Csicsay Alajos: Féltve őrzött rovaraink

Mondanivalómat a tőlem megszokott bevezetővel kezdem. A Magyar Rovartani Társaság a 2019-es év rovarának három, különösen védett fajt jelölt: a havasi cincért (Rosalia alpina), a magyar tarszát (Isophina costata) és a kis apollólepkét (Parnassius mnemosyne). Gyanítható, hogy a sorrend felállításával eleve eldőlt a szavazatok megoszlásának aránya, mert nem valószínű, hogy az egyszerű emberek (köztük jómagam is) a tarszát kedvesebbnek, talán még szebbnek is tartanák a kis apollólepkénél. A leadott voksok száma a következőképpen oszlott meg: 5 680, 1669, 1322, ami összesen 8 671 szavazat. Hozzá kell tennem, hogy az efféle internetes játékok nem igényelnek rovartani felkészültséget. A szavazás által a szervező társaságok csupán az emberek egyes élőlények iránti érdeklődését, vonzalmát igyekszenek felkelteni, esetleg a már meglévőt támogatni. Az emberek túlnyomó többsége érzelmi alapon próbálja megközelíteni a nyers valóságot, s ettől, mi tagadás, a tudományos kutatók sem kivételek, bár ők, ami tőlük eleve elvárható, kevésbé elfogultak, mint a laikusok. Ám annyi jóérzés, vagy aggodalom az egyszerű emberekben is él, hogy ráébredjenek, melyik az a faj, amelyik – ezt mérhetetlenül nehéz eldönteni – nagyobb odafigyelést, féltést kíván, mint a többi. Vegyük hát sorba a győztes rovart és vetélytársait.

Mint értesülhettünk róla, első helyre a Rosali alpina került. Latin neve arra utal, hogy az Alpok az igazi hazája, a magyar neve pedig, hogy a havasok. Tény, hogy egyik sem fedi a teljes igazságot. Annak ellenére sem, hogy egyes tankönyvek már a múlt század 50-es éveiben írták: „Németországban már csak a magas hegyekben fordul elő”. Ma viszont Magyarország és Kelet-Szlovákia dombságainak öreg lomberdőiben, tehát nem a havasokban, is lehet még vele találkozni. Sokan azt állítják, hogy Európa egyik legszebb bogara. A bogarak (Coleoptera) rendjébe és a cincérfélék (Cerambycidae) családjába tartozik. „Ez a bogár 22-36 mm hosszú és igen finom halványkék szőrzettel fedett; szárnyfedőin három bársonyos fekete harántcsík van.” (Brehm). Mindazonáltal ne felejtsük el, hogy a rovarok „szőrzetének” semmi köze sincs az emlősök valódi szőrzetéhez, de ezek anatómiai összevetése már egy egészen más téma lenne. A havasi cincér mintázata aposzematikus, ami azt jelenti, ha bajban érzi magát, veszélyes vagy kellemetlen ízű rovarok mintázatát utánozza, azaz egyfajta mimikrire képes. Jellemzőek rá, egyébként majdnem minden cincérfajra, a fölöttébb hosszú csápok. A hím testhosszának háromszorosát, a nőstényének a másfélszeresét teszik ki. Rágó szájszerveik erősek. Szükségük is van rá, mert a petéiket általában öreg fák kérge alá rakják (vannak fajok, melyek a földbe), tehát mind a lárvák, mind az imágók farágók. Hogy magyarul miért cincérek? Mert ha kézbe vesszük őket, jajveszékelve ciripelnek. Az egész világon, az Antarktisz kivételével minden földrészen, mintegy 25 ezer fajuk él. Magyarországon is kb. 250 faj. Kivétel nélkül mindegyikük védett. Eszmei értékük 5-10 ezer Ft. A havasi cincér a Duna-Ipoly Nemzeti Park címerállata, és nem mellékes az sem, hogy a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listájára is felkerült.

Második helyezett az Isophya costata, a magyar tarsza. Meg kell vallanom, a tarsza név szöget ütött a fejembe, s mint megtudtam, sokaknak úgyszintén. Hosszas keresgélés után sem lettem okosabb, mert a szakemberek is csak találgatnak, mit jelenthet e szó. Egyesek szerint tar, kopasz, tüske nélküli az értelme, ezért e fogalmak egyik szinonimájának tekinthető. Annyit mindenesetre sikerült kinyomoznom, hogy olyan szöcskefajról van szó, amely mintegy 10 ezer éve él a Kárpát-medencében, ezért a zoológusok reliktumnak, azaz maradványfajnak tekintik. Tehát nagyon régóta ismert rovar, ezért azt is felvetették már, hogy a neve esetleg finnugor vagy mongol eredetű is lehet. Majdnem mindegy. Hiszen időben hol voltak a mongolok a finnugoroktól. Minden esetre annyi tudható róla, hogy magyarul először Frivaldszky (Frivaldy) János (1822–1895) magyar zoológus, illetve entomológus írta le 1867-ben, és nevezte meg ezt a ritka rovarfajt. Frivaldszky, mint sok más kiváló magyar tudós, az akkori Felvidék területén a Trencsén vármegyei Rajecen (ma Zsolnai járás) született. Ennek is megvan a történelmi oka. Több városban járt iskolába, Léván is, végül Vácott érettségizett, gépészmérnöki végzettséget szerzett, de nagybátyja, Frivaldszky Imre hatására a rovarvilág csábította el. Évtizedeken keresztül mint a Magyar Nemzeti Múzeum segédőre, majd igazgatóőre dolgozott. Eredményes kutató- és szakírói munkássága révén választották be a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közé. Bár nem az egyenesszárnyúak (Orthoptera) kutatása volt a fő szakterülete, mégis ő adta e rovarnak a „pusztai tarsza” nevet. Állítólag ő és kortársai több ilyen furcsa nevet találtak ki (többek között a szöcskéknek: hocsár, kanyó, szárkony, ternye, csobák, de más rovarcsoportoknak is), melyek azóta „kikoptak a nyelvünkből”. Viszont a tarsza furcsamód megmaradt, pedig szerintem a pókszöcske, tán még a virágszöcske is, inkább illene rá. Hogy mennyit bajlódhattak, amíg a latin nevek mellé, figyelembe véve a tájnyelvi megnevezéseket, a köznyelv által (is) elfogadható magyar neveket találtak, elképzelni is nehéz. Mindazonáltal érdemes megjegyezni, hogy a két Frivaldszky alapozta meg a Magyar Természettudományi Múzeum bogárgyűjteményét. János azonban más rovarokkal is foglalkozott, mint olvashatjuk, „egyenes röptűekkel”, a bogaraknak egy csoportjával. Azonban az egyenes szárnyúak közé tartoznak a tücsök-, sáska- és a szöcskefélék alrendjei is. Az eléggé termetes zöld lombszöcske nálunk még gyakori, eddig szinte minden nyáron találkozom vele a kertünkben. Nem csodálkozom rajta, hogy a zoológusok a fürgeszöcskék (Tettigoniidae) családjába sorolták be, de hogy a lomha szemölcsvesztő szöcskét (Dectikus verrucivorus) miért ide, az már diákkoromban is elgondolkodtatott. Őt is sokszor láttam gyermekkoromban. Főleg aratáskor. Ott, ahol az érett búzatáblán az alávetett lóhere (a következő évre szánt takarmánynövény) zsenge levei bő táplálékot kínáltak neki. E termetes szöcske potroha végéből kinyúló hosszú „kardja” (jóval később tudtam meg, hogy az tojócső, és csak a nőstényeknek van), nagyon izgatta a fantáziámat. Amikor képen megláttam a magyar tarszát, öreg fejjel azt hittem, az is a szemölcsvesztő szöcskék egyike, de a leírása alapján rájöttem, hogy nem így van. Egy nagyon ritka endemikus (bennszülött), szigorúan védett fajról van szó. Eszmei értéke 100 ezer Ft. Csak a Mecsek, a Budai-hegység és az Alföld egyes szűk helyein fordul elő. Így hát én Csilizközben sohasem bukkanhattam rá.

A „versenyben” legkevesebb pontot a kis apollólepke kapta. A lepkéké (Lepidoptera) az egyik leggazdagabb rovarrend. Eddig mintegy 150 ezer fajt írtak le. A Kárpát-medencében kb. 3 500 faj él. (Mások szerint 31 ezer faj. Én nem számoltam meg mennyi!) Így is bőven akad választék. A lepkék 45%-át a nagylepkék (Macrolepidoptera) képezik, 55%-át pedig a molyok (Microlepidoptera), melyek a rovarok egyik legősibb csoportja. Ez a nagyvonalú felosztás keveset árul el e rovarok rendszerezéséről, sőt a másik, a legkényelmesebb csoportosítás sem, mely alapján nappali és éjjeli lepkékről beszélünk. Ami az egyszerű emberek, pláne a gyerekek figyelmét inkább felkeltheti, az a lepkék szárnytartása. Az éjjeli lepkék a toruk és potrohuk felett vízszintesen, a nappali lepkék függőlegesen tartják a szárnyukat, persze csak akkor, ha pihennek, de főleg a pillangók és a fehér lepkék – esküszöm rá – még ilyenkor is lippegnek. Gond lehet a pillangó megnevezéssel is, mert nem minden tarka lepkét illeti meg a pillangó név, mint rendszertani besorolás. Még akkor sem, ha magyar nevükben szerepel a pillangó szó. Például a sakktábla pillangó (csak) lepke, mivel a szemeslepkék (Satyradae) családjába tartozik. Viszont a fecskefarkú- és kardos lepke igazi pillangók, mint azt a latin családnevük is elárulja: Papillionidae. Mindössze 4 fajuk él Magyarországon a már említetteken kívül: a farkasalmalepke és a kis apollólepke (Parnassius mnemosyne). Megjegyzem, a nagy apollólepke (Parnassius apollo), amit elfogni a lepkegyűjtőknek igen nagy vágya, nem él már nálunk. Minden lepke lárvája hernyó és nem kukac, még az almamolyé sem, hiába hívják annak. Némely hernyók, bár sokan viszolyognak tőlük, főként azoktól, amelyek szőrösek, csodálatosan szépek. A hernyóknak rágó szájszerveik vannak, melyek a bábállapot idején mialatt a lárvák teljesen átalakulnak imágókká, azaz lepkékké, rágóik helyén az órarugóra emlékeztető, összetekeredett szívókákkal bújnak ki tokjukból. E szájszervnek a neve pödörnyelv.

A rovargyűjtők, ha nem ellenőrzik őket kellő szigorral, nagyon nagy károkat képesek okozni a természetben, pláne, ha még üzletelnek is a zsákmányaikkal. Túlnyomó többségük bogarakat vagy lepkéket gyűjt, de találkoztam már poloska- és hártyásszárnyú gyűjtőkkel is. A kis apollólepke a féltve őrzött rovarfajok közé tartozik, melynek szimbolikus értéke 50 ezer Ft. A neve szépsége, de inkább ritkasága által felhívja magára a figyelmet. Azt talán nem kell elmagyaráznom, hol van Parnasszosz hegye, és ki a mitológiában Apolló. Továbbá valószínűleg azt sem, hogy ki mindenkinek sikerül és kinek nem, bármennyire szeretne, akár még csalás árán is életében feljutnia a Parnasszusra. Bár nem hiszem, hogy nagyon törekedne rá, szegény kis apollólepkének sem. De őt, ez holtbiztos, cseppet sem izgatja!

Megjelent a Katedra folyóirat XXVI/10. (júniusi) számában

fotó: pixabay.com


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.