlesztésére, az óvoda-iskola átmenet megkönnyítésére és a szövegértés fejlesztésének lehetőségeire irányult, mindezt az elsősöknél is szerettem volna kamatoztatni, a Kulcsár Mihályné-féle mozgásterápia bevezetése mellett. Nagy lelkesedéssel kezdtem meg az iskolaévet a tizenhárom kis elsőssel. A finn módszer fő mottóját, miszerint minden iskola ugyanolyan jó iskola, teljesen a magaménak érzem, tehát ebből következik, hogy a szegregációban felnövő gyerekeknek ugyanazt a színvonalat kell nyújtani, mint bármelyik nagyvárosi iskolában. A módszertani szabadság adott volt, amit igyekeztem maximálisan kihasználni. Bármilyen órát tarthattam a szabadban (csodálatos iskolaudvarunk van, mókusokkal, madarakkal), így az írást, az előkészítő szakaszban az olvasást, a szlovákot, a környezetet, a rajzot, de akár a matematikát is. A tornatermet pedig testnevelésen és a mozgásterápián kívül más órákon is igénybe vettük.

A gyerekek képességszintjén októberben Difer-teszttel mértem fel. Az eredmény szerint a 13-ból 9 éretlennek bizonyult az értelmi képességek területén, egy pedig szociálisan és érzelmileg nem volt megérve az iskolai munkára (az ő értelmi fejlettségének szintje viszont a legmagasabb volt az osztályban). Három gyermek volt minden szinten iskolaérett. A kilencből három viszonylag megközelítette az iskolaérettségi szintet, velük nagyon könnyű volt dolgozni. Volt viszont olyan, akinél egyes alapkészségek a 3,5–4 éves gyermek szintjét érték csak el.

A szeptemberi hónap nagyon szép, napsütéses volt, így a betűelemek javát az udvaron színes krétával, nagy méretben a földre rajzolva, szinte játszva sajátították el. Eleinte mindennap kézműveskedtünk, akár tanórák után, amelyben a napközis tanító nénink is kiváló partnernek bizonyult. Festettünk, téptünk, vágtunk, ragasztottunk, nyírtunk, gyurmáztunk, hogy az írástanulás könnyebb legyen. A szóbeli szövegértéssel is gondok voltak, tehát a mesemondás, vershallgatás, mondókázás, bábozás, éneklés, dramatizálás természetes velejárói voltak a napjainknak. Az, hogy egy vers mennyire el tudja lazítani a gyerekeket, engem is megdöbbentett. Ha elfáradtak, és ez eleinte gyakran előfordult, népi játékot játszottunk vagy énekeltünk, tornáztunk az osztályban, táncoltunk egyet, esetleg rajzoltunk. Egyszer viszont, pontosan ilyen helyzetben, elkezdtem az Arany Lacinak című verset mondani, úgy, hogy el is játszottam nekik. Lacikánk van is, tehát őt bevonva teljesen elvarázsolta a csoportot a vers (személyes kedvencem is, gyerekeimnek szoktam otthon mesélni). Naponta kérték, ma már a vers történetét is tudják: ki írta, kinek szólt eredetileg a mű. Egy kapu kinyílt, amelyen tovább tudtunk lépni. Sok-sok verset adtam elő, sokat megtanultak, a Zengő ábécét is mindenki fújja. Olyan könnyen tanulják a verseket, hogy legutóbb az Iciri-picirit egy tanítási óra alatt megtanulták, persze mozgással és rajzzal kísérve. Délután a napköziben átismételték, és másnap mindenki egyesre felelt.

Beszámolómból eddig úgy tűnik, mintha csupa játék, móka és kacagás lett volna az egész tanév. A játékra mindig maradt idő, de volt, hogy csak toporogtunk a tananyaggal, főleg a betűtanítás szakaszában. Volt, hogy minél többet gyakoroltuk az olvasást, némelyeknek annál pocsékabbul ment. Olyannak tűnt a munkánk, mintha egy lyukas zsákba pakolnánk egyre többet, de az csak nem telik, folyton eltűnik minden. Aztán lassan kezdtek látszani az eredmények. A szövegértést folyamatosan ellenőriztem, az első pár betű tanulása után a szóértést, a hallott szöveget állandóan, majd a mondatértést, végül a rövid írott szöveg befogadását ellenőriztem. A tanulók imádták a rajzolós feladatokat, szívesen másoltak le egy-egy rövid szöveget, majd lerajzolták azt. Április közepére az összes betűt átvettük, ugyanazokat a felmérőket, tollbamondásokat írták, amelyeket bármelyik más iskolában. Mára az összes gyerkőc ír-olvas számol, még a nagy írott betűkből van néhány, de azzal is érkezünk még, bőven.

A magaviselettel nincs gond, egész nap szünet nélkül velük vagyok, s ha néha pár percre kimegyek az irodába, akkor is jól viselkednek. Minden nagyszünetet az udvaron töltünk, van, hogy egy-egy órát is. Legutóbb szlovák órán fagyira mentünk, és nekik kellett szlovákul kérni a fagylaltot, majd megköszönni. Rendszeresen tartunk tematikus napokat, heteket, ilyenkor sokkal több dolgot sajátítanak el a gyerekek úgy, hogy észre sem veszik.

Az év elején tettem magamnak egy fogadalmat: ha ezeket a gyerekeket nem tudom megtanítani olvasni-írni az év végére, nem fogom folytatni itt a munkát, mivel akkor ebben a helyzetben megbuktam. De nemcsak ’valahogy, akárhogy, éppenhogy, fogjuk rá, hogy tudnak’ módon. A mérce pedig számomra ma is ugyanaz: a legjobb iskola szintjét hozni. A DIFER kontrollmérést, amely a tapasztalataimat, megfigyeléseimet  alátámasztja, jelen pillanatban a lapzárta időpontja miatt nem tudom közzé tenni, de szeptemberben szívesen publikálom, ugyanis nagy a valószínűsége, hogy a fejlődés pontosan azoknál a gyerekeknél a kiugró, akik a legmélyebbről jöttek. Szinte biztos.

Persze, mint minden éremnek, ennek is van árnyoldala, amelyről szintén lehetne beszélni, sőt kellene is. A mélyszegénységben tengődő gyermekek jogairól, jövőképükről. A jogaikról, melyek nem feltétlenül és kizárólag az iskolarendszerben csorbulnak. A szülők kötelességeiről, az alapvető normák betartásáról. Év elején, mikor megkérdeztem, ki mi szeretne lenni, ha felnő, páran azt válaszolták: semmi. Ma már konkrét elképzelésük van nekik is. Vajon meddig? Remélem, erről is lesz lehetőség beszélni, írni, mert a probléma gyökere pont itt található.

Mire elég egy év? Nagyon sok mindenre, ha kapunk teret, akarunk és merünk!

Megjelent a Katedra folyóirat XXVI/10. (júniusi) számában

fotó: pixabay.com


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.