A természet értékei mint tanítómestereink

„A természet legyen tanítód./ Világa gazdag,/ s míg áldását ontja szívünkre, s ránk/ egészség lehelte bölcsesség,/ vígság lehelte igazság.” (William Wordsworth)

Jelenlegi sajátos napjaink üzenete kiemelten a személyes kapcsolatok és kapcsolattartási formák átrendeződését hordozza számunkra. Szinte naponta kapunk megerősítést a bezárkózás, a távolságtartás fontosságáról, a védő felszerelések kötelezettségéről, eközben azonban olyan nagyon fontos volna, hogy belső bezáródásokkal mégis ne töltsük meg lelkünket, hogy tartsuk meg kötődéseink fontosságát, érezzük át értékét, és erősítsük meg ezt szeretteink számára is. Ne feledjük kimondani mindazoknak, akik közel állnak a szívünkhöz, mit is jelentenek nekünk, hogy ezt az összekötő erőt időről időre közösen is megélhessük.

És bár kapcsolódásaink megvalósulásához a jelen napokban inkább tűnik szükségesnek a gépek, a technikai eszközök segítségül hívása, azt sosem szabad elfelednünk, hogy mégis, a gépek „uralma” nem tudja pótolni egy ember személyének teljességét, s leginkább az érzéseket. „Az ember technikai fejlődése … az emberi evolúció egyik legjellegzetesebb eleme, sajnálatos módon azonban ez az elem mintha kicsúszott volna a kezeink közül. Ha a tárgyak túlságosan lekötik a figyelmünket, nem marad elég pszichikus energia a világ többi részével való kapcsolatunk művelésére.” (Csíkszentmihályi – Halton, 2011, 90)

A valóságban megélt konkrét személyközi kapcsolati helyzetek és a többiekkel szemtől szemben megvalósuló viszonyok hiánya azt a veszélyt is magában rejti, hogy elhomályosul a másik emberségének elismerése. A virtuális viszonyok bizonyosan adhatnak társaságot, ugyanakkor nem helyettesíthetik a valós kapcsolatokat. Azt kockáztatjuk, hogy megfosztjuk a személyt (különösen ha még fejlődő korban van) az együttélés néhány alapvető jellemzőjének kialakításától, mint amilyen a gyöngédség és az empátia. Az altruizmust sem sajátítjuk el virtuálisan, ahogy a másik ember személyességével való kapcsolatba lépés képességét sem (Cucci, 2016). Meglehet tehát, hogy segítségünkre is lehet mostanság a technika, azonban a mélyebb benyomások, a megélt belső élmények világát nem írhatja felül, azokat közvetlenül is fontos megtámogatni, észrevenni és tudatosítani, csak így válhatnak igazán belső erőforrásainkká és megkapaszkodásaink kísérőjévé. A pedagógusok hivatása talán nem is teljesedhetne ki igazán mindezek nélkül.

Érző emberi voltunk teljességének megtapasztalásához tehát a gépek világától mégis vissza kell térnünk a belső rezdülések felfedezéséhez. Nem véletlen, hogy talán legszebben mindezek a természetben tűnnek elő és élhetők át számunkra, ám ha bárki az otthonában kedveli a természet anyagait, eszközeit, az is segítő erőt meríthet belőlük. Különösen jelenlegi beszűkített napjainkban lenne fontos észrevenni ezeket a megerősítő támaszainkat, s a gyermekek számára ugyancsak megmutatni mindezeket.

Jó volna a technika pótlékai helyett visszatérni a tiszta mélységhez, az igaz gyökerekhez, megtalálni azt a támasztékot ismét, ami a földből született, és ami olyan nagyon része volt az ember életének is. A régi idők embere még olyan szépen hozzásimította életét a természet rezdüléseihez, míg manapság talán épp a mostani járvány is szinte be „kell” avatkozzon kívülről ahhoz, hogy az emberek többsége megálljon, hogy befelé, hogy visszafelé, a természet rendje, a népi világ gyökerei felé figyeljen. Milyen különös is, hogy most a nagyvárosok vannak szinte hátrányban a „csoportosulások” nagyobb lehetősége, így a vírus terjedése kapcsán. Vajon megvalósult volna-e ezen városok „trónfosztása”, ha mindez nem volna, vajon kényszerűség nélkül figyelnénk-e a természetre ismét?

Jelen írás által a természet értékeit gondoljuk át abból a szempontból, hogy mit üzennek számunkra, s ezek a lelki tartalmak hogyan építhetők be segítő erőforrásként a pedagógusok tevékenységébe. Ne feledjük azonban az igazságot: „Senki nem képes előttetek semmit fölfedni, csupán azt, amit tudásotok hajnalán, félálomban máris ott hever. A tanító nem bölcsességéből ad át, hanem hitéből és szeretetéből.” (Gibran, 2015, 55)

A természet, mint kötődés a gyökerekhez

„Az ember és a természet egysége valamiféle ősi, megbonthatatlan kapocs, amely, ha részese lehetsz ennek az élménynek, lélekben visszavisz a gyökerekhez.” (Makai Rita)

Mindannyiunk életét számos fontos kötődési pont kíséri, legyen szó akár hivatalosabb, akár személyesebb kapcsolódásainkról. Egymagunkban igen nehezen boldogulnánk a világban, ám hogy ki kit enged közel magához, vagy tart távolságot tőle, az leginkább a személyes története nyomán, belső rezdüléseivel összhangban ismerhető csak meg igazán. Ebben a folyamatban természetesen már életünk legelső kötődései is meghatározóak számunkra, ám olyan nagyon fontos volna, hogy később is rátalálhassunk lelki társainkra, aki Thomas Moore szavaival: „olyasvalaki, akihez szokatlanul mély kapcsolat fűz, mintha a köztetek lévő kommunikáció és közösség nem szándékos erőfeszítésből, hanem sokkal inkább isteni kegyből származna.”

Kötődéseink élményében és gyökereiben talán még fontosabb volna elmélyülni egy olyan időszakban, amikor az élethelyzeteink alapjaikban változtak meg, és amikor korlátok közé kerültünk. Ne feledjük, a természet ekkor is vár bennünket, a fák között a kényszerű emberi távolságtartás is talán elviselhetőbb, és különleges belső utazásra hívogat, miközben élőlények kísérnek bennünket, akiknek szavakon túli rezdülései ugyancsak átélhetők az arra fogékony szemnek és fülnek. Volna-e szebb felfedezőút ennél a saját gyökereink felfedezése irányában? Talán általa egy olyan időszakban is érezhetjük magunkat, amikor akár beszélni sem tudtunk, ezzel azonban épp akkor különlegesen fogékonyak is voltunk a mélyebb rezdülések észrevétele irányában. Csodálatos képessége ez a csecsemőknek, azonban az már saját magunkon is múlik, hogy későbbi életszakaszainkban mennyire próbálunk visszatérni mindezekhez – akár a természet hívó szavát is követve.

Sir Arthur Conan Doyle szavaival: „A gondviselés jóságának legszebb bizonyítéka a virág. Minden más, a képességeink, a vágyaink, a betevő falatunk elengedhetetlenül szükségesek az életünkhöz. De ez a rózsa ráadás. A színe, a szaga megszépíti az életet, bár nélküle is élnénk. És az ilyen ráadást csak a jóság biztosítja számunkra. Csak azt mondhatom, hogy reményt meríthetünk ezekből a virágokból.”

A reménység megélése pedig leginkább a gyermeki létünk kísérője. Milyen fontos is volna, hogy a gyermekeket kísérő pedagógusok is megsegíthessék ennek észrevételét, s ezzel talán a megálláshoz, a szavakon túli csatornákhoz való kapcsolódást. Boldizsár Ildikó szavaival: „A fák arra is megtanítanak, hogy ne akarj mindig rohanni, hanem olykor tudj megállni is.” A pedagógusok további fontos küldetése tehát a megállásra, a csendes, elmélyült figyelem megtapasztalására való nevelés mindazzal együtt, hogy maguk is kiemelt kötődési pontot nyújtanak a gyermekek számára. Ha van lehetőség megosztani a természet kincseivel való találkozások örömeit, úgy a társsá válás különleges további rezdülései is megalapozódhatnak csakúgy, mint Boldizsár Ildikó szavaival: „Amikor az erdőben jársz-kelsz, és azt hallod, hogy a fák lombjai halkan susognak, figyelj rájuk, mert azt mondják neked: mi is a testvéreid vagyunk.”

A természet rendje, mint a ritmikusság forrása

„A természet olyan, mint egy szimfónia, amelyet csendesen vezényelnek.” (Deepak Chopra)

A természettel való egység újraélése magában hordozza annak ritmusának felvételét, és az univerzumhoz való kapcsolódást szolgálja. A természet körforgása, évszakok, hónapok, napszakok lelkünkre gyakorolt hatásának tudatosítása – és annak követése – kiemelt segítséget jelenthet a személyiségfejlődés folyamatában, hiszen „a lélek alapja a természet, a természet [pedig] teremtő élet” (Jung, 1998, 14).

Haeckel ún. biogenetikus alaptörvényében kimondta már, hogy az egyedfejlődés megismétli a teljes törzsfejlődés menetét. Ennek értelmében tehát bizonyos mintázatok, megnyilvánulások egy sokkal régebb óta kódolt formában és ritmus szerint zajlanak le, s ez a ritmus egyaránt megmutatkozik a világ rendjében és az ember személyiségfejlődésének útján is. Mindez különösen lényeges akkor, amikor a világ egyre ismeretlenebb körülöttünk, s nehéz szembesülnie az embernek azzal, hogy ki van szolgáltatva egy eseménysornak, amelynek működési törvényeit törekvései ellenére sem ismerheti teljeskörűen, mégis meghatározóak a számára.

Fontos kérdést jelent tehát, hogy mit teszünk az ebben rejlő szorongással, hogyan feldolgozható a számunkra. Ferenczi szerint ilyenkor olyan kötődési támaszok jelentenek segítséget leginkább, akikkel igazi mély érzelmi kötelék fűz össze, akikkel azonosulni tudunk, s ezáltal húzóerőt, belső elköteleződést adnak nekünk, hasonlítani szeretnénk hozzájuk, tudatosan is követni őket.

Mindez szépen megmutatkozik a csecsemő anyaölbe való visszavágyásában, ami ugyancsak a Természethez való kapcsolódásához hasonló helyzet az ő számára, s általa fejeződik ki: az ember létének alapja a Természet felé fordulás, a vele való újraegyesülés, ezzel pedig a harmónia, az egykori paradicsomi állapot létrehozása újból. Jung szerint ha az egyes ember közelebb kerülhet a világmindenségből eredő tapasztalásokkal, úgy ezzel biztonságélményt, kapaszkodót is meríthet belőle. A folyamat pedig megmutatkozik abban is, ahogy a tudattalan belső képeinek formájában eleve magunkkal hozzuk az ősember tapasztalásait a világ működési folyamatairól (Kollár, 1995), ezáltal szintén átélve ősi kötelékeinket egy sokkal mélyebb élményvilággal.

Ritmusaink ugyanakkor szervezetünk további működési folyamataiban is megragadhatóak: a változásokra való felkészülés sikeressége érdekében a szervezet szintén belső ritmusokat követ, melyek „kapaszkodóként” szolgálnak. Legalapvetőbb biológiai ritmusaink a légzés és szívverés mechanizmusai, de napi és évszaki ciklusok is elkülöníthetők főként az aktivitás-pihenés szabályos változásai köré épülve. Mindezek kialakulásában leginkább a Föld saját tengely körüli forgása és a Nappal való kapcsolata játszik szerepet, melyhez a szervezetnek is alkalmazkodnia kellett. A biológiai ritmusok alapja a sötétségre és világosságra érzékeny melatonin hormon termelődése, melyet a tobozmirigy termel főként a fényviszonyok hatására, de a fényen túl más jelzőingereknek, pl. a hőmérsékletnek szintén van időjelző funkciója.

Mindezek szerepe az élet korai szerveződésében igen lényeges, az aktivitás-passzivitás tényezőihez való alkalmazkodást fejezi ki alapjaiban (Varga, 1994). Mivel az anyatej igen gazdag melatoninban, így ezt a fajta tanulást igazán már az anyatejjel „szívjuk magunkba”. Mindez szépen alátámasztja, hogy a táplálkozás ritmusa szintén összefüggésben állt a sötét-világos észlelésének ritmusával. A sötét-világos váltakozásának központi szerepét tükrözik továbbá a régi ünnepek is, melyeket leginkább a napfordulókhoz időzítettek, s amelyek szerepe a változásokhoz való felkészülés segítésében is lényeges volt a kapcsolódó rítusok által (Kulcsár, 2002; N. Kollár – Szabó, 2017). Ezen jellegzetességek az ismétlődések megerősítő szerepével együtt fontossággal, az értékesség élményével látnak el történéseket, eseményeket, szintén a sötét-világos ritmicitással összefüggésben.

Nem véletlen tehát, hogy a természet rendje számos mozzanatban rendezettséget, harmóniát hordoz, amelyben Hendi Ilma szavaival: „egyetlen levél se hull le egyetlen másodperccel sem előbb vagy később, mint ahogyan kell”. Mindez a harmónia pedig életünknek és szervezetünk működésének egyaránt szerves részét kell képezze, nélküle bizonyosan hiányérzésünk alapozódna meg.

Figyeljünk hát a pedagógiai munkában is a természet rendjére, életünk és szervezetünk ritmusaira, érdemes tudatosan megerősíteni mindezek fontosságát a gyermekek számára is, pl. bizonyos szokásrend kiépítésével. Amennyiben tudatosítható ez a fajta rendezettség magunkban, úgy sajátos segítő, megtartó ereje is átélhető, amelynek legfőképp nehezebb élethelyzetekben mutatkozik meg támaszt adó szerepe (Polcz, 2007).

A természet, mint a fejlődés, a növekedés forrása

„A természet finom változásainak kísérése lendületet ad lelki tartalmak körforgásának, ami a személyiségfejlődés folyamatában egyre differenciáltabb és egyre magasabb minőségi szinten megy végbe, kapcsolódva az univerzum működési rendjéhez.” (Antalfai, 2016, 88)

Amennyiben a természetet követjük, „mint vezetőt, … a kreatív csírák fejlesztése” (Jung, 1998, In: Antalfai, 2016, 29) is megvalósulhat általa. Ennek rendje felé fordított figyelmünk tehát az elmélyülés által átélhető élményekkel is töltődve önmagunk kibontakozásának erőforrásává válhat, akár rejtettebb készségeink megmutatkozásának lehetőségeit is magában hordozza.

A természettel való közvetlen kapcsolat, a természetben töltött idő már kisebb életkorban is számos területen pozitív hatással bír: a gondolkodási funkciók és a kreativitás fejlődésén túl a viselkedési problémák, az agresszió csökkenésében, valamint a stressztűrés, az önbizalom és az együttműködési készségek fejlődése szempontjából is meghatározó szerepe van (Kiss, 2019). Kirajzolódik tehát, hogy a természet rezdüléseivel való kapcsolódás lehetősége olyan sokszínű tárát nyújtja a személyiség erőforrásai gazdagításának, amelyek mind a kognitív, mind az érzelmi és a társas készségek vonatkozásában segítő fejlődési lehetőséget is hordoznak az egyén számára. Azáltal pedig, hogy érzelmeiben megnyugvás, egyfajta lelki béke válik elérhetővé a természet jelenségeinek kíséretében, mindez segítséget nyújt abban is, hogy feszültségei csökkenjenek, hogy az érzelmi egyensúly élménye megélhető legyen számára, mindez pedig szorosan összefügg a külső-belső agresszió, a feszültségek csökkenésével, a stressz kezelésének képességei fejlődésével egyaránt.

Mindezek mellett „a természet eszköz ahhoz is, hogy a gyermekek saját magukat is jobban megismerhessék” (Kiss, 2019, 128). Hiszen meglehet, hogy egyéni készségeik kibontakozása érdekében nem mindig kerülnek olyan helyzetbe, ahol lehetőségük adódik próbát tenni, ám a természet élőlényeinek, rezdüléseinek kíséretében mégis megvalósulhat a ez a sajátos, egyúttal önmagukra is irányuló figyelem. Külső utazásaink, felfedezéseink óhatatlanul magukkal ragadnak mindannyiunkat, így amennyiben a felfedezőút közben adódik lehetőségünk akár ismeretlenebb oldalaink megélésére, felfedezésére, úgy abban mindenképp nagy szerepe van a természet erőinek.

A gyermekek ösztönösen tisztelik a természetet, és rácsodálkoznak sokszínű élővilágunkra. Segítsünk nekik abban, hogy megmaradjon bennük ez az eredendő képesség, és felnőtté válva is képesek legyenek harmóniában élni a természettel (Kovátsné Németh, 2006).

Bizonyos, hogy a természet a belső mélységek felfedezésén túl folyamatos változásban is van, egyfajta állandó megújulási készség jellemzi. „Az a lényeges, hogy fölfedezzük a természetben a magunk természetét. Vagy fordítva: a magunk természetében a természet természetét. Nagy erőforrásokra bukkanunk ugyanis e fölfedezéssel, hiszen a természet nemcsak létében, de minden változásában örök.” (Elekes Ferenc)

A természet, mint az egyszerűség forrása és a hasznosság, az igazi lényeg kiemelése

„A természet a működésében a legkisebb erőt alkalmazza. A fű nem igyekszik nőni, épp csak nő. A hal nem törekszik úszni, épp csak úszik. A virágok nem akarnak nyílni, egyszerűen kivirulnak. A madarak nem próbálnak repülni, hanem repülnek. Ez a bennük rejlő természet.” (Deepak Chopra)

A természet működésének rendje oly lényeges erőforrásokat rejt magában, melyek egyúttal mintaként is szolgálnának az ember számára, leginkább az egyszerű, a kis mozzanatokban rejlő értékek fontosságát megmutatva. Szépen jelzi ezt az apró mozzanatok észrevételének, a kicsi megbecsülésének fontossága, legfőképpen a felesleges halmozások ellenében, ami sok ember számára mégis kívánatosabb célt jelent.

Bizonyos, hogy a népművészet egyszerre képviseli a tiszta értékek világát, amelyekhez nem kapcsolódik semmi felesleges mozzanat, csak az egyszerű, lényegi tisztaság. Szent-Györgyi Albert szavaival „a természet tiszta rendszer, abban csak tiszta válaszok vannak.”

Mindemellett a természetre értékként tekintő népművészetre tekinthetünk úgy is, mint a „pillanatok művészetére” (Tarján, 1991, 32), hiszen legteljesebben csak az adott időben és környezetben számít hitelesnek. Az anyag forrása a környező természet, és a hasznosság meghatározója is a természetközeli élet rendje. A formakincset az anyag szerkezeti tulajdonságai határozzák meg, és nem az ember átformáló tevékenysége, vagyis a funkció és a hasznosság szerves egységet alkot, s a tárgyak megtartják lényegi értéküket.

Bizonyos, hogy a jelen napjainkban a tárgyi – legfőképp a gépi – világ tűnhet valamiféle plusz erőforrásnak, hiszen általa olyan képességeink lehetnek, amelyekkel térben távolra is el tudunk jutni, képpel és hanggal tölti meg az „űrt”. Ne feledjük azonban, hogy egy képernyő előtt mégis nem tudunk a világhoz annak igazi lényegét és mélyét megtartva kapcsolódni.

„A tárgyakkal való kölcsönhatás pedig megváltoztatja az élet tágabb mintázatait is … egyúttal pontosan tükrözheti a tulajdonos személyiségének különböző aspektusait … olyan tapasztalati keretet jelent, amely rendet teremt” (Csíkszentmihályi – Halton, 2011, 42), hiszen az ember saját magát találhatja meg a tárgyakhoz való viszonyában.” Ahogyan figyelni kezdünk egy tárgy üzenetére magunk felé, úgy bizonyosan érzések, kötődések is megszólalnak bennünk. Egy tárgy így miközben az egyén számára fontossá válik, egyúttal emlékeket hív elő, amelyek ugyancsak megerősítik az egyént saját értékei fontosságában is. Az otthon tárgyai azért töltenek be különleges szerepet az életünkben, mert „állandóságot is biztosítanak … és ezért ezeknek jut a legnagyobb szerep a személy identitásának alakításában … azt fejezik ki, ami tulajdonosuk lényének bensőjéből fakad” (Csíkszentmihályi – Halton, 2011, 44).

Ennél szebb belső utazást talán nem is lehetne megvalósítanunk, s amennyiben egy pedagógus fogékony a természethez és a természetes tárgyakhoz való kötődés megszólítására, a gyermekekkel közvetlenül is beszélget mindezekről, úgy egy szép belső önismereti utazást, felismeréseket is támogat számukra. Ha minderre a felfedezőútra a természetben közvetlenül van lehetőség, akkor Bordán Lili szavai által megbizonyosodhatunk arról is, hogy „az erdőben lehet igazán kapcsolatba lépni azzal, ami örök, és ami fontos”.

Összességében tehát a természet rendjének, ritmikusságának megélése, az állandóság és a változás szépségének, egyúttal a fejlődés és a kis dolgok értékességének megtapasztalása mind-mind olyan jelentős támaszt nyújthat az ember számára, amelyekhez leginkább csak közvetlenül a természetben átélhető élmények segíthetnek hozzá. Ne feledjük azonban: „A természet soha nem tanulja meg az emberek nyelvét, ezért nekünk kell erőfeszítést tennünk a természet nyelvének egyre jobb megértésére.” (Yuan T. Lee)

„Személyiségünk pszichikus energiáink szabad felhasználásának képességén múlik. Az ember nem válhat személlyé, ha nem képes céljait művelni, vagyis irányítani a szelf [vagyis mély önmaga] alakulását.” (Csíkszentmihályi – Halton, 2011, 33) Igazán nagyon jó volna, ha a céljainkra való rátalálás folyamatát a gyökerekre való figyelem is kísérné, s a gépek, a technika nem vennék át a személyesség erejét és fontosságát.

„A belső harmónia állapotában az ember szabadon választhatja meg, hogy olyan célok megvalósításába fekteti pszichikus energiáit, amelyek összhangban vannak a többi céljával.” (Csíkszentmihályi – Halton, 2011, 34) A harmónia, a béke megélése mindenki számára olyan kivételes új lendületet adhat a tevékenységeiben, ami örömmel tölti el, mindemellett az eredményesség elérését is megsegítheti.

Bizonyos, hogy érzelmileg meleg, szeretetteli légkörben mindenki megtalálja belső erőforrásai kiaknázásának lehetőségeit, s ezzel céljai valóban kiaknázhatókká válnak. A gondoskodás légköre, az egymás felé irányuló személyes figyelem „megerősítést ad az ember értékéről, így szabadon fektetheti pszichikus energiáit olyan célokba, melyek túlmutatnak az önző szándékokon … a kötődés és gondoskodás ereje produktívabb célokhoz és azok megvalósításához segíthet” (Csíkszentmihályi – Halton, 2011, 240). Támogató otthoni légkörben, a gyermek szükségleteire hangolódni tudó édesanya máris sajátos védelmező erőt is nyújt gyermeke számára.

Ahhoz, hogy a környezeti nevelés alapvető céljait elérjük, állandó fejlődésre képes tanulókat neveljünk, fontos tehát a természetben töltött idő és élmények gazdagítása, de legalábbis az otthonunkban megtalálható természetes anyagokkal való kapcsolatba lépés. Szükség van a pozitív élményt nyújtó, szabad aktivitásra épülő, önálló problémamegoldásra ösztönző környezeti nevelési programokra. Kisebb gyermekek számára a pozitív érzelmeket kiváltó, élményalapú, tapasztalati úton és játékosan szerzett ismeretek, élmények elsődlegesek. A játék által a környezeti nevelés szempontjából „az egyén és környezete közötti folyamatos információcsere zajlik, cselekvő szembesülés a világgal, illetve annak egy-egy szeletével” (Kiss, 2019, 129). Mindezek alapján bizonyos tehát, hogy a pedagógusoknak is fontos szerepe van a környezettel – és általa önmagunkkal – való kapcsolat továbbfejlesztésében, főként az érzelmi világot is megterhelő élethelyzetekben.

„Mindenki, aki elég hosszan és elég mélyen szemléli a Természetet és rajta keresztül önmagát, (…) minden kétségbeesésből magától kigyógyul majd.” (Anne Frank)

— Fehér Ágota —

Irodalom

Antalfai Márta (2016): Alkotás és kibontakozás. A Katarzisz Komplex Művészetterápia elmélete és gyakorlata. Lélekben Otthon Közhasznú Alapítvány, Budapest.

Giovanni Cucci SJ (2016): Az internetes kapcsolatok – Mindig kapcsolódva, vagy egyedül? In: Embertárs, 3. sz. https://jezsuitakiado.hu/cikkek/az-internetes-kapcsolatok/#more-1287

Csíkszentmihályi Mihály – Eugene Halton (2011): Tárgyaink tükrében – az vagy, amit használsz. Libri Kiadó, Budapest.

Kahlil Gibran (2015): A próféta. Helikon zsebkönyvek 6. Helikon Kiadó, Budapest.

Carl Gustav Jung (1998): Gondolatok a természetről. Kossuth Kiadó, Budapest.

Kiss Bernadett Zsófia (2019): A gyermek és a természet kapcsolata, avagy az újpesti óvodapedagógusok környezeti nevelési gyakorlatának vizsgálata. In: Kovács Tibor Attila (szerk.): Tehetségek hite – Hallgatói tanulmánykötet. Károli Gáspár Református Egyetem – L’Harmattan Kiadó, Budapest, 127–144.

Kollár János (1995): Az ünnep lélektana. In: Bagdy Emőke – Bognár Andrea – Urbánné Varga Katalin (szerk.): Művészetek – Szimbólumok – Terápiák. Pszüchagógosz Bt. Budapest, 173–194.

Kovátsné Németh Mária (2006): Fenntartható oktatás és projektpedagógia. In: Új Pedagógiai Szemle, 56. évf. 10. sz. https://folyoiratok.oh.gov.hu/uj-pedagogiai-szemle/fenntarthato-oktatas-es-projektpedagogia

Kulcsár Zsuzsanna (2002): Egészségpszichológia. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest.

N. Kollár Katalin – Szabó Éva (2017, szerk.): Pedagógusok pszichológiai kézikönyve. Osiris Kiadó, Budapest.

Polcz Alaine (2007): Rend és rendetlenség. Jelenkor Kiadó, Budapest.

Tarján Gábor (1991): Folklór, népművészet, népies művészet. Bevezetés a népművészeti jelenségek tanulmányozásába. Tankönyvkiadó, Budapest.

Varga Izabella (1994): A biológiai ritmusok korai szerveződésének zavarai, mint a pszichiátriai, pszichoszomatikus sérülékenység lehetséges forrásai. In: Magyar Pszichológiai Szemle, 3–4. sz. 216–238. http://real-j.mtak.hu/5284/1/MagyarPszichologiaiSzemle_50.pdf


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .