Rajsli-Tokos Elvira: Az inklúzió Szerbiában

A hatvanas évek vége óta egyre nagyobb figyelmet kap az enyhén fogyatékos gyermekek nevelése és oktatása. Az orvosi modell jegyében mind nagyobb teret nyernek a sérülést megfelelő beavatkozás segítségével enyhíthetőnek gondoló elképzelések. Az integráció keretén belül a jól felkészített fogyatékos gyermekek a korai habilitácós/rehabilitációs módszerek alkalmazása mellett, a család odaadó támogatásának segítségével a többségi iskolákban tanulnak, míg a súlyosabb mértékben sérült gyermekek részére a speciális iskolák nyújtanak megfelelő ellátást (Dokecki–Zaner, 1986, Sekulić-Majurec, 1997).

Sekulić-Majurec (1988) kutatásainak eredményei kimutatják, hogy az integráció nem jelent minden gyermek számára megfelelő megoldást, és ezért nem kell mindenáron, minden tanulót integrálni. Ehelyett inkább fel kell mérni az iskolába induló gyermek kognitív, szociális és emocionális kompetenciáit, és a kapott eredményeknek megfelelően kell oktatói-nevelői intézményt választani számára.

Az integráció elkötelezett hívei szembesültek annak tényével, hogy az általuk felmagasztalt módszer nem teljesített az elvárásaiknak megfelelően. A többségi iskolák tanulói nem tudtak megfelelő kapcsolatot kiépíteni fogyatékkal élő társaikkal, és ugyanakkor a sajátos nevelési igényű gyermekek sem tudtak az elvárt mértékben adaptálódni, vagyis nem kerültek közelebbi barátságba nem fogyatékkal élő társaikkal. Ennek valóságtartalmát több kutatás is igazolja. Horvátországban több kutató is foglalkozott ezzel a témával (Zovko, 1976; Zovko, 1980; Brdar, 1980; Sekulić-Majurec, 1983; Stančić, 1988; Stančić, 1990; Nazor I Buj, 1991; Nazor I Nikolić, 1992). Ezért tudósok és kutatók csoportja újabb, valamint célravezetőbb módszer után kezdett kutatni, mely által a gyermekek megfelelő szociális tapasztalatokat szerezhetnek a fogyatékosságról, a fogyatékkal élők igényeiről és szükségleteiről, és ami igazán fontos: fel tudnak készülni a fogyatékos emberek társadalmi befogadására.

Vujačić és Đević (2013) szerint az inkluzió mint pedagógiai irányzat a múlt század közepén jelent meg különböző mozgalmakon keresztül, és ennek hatására jelentek meg az első hivatalos dokumentumok, amelyek elindították az új szemléletet és módszert. A pedagógiai szakirodalomban nincs egységes meghatározása és leírása az inklúziónak (Kovačević, 2015). Míg Pašalić–Krešo (2003) szerint az inklúzió egy „pedagógiai-humanista reformszemlélet”, Milutinović és munkatársai (2011) úgy vélik, hogy az inkluzió egy filozófiai irányzat, amelynek keretén belül a változások hatnak a köznevelési intézményrendszerre is, és a különböző tantervek, valamint programok által mindenki egyenlő esélyt kap az oktatásban. Mitler (2000) szerint az inkluzív oktatás egy teljesen másmilyen személetet biztosít, mint a hagyományos iskola. Szerbiában egy bizonyos tudós csoport úgy véli, hogy az inklúzió egy olyan oktatási-politikai irányzat, melyben az iskola a szülők közreműködése által valósítja meg a szociális inklúziót, a fenntartó (az érintett város helyi közösségének) támogatásával együtt.

Sretenov (2008a) elgondolása szerint az inkluzív oktatás hatására lesz maga a társadalom is inkluzív. Mivel a gyermek az iskolában pozitív tapasztalatot szerez fogyatékkal élő társairól, valamint megismeri annak átlagostól eltérő szükségleteit, így fejlődése során a kellő információk birtokába jutva elsajátítja a megfelelő bánásmódhoz nélkülözhetetlen ismereteket. Ezáltal válik majd olyan felnőtté, aki kész lesz a fogyatékos emberek társadalmi befogadására.

Kovačević (2015) kutatásai alapján az inkluzió hazánkban elfogadott, de ahhoz, hogy az elvárásokkal összhangban végrehajtható legyen, az államnak biztosítania kell a sajátos nevelési igényű gyermekek és szüleik számára a hozzáférhető ellátást, helyi szinten megszervezve. Emellett gondoskodnia kell a pedagógusok, valamint az oktatás folyamatában részt vevő egyének hatékony továbbképzéséről, hogy mindennapi munkájuk során a speciális nevelési szükségletek maximális figyelembevételével eredményesen tudják biztosítani a fogyatékkal élő gyermekek fejlődésének szükséges feltételeit. A fent említett szerző véleménye szerint az inklúzió célja az, hogy segítse és lehetővé tegye a fogyatékos gyermek társadalomba való beilleszkedését. Ezért az inkluzió Szerbiában multidiszciplináris és mutidimenzionális fogalom, hiszen az inkluzív oktatás segítégével valósul meg a szociális inklúzió.

Egy kutatás tanulságai

Tanulmányomban egy vajdasági kutatás tanulságait szeretném röviden ismertetni. Itt azokat az oktatói-nevelői munka során adódó nehézségeket vizsgáltuk, melyek az inklúzió hatására kihívást jelentenek a többségi iskolákban tanító pedagógusok számára. Emellett felmértük azoknak a módszertani megoldásoknak az alkalmazási gyakoriságát, melyek segítséget jelenthetnek a fogyatékkal élő gyermekek oktatása során. Kiemelt figyelmet fordítottunk a többségi iskolákba integrált nagyothalló és siket tanulók megsegítésének problematikájára.

A kutatás céljából összeállított kérdőívet összesen 116 pedagógus töltötte ki (77 osztálytanító, 33 tanár és 6 szakmunkatárs) Óbecse város területéről, valamint 104 általános iskola szakszolgálatának munkatársával folytattunk interjút Vajdaság-szerte. A kapott adatokat összegezve kiderült, hogy 31 hallássérült gyermek lett integrálva. Ebből 15 tanuló az alsó tagozaton, 16 pedig a felső tagozaton tanul. Az adatokat deszkriptív statisztiaki módszer segítségével dolgoztuk fel. (…)

A teljes cikk a Katedra folyóirat XXVI/10. (júniusi) számában jelent meg

fotó: pixabay.com


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.