Klímaváltozás hideg fejjel (5. rész)

Előző számunkban ott engedtük el a történet fonalát, hogy a XX. század elejére méretesre gyarapodó tudásanyag birtokában néhány tudósban felmerült annak lehetősége, hogy a klíma globális változása bizony nem csak múló kellemetlenség, hanem az emberiség létét veszélyeztető, véresen komoly kihívás.

Az első jelentősebb aggodalmak az üvegházhatás felfedezésével kapcsolatban fogalmazódtak meg. A kémiai Nobel-díj egyik első kitüntetettje, a svéd Svante Arrhenius a jégkorszakok magyarázata kapcsán jutott el az üvegházhatású gázok vizsgálatáig. Arrhenius elsőként alkalmazta a fizikai-kémia alapvető megállapításait, hogy megmagyarázza, a földtörténeti korokban miként váltogatták egymást a meleg és hideg periódusok. Claude Pouillet és John Tyndall néhány évtizeddel korábban már felfedezte ugyan az üvegházhatást, azaz, hogy bizonyos gázok koncentrációjának növekedése az atmoszférában a Föld felszínének felmelegedésével jár, de Arrhenius volt az első, aki kvantifikálta is a felmelegedés mértékét. Ő volt az elsők egyike, aki felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy az antropogén CO2-kibocsátás elég ahhoz, hogy megváltoztassa a Föld klímáját. Kiszámolta, az atmoszféra szén-dioxid koncentrációjának megduplázása öt-hat fokkal emelné a bolygó átlagos középhőmérsékletét, a felére csökkenése viszont egy új jégkorszakot indukálna. Érdekes apróság, hogy a nagy svéd tudós akkoriban nem látta az ebből fakadó veszélyt, ugyanis több ízben arról értekezett, a felmelegedés évezredekbe telne, ráadásul hasznos is lenne az emberiség számára.

Ahogy az a tudományban lenni szokott, rengetegen vitába szálltak Arrhenius megállapításaival. Laboratóriumi körülmények között tucatnyian próbáltak megmérni a különböző gázok infravörös-fényelnyelését, közülük többen arra jutottak, Arrhenius jócskán túlbecsüli a CO2 jelentőségét, ráadásul, vélték, az óceánok egyébként is elnyelik az atmoszférában túlhalmozódó gázt. Ma már tudjuk, hogy a század eleji kísérletek nagy része, megfelelő mérőműszerek híján, pontatlannak bizonyult.

Charles Greeley Abbot, neves asztrofizikus egészen más útvonalon indult el. Úgy vélte, a ciklusváltások okát nem az atmoszférában, hanem a „Napban” kell keresni. Abbot és támogatói a húszas, harmincas években uralták a tudományos közvéleményt azon elméletükkel, hogy a napfolt-tevékenység és az egymást váltó hideg és meleg periódusok összefüggenek. Csillagászati megfigyeléseikből kiindulva ezekben az években sorra jelentették be a közelgő lehűléseket és meleg periódusokat, melyek aztán rendre elmaradtak, így az elmélet hosszú időre háttérbe szorult. Abboték kortársa, a szerb csillagász, Milutin Milanković ugyan szintén a Napból kiindulva magyarázta a klímajelenségeket, de a napfolttevékenység helyett a Föld keringéséből adódó Föld-Nap távolság és bolygónk dőlésszögének változásával magyarázta a jelenséget.

Milanković elmélete szerint a fenti, ciklikus változások miatt eltérő mértékű napsugárzás éri a Földet, ebből adódóan váltakozva követik egymást a lehűlések és felmelegedések. Az ún. Milanković-ciklusok létét azonban számos tudós elutasította, a rendelkezésre álló bizonyítékok ugyanis azt mutatták, négy nagy, nem pedig, ahogy azt a szerb csillagász vélte, számos kisebb jégkorszak volt a bolygó története során. Az ötvenes években aztán, az egyre fejlődő izotópos technikáknak köszönhetően, sikerült rájönni arra, hogy az óceánok CO2 elnyelési képessége sokkal alacsonyabb, mint azt korábban gondolták. Ez idő tájt tengeri üledékeken és korallokon elvégzett vizsgálatok pedig megerősítették Milanković elméletét és a ciklusok meglétét.

Az első, nagyobb nyilvánosságot kapott aggodalmak a hatvanas években bukkantak fel. Lyndon B. Johnson amerikai elnök tudományos tanácsadói közleményben hívták fel a figyelmet a klímaváltozás veszélyeire, ez volt az első alkalom, hogy egy tudományos testület az üvegházhatásról mint globális veszélyről beszélt. A Stanford Egyetem kutatói 1968-ban azt írták, „… ha a bolygó hőmérséklete jelentősen megemelkedik, több eseményre számíthatunk, beleértve a sarki jégsapkák olvadását, a tengerszint emelkedését, az óceánok felmelegedését és a növényi fotoszintézis erősödését. (…) Az emberiség egy nagyszabású geofizikai kísérletezésbe fogott környezetével. 2000-re szinte biztos, hogy szignifikáns hőmérséklet-emelkedéssel kell számolnunk, és ezek a klímaváltozást hozhatják el magukkal.

A kutatók jóslata sajnos valóra vált, 2020-ra egyértelműen kijelenthető, a klímaváltozás itt van a nyakunkon. Következő számunkban erről és az ezzel kapcsolatban kialakult tudományos konszenzusról lesz szó.

Pomichal Krisztián


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .