Kedvenc városom: Zselíz

A lévai járásban található városka az átutazó szemében csupán álmos kis településnek tűnhet. Ha az ide tévedő járókelő kissé megszaporázza lépteit, hamar maga mögött hagyja főutcáját. Az autósok, akik dél felől közelítik meg, csakis a fokozottan balesetveszélyes útra összpontosítanak, többnyire elkerüli figyelmüket az a néhány tábla, amely a város nevezetességeire hívja fel a figyelmet.

Pedig van itt látni és felfedezni való bőven. Zselíz igazi kultúrközpont mélyre hatoló gyökerekkel. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a róla elnevezett Zselízi Kultúra. A földből különleges vonaldíszítésű agyagedények kerültek elő, amik még a neolitikum korszakban keletkeztek. A terület már az őskorban  lakott volt, sőt germán települések nyomaira is bukkantak. Stratégiai jelentőségét a közeli Garam folyónak köszönhette, valamint az erre vezető kereskedelmi útvonalnak.  

De ne kalandozzunk ennyire a távoli múltba. A középkorban igazi mezőváros lehetett. Először Hont, aztán Bars vármegyéhez csatolták.

Neve sok változáson ment át, attól függően, hogy épp melyik uradalom alá tartozott. A Hunt-Pázmány nemzetség korában Selyz volt, aztán Zeléz, Ziliz, Zseliz, tótul Zelczov, míg végül Zselíz lett a hivatalos formája. Lakosai főleg gazdálkodással, állattenyésztéssel foglalkoztak nem kevés sikerrel.

Ha gazdag múltjából a leginkább érdekes momentumokat szeretnénk kiragadni, érdemes egy pillantást vetni az ,,Eszterházy” korszakra, amely az 1700-as évek közepétől jelentősen meghatározta a régió fejlődését egészen napjainkig. A Sári patakot övező kis erdőt elkerítették, meseszép angolparkot, klasszicista stílusú nyári kastélyt építettek, mintagazdaságot, szeszfőzdét, sörfőzdét létesítettek. A város felvirágzott. Gróf Eszterházy János zenetanárt keresett két leánya számára. Épp kapóra jött a fiatal és tehetséges Franz Schubert, aki hazájában nem volt túl sikeres zeneszerző. Miután elvállalta az állásajánlatot, máig tisztázatlan kalandba bonyolódott egyik tanítványával. Igaz-e vagy sem, azt csak a háromszáz éve suttogó platánfák tudnák elmesélni. A park terjedelmes volt, a pórnép ide nem kapott szabad bejárási engedélyt, csend és magány vette körül azt, aki nyugodt helyet keresett. Eldugott zug pedig akadt bőven. Ilyen volt például a legendás Fakastély, ami diszkrét távolságban állt a park végében. Ezt az óriási korhadt tölgyfarönköt már akkoriban is 700 évesre becsülték, kivájt belsejében elhelyezett asztal körül kényelmesen megpihenhettek a család tagjai és barátai. Csak a grófok elüldözése után kezdték beszélni, hogy a kastély és a Fakastély között titkos föld alatti alagút vezetett. Tény viszont, hogy a nem túl tehetséges, de annál csinosabb grófkisasszonyok megihlették Shubert alkotói vénáját, hiszen Zselízen komponálta több közismert darabját. Csodálatos műveinek egy részét sajnos nem volt ideje befejezni súlyos betegsége miatt.

A közhiedelemmel ellentétben nem a zselízi kastélyban élt. Kis magánrezidenciája a Bagolyvár jelenleg múzeum, mely nemcsak zongoráját, de az Eszterházyak utolsó használati tárgyait, fényképeit is őrzi. Polka Turán Pál, a Városi Múzeum és Franz Schubert Emlékszoba igazgatója még sok más érdekességgel szolgál az odalátogató érdeklődők számára. 

A Bagolyvár mellett szerény, fehérre meszelt cselédlakás áll. Szürke emléktábla tudatja az arra járókkal, hogy itt élt és alkotott a Sacher család. Franz még fiatal cukrászinas korában alkotta meg a híres Sacher torta receptjét, ami ma is közkedvelt desszertnek számít. A nagyra becsült szakácsnak  hamarosan családjával együtt menekülnie kellett zsidó származása miatt. Fia még Zselízen látta meg a napvilágot, de unokája már Bécsben csinált karriert.

Amit az első világháború megkímélt, azt a második tette tönkre. A zsidók által lakott épületeket földig rombolták. A szovjet katonák, akik az üres kastélyban telepedtek meg, tüzelőnek használtak minden éghető anyagot, felbecsülhetetlen kárt okozva ezzel. 

Mára már a grófi család tagjai a temetőbeli Eszterházy mauzóleumban alusszák örök álmukat. Persze csak azok, akik nem kényszerültek elhagyni az országot. Csodálatos kastélyukat egy ideig óvodának használták, amíg nem kezdett el hullani a vakolat a gyerekek fejére. A beázott tetőt azóta sem cserélték ki teljesen. Inkább lezárták a komplexumot, nehogy valakinek baja essen. A Fakastély menthetetlenül elkorhadt. Helyén korszerű kórház épült, nagyjából 30 évig üzemelt, aztán meg is szűnt létezni. Manapság részenként bérlik, újítják öregek otthonának, elfekvőnek. Az ott dolgozó alkalmazottak suttognak néha arról, hogy a kis raktárban, ahol régen az oxigénpalackokat tárolták, van egy pince, ahonnan alagút vezet le a sötétbe…

A múlt rendszer alatt a túlnyomó többségben magyar lakta kisváros elszlovákosítására irányuló próbálkozások rendre kudarcot vallottak.

A legnagyobb beruházás a tiszteletet parancsoló Kirov nevet viselte. Nagy kapacitású vasgyár, a szocialista összefogás mintaképe. Az új munkaerő számára gombamód nőttek ki a földből a modern panelházak, ám a veszteséges gyár bezárt, húsz év sem kellett hozzá, hogy kallódni kezdjen. Omladozó kéménye még most is úgy fogadja az ide látogatót, mint a kommunizmus nagyratörő mementója.

A katolikus templom első pillantásra nem ígér semmi rendkívülit, mégis különleges a maga nemében. Szent Jakab tiszteletére épült 1350 körül gótikus stílusban. Eredeti formája nagy vonalakban a mai napig is megőrződött. Értékes falfestményeit vastag mészréteg védte meg az utókor számára. Érdekessége, hogy felújításkor a főhajó közepén római kori szarkofágot találtak, de mivel az újonnan  épített ajtón már nem fért volna ki, ott hagyták a helyén. Ma a főoltár asztalát képezi. 

A város patinás középiskolája, a Comenius Gimnázium nem viselte mindig ezt az előkelő nevet. Egyszerű középiskola volt a Komensky utcában.

Az eredményei magukért beszéltek, ám hiába állta a sarat a történelem viharában, hiába nevelt nemzedékeket magyar öntudatra, a gondosan felújított épületből költöznie kellett a szlovák iskola emeleti tantermeibe. 

Ha pozitív szemmel nézzük a fejlődést, sok szép dolgot láthatunk. A Szoroska úton, amin kislány koromban bicikliztem végig az iskolából, két hatalmas bevásárlóközpont terjeszkedik. Tavaly adták át, néhány neves márkabolt máris csődöt jelentett. Ascher néni fapadlós papírüzlete már rég a múlté. Én még vásároltam ott ceruzát, de a néni helyett morcos képű idegen szolgált ki, aki megkérdezte, van-e elég pénzem? Azért csak Ascher boltnak hívtuk, amíg le nem dózerolták. A gimnázium évek óta ürességtől kongó háromszintes épülete végre bölcsődének, óvodának lett átépítve. Csak legyen elég magyar gyermek, hogy ki tudják használni a nagy kapacitást.

A Garam partja is hihetetlen átalakuláson ment át. Emlékeimben még élénken él a haragosan tajtékzó víz. Óriási harcsáknak adott otthont, amelyek a közeli vágóhíd hulladékán nőttek kövérre.

Mára már nincs vágóhíd, víz is alig akad. Hála az ökologikus vidékfejlesztési projekteknek, szép kis vízi erőmű épült a helyén. A mederben alig csörgedezik valami, a part menti fák kiszáradt csonkjai közt az építkezés után maradt szemét tarkít mindent, amerre a szem ellát. Itt már nem él meg állat, sem növény, de legalább lett pár kilowatt áramunk megújuló energiaforrásból. A partvonallal párhuzamosan kerékpárút, elegánsan kanyarog az egykori töltés tetején. Olyan magasan, hogy krosszpályának is beillene. Ez már a mérnöki alkotás csúcspontja, ahogy a helyiek emlegetik.

Valószínűleg minden régóta lakott településnek megvan a maga ,,városi legendája”. Zselízé a Feneketlen tó.

Írásos emlékek nemigen említik, de a nép ismerte és számon tartotta. Szerencsére ma már nem létezik, ugyanis rengeteg baleset kötődött hozzá. Nem messze a Garam partjától Árok Majoron terült el, valószínűleg egy holtág vagy vízmosás maradványa lehetett. Senki sem emlékezett rá, hogy a helyén valaha követ bányásztak volna. Első pillantásra nem is tűnt veszélyesnek, csak egy kisebb békalencsével benőtt mocsár, aminek nem volt feneke. Az öregek szerint elnyelt mindent és mindenkit, aki oda keveredett. A 60-as években kiskerteket, hétvégi házakat kezdtek építeni a közelében, a tulajdonosok féltették a gyerekeiket. Mérnökök jöttek, akik megpróbálták felmérni a tó alját, ám nem jártak sikerrel. Mivel akkoriban sokan építkeztek, a város vezetősége megengedte, hogy minden hulladékot a mederbe hordjanak. A lakosok hordták is engedelmesen, amíg egy lovas kocsi véletlenül meg nem csúszott a síkos talajon. A fuvaros még időben leugrott a bakról, de a két szép muraközi ló a megrakott kocsival egyetemben nyomtalanul elmerült. Azóta a Feneketlen tavat úgy-ahogy megszüntették, de az erdészek szerint még most sem tanácsos egyedül mászkálni arrafelé.

Kedves utazó! Ha erre jársz, ne szaporázd meg lépteidet! Vess egy pillantást a templomra, nézd meg az Eszterházy kastélyt, Bagolyvárat, a díszes síremléket, ha van időd, hallgasd meg a Franz Schubert vegyeskar fellépését, látogass el a természetvédelmi területté nyilvánított parkba. Figyeld a mókusok pajkos játékát, hallgasd a madárdalt. Óriás platánok, vén mocsári ciprusok alatt üldögélve merengj el a múlton, esetleg a jövőn. De soha ne tévedj a Feneketlen mocsár közelébe…

— Tóth N. Katalin —


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .