Búcsúzik a Selye János Gimnázium IV.C osztálya

4 év, 48 hónap, 1440 nap, 34 560 óra, 2 073 600 perc, 124 416 000 másodperc. Megannyi közös élmény és pillanat. Emlékek, amelyeket mosolyogva mesélünk majd az unokáinknak. Ismeretlenekből barátok, akik ha teljesen nem is, de egy részük öröke hozzánk fog tartozni. Hogyan is lehet 4 évet, ezernyi történést megfogalmazni pár sorban? Mit is emeljek ki a gimis éveinkből, „Ilyenek voltunk” címszó alatt?

Egyéniségek. Egytől egyik mindenki. Nem is volt egyszerű dolga osztályfőnökünknek, ezt már az elején felismerte. 30-an kezdtük 2016 szeptemberében a pályafutásunkat, ám az emberek jöttek, mentek, cserélődtek, s végül 31-en értünk a célegyeneshez.

31 szinte teljesen különböző ember küzdött nap, mint nap a túlélésért, a jó jegyekért, a dolgozatok kitolásáért vagy a hátsóbb helyekért, ha az előbbi nem volt sikeres művelet. A különbözőségünk viszont sosem volt hátrány, osztályunk híres volt, hisz sok mindenben jeleskedtünk. Volt számos kiemelkedő sportolónk, akik mind az iskolai, mind az azon kívüli versenyeken öregbítették iskolánk hírnevét. Sikeres szavalóink, ügyes festőink, művészeink, akiknek tehetsége sokáig látható lesz a gimnázium falain, hisz ők készítették a tablónkat is. Rengeteg kiváló, tiszta egyes tanuló, szervező- beállítottságúak, hihetetlen (le)beszélőképességűek. De volt még valami ezeken kívül, amiben 4 évig átlagon felül teljesítettünk, s évről évre magasabbra emeltük a lécet. A temérdek, 1000-ben mérhető hiányzásainkról beszélek. Szinte soha nem voltunk teljes létszámban jelen, s ha ez meg is történt, mert véletlenül mindenki úgy döntött, hogy aznap benéz az iskolába, az csodájára járt mindenkinek. A kilépők kérésében szerintem rekordot döntöttünk, ennyiszer, ennyi féle orvost kevés osztály látogatott, mint mi C-sek. Emellett a fénymásolót is rendeltetésszerűen használtuk egy-egy több oldalas magyar, szlovák, de főleg a magyar handout sokszorosítására, így a papírfogyasztásunk is elég magasra sikeredett.

Nagy András tanár urat szinte mindig zaklathattuk az ilyen és más jellegű problémáinkkal. Ott volt és minden erejével igyekezett átsegíteni minket a híres magyar dolgozatos vitánknál is. Eme nézeteltérés nagyban formált minket, mint osztályközösséget, az ezt követő problémáinkat viszont sokkal egyszerűbben, nyugodtabban meg tudtuk oldani ennek a tapasztalatnak köszönhetően. Ez később az osztálydíszítésnél mutatkozott meg leginkább, amit viszonylag kevés ’veszekedéssel’ valósítottunk meg. Az ebbe befektetett munkánk pedig igazán kifizetődő volt. Megható volt látni az akkori negyedikeseink mosolygó arcát, mikor beléptek a tantermükbe.

A napi megpróbáltatások mellett nyilván formáltak bennünket az évek alatt lezajló különböző események, kirándulások: gimibálok, gimibál utáni PT, exkurziók Budapesten, Pozsonyban, színházlátogatások, osztálykirándulások Siófokon, Kovácspatakon, Prágában, Kéménden, közös pizzázások, sütizések (itt kiemelném a tanár úr híres-neves „füves sütijét”, amiért mind odáig vagyunk), sítúra, sütivásár, koszorúcska, az első csapatépítésünk a Holt-Vágon és még sorolhatnám, hisz ez csak a történések apró töredéke.

„Meglátod, se perc alatt eltelnek ezek az évek”- és így is lett. A lassúnak vélt hétköznapok és a néha a végtelenségig tartó tanórák valahogy felgyorsultak, s hirtelen már a VMK lépcsőin vonultunk lefelé, matrózblúzba és öltönybe öltözve, hogy megkapjuk a zöld szalagjainkat. Emlékszem, tanár úr mennyire izgult, nemcsak aznap, de már hetekkel előtte is, még talán jobban, mint mi. Azzal érvelt, hogy mi csak addig állunk elöl, amíg feltűzi nekünk, aztán mehetünk utunkra, neki viszont végig ott kell lennie. Mondanom sem kell, a szalagtűzés ment, mint a karikacsapás, tanár úr senkit sem bökött meg a tűvel és este szüleink egy varázslatos bált hoztak össze számunkra.

Az itt felsorolt pillanatokat szerencsénk volt együtt átélni, az utolsókat mégis külön kell. Nem így terveztük, senki nem így tervezte, de az élet megy tovább, nem várja meg, hogy minden visszatérjen a régi kerékvágásba, hogy mi is részesülhessünk egy igazi „selyés” ballagásban, hogy el tudjunk búcsúzni a gimnáziumtól, az ott eltöltött időktől, tanárainktól, iskola – és évfolyamtársainktól. Viszont felemelő látni, ahogy a történtek ellenére közösen szervezünk még egy találkát, még egy fotózást, még ezt, még azt. Ebből is látszik, hogy vírus ide, vírus oda a C-sek megoldják, mert azért valahogy mindig mindent megoldottuk.

Végezetül osztályfőnökünkhöz szólnék: Egyszer tetszett említeni, hogy mikor megkapott minket, azt mondták Önnek, hogy az első osztályát sosem fogja elfelejteni.

Ha netán mégis elhalványulnának neveink a tömegben, mi mindig emlékezni fogunk Önre. Meghatározó része volt az életünk ezen szakaszának. Bár sok cselekedetét, tanítását talán még nem fogjuk fel teljesen, néha nem értékeltük segítő kezét annyira, amennyire kellett volna, de tudnia kell, hogy nagyon hálásak vagyunk Önnek, hogy annyiszor kiállt értünk, hogy végig mellettünk volt, bármennyire is haragudott ránk néha. Nem hiába irigykedtek a diákok, mikor Önt kaptuk osztályfőnöknek, most pedig mi irigyeljük azokat, akik utánunk következnek. Mi 32-en mára egy Nagy családot alkotunk.

A Bagossy Brothers Company együttes soraival zárnám gondolataimat „Visszajövök én egyszer még,
az esőt, ha elfújja a szél
minden ember hazatér.”

— Šenkár Viktória, IV.C —


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .