Az elvetett mag

Mindig is szerettem volna gyerekekkel foglalkozni, különböző foglalkozásokat vezetni, színdarabokat vezényelni, és látni a gyermekek fejlődését és örömét. Szerettem volna, ha a tanítványaim örömüket lelnék mindebben. Egy szép tavaszi napon felnyílt a szemem.           

Az nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem diákjaként a Makovecz Hallgatói Ösztöndíjprogram keretén belül lehetőségem volt részt venni egy egész hónapos részképzésen, melynek köszönhetően elsajátíthattam a kecskeméti Neumann János Egyetem Pedagógusképző Karon oktatott módszertani ismeretek egy részét. A programban résztvevők figyelmébe ajánlottak egy workshopot, melynek témája az interaktív drámapedagógia volt. Rögtön felkeltette a figyelmemet, hiszen mindig is érdekesnek tartottam a drámapedagógia módszerét. Ám korántsem azt kaptam, amit vártam.

Valami egészen szokatlan eljárás szem- és fültanúja lehettem: egy kisebb teremben zajlott az előadás. A nézők körben ültek (már ezt is furcsálltam, hiszen színházi előadásokkal kapcsolatban színpadi teret vártam), két hölgy fogadott minket, akik, mint később kiderült, az előadást vezették. Tudatták velünk, hogy most először találkoznak a bemutatón résztvevő óvodásokkal, és hogy a nevelők az ő kérésükre csupán pár verssel és néhány híres ember arcképével ismertették meg a gyerekeket (ekkor már jócskán furdalta az oldalamat, vajon mi sül ki ebből). Megérkeztek a gyerekek és elkezdődött a varázslat… Hirtelen az 1848-as forradalom kitörése idején jártunk, éppen eljutott a pesti forradalmi zúgolódások híre a falusi néphez… Ettől kezdve végigkísérhettük az egész történelmi eseményt. De hogyan? Mesélő nélkül, gyerekek által bemagolt monológok nélkül és úgy, hogy az előadásnak nem akadt olyan momentuma, melyben a gyerekek ne szerepeltek volna. Az előadás az elejétől a végéig magával ragadó volt, nem csak a gyerekeknek, a nézőknek is. Tanulságos, humoros és szórakoztató improvizálással teli.

A látottaknak köszönhetően felnyílt a szemem az eddig megszokott szerepeltetéssel kapcsolatban. Hiszen kinek akarunk a színdarabokkal megfelelni? Az óvoda vezetőségének, illetve színvonalának? Vagy a szülőknek, akiknek csemetéjük csodás szereplését könnyek és állótaps jutalmazza? Persze hogy nekik (IS!), de elsősorban azoknak, akikért ott és akkor összegyűlünk: a gyerekeknek.                                                                        

Nézzük a gyermeket: a színpad közepén farkasszemet néz a reflektorfényekkel, közben a szöveget visszaidézve szoknyáját emelgeti vagy orrát túrja zavarában. És ami a legszomorúbb: nem élvezi az előadást, a saját előadását. Kérdem én hát, van ennek így értelme?

Ha nincs, tegyük maradandó a gyerek számára is az élményt. Fehér Éva és Szatmáriné Márton Tímea pontosan ezt tették, elhozták elénk a varázslatot. Beöltöztek gazdának és menyecskének, és vitték a gyerekeket, vitték őket egyenesen a mesébe. Táncoltatták, verseltették, szórakoztatták őket. Én személy szerint még nem hallottam óvodásokat ilyen szenvedéllyel Petőfi Nemzeti dalát szavalni! Bátorság, lelkesedés és boldogság csillogott szemeikben. Belebújhattak a forradalmárok, huszárok, hírmondók és egyéb szereplők bőrébe.

Mindenki. Igen, mindenki részese volt a mesének, nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is. A mese eredménye nem csak az volt, hogy senki sem unatkozott és jól szórakoztak a gyerekek szereplés közben, hanem a befogadás, melynek eredményeképpen a kicsik is érteni fogják a március 15-én kabátkájukra tűzött kokárda eszmei értékét, és érezni fogják a súlyt, melyet az magával hordoz. Persze más téma interaktív drámapedagógiai eszközökkel való feldolgozása is ugyanilyen nagy sikert aratott volna, ebben biztos vagyok.

Milyen tehát a dramatikus interaktív mesélés és történetmondás? Fehér Éva és Szatmáriné Márton Tímea Szerepjáték, mese-játék című könyvében ekképp olvashatjuk a meghatározást: „…a gyermekek előre le nem próbált, rögtönzéses játékra épülő eljárással kerülnek bele a mesébe, de a szövegalakítás, a kellék, a jelmez, a térhasználat és a szerepbeléptetés módja a dramatizálás eszközrendszerét használja. Ennél a mesélési fajtánál a mesélő eldöntheti, hogy ő maga szerepbe lépve mesél vagy a mesélői narrációval kíséri az eseményeket.”

Március óta eltelt öt hónap, ez idő alatt sokat gondoltam a produkcióra, valahogy nem tudtam megelégedni ennyi tapasztalattal, ezért utánanéztem a hölgyek munkásságának. Az általuk vezetett internetes honlapon tudomásomra jutott, hogy szakmai napot tartanak a mese játékos átadásáról. Nem volt számomra kérdés, hogy ott a helyem, csupán a Kecskemétre jutás, valamint a hazaút okozott volna némi fejfájást, ha szüleim odaadó támogatása nem oldja meg ezt a kis akadályt.

Így hát egy augusztus végi nap hajnalán édesapámmal nekiindultam a nagy utazásnak. Öt óra utazás után végre megérkeztünk Kecskemétre. A város másodszorra is elbűvölt, de a tudásvágy hatásosnak bizonyult, hogy elvonja figyelmem a pompás városról. A reggel kilenc órakor kezdődő szakmai nap maga volt a csoda: a háromnegyed órás előadások oly annyira magával ragadtak, hogy az időt olykor nem is érzékelve a fáradság csak este a vonatra sietve kapott el.                   

Kellemes fáradság vett rajtam erőt, az a fajta, melyet az ember veteményezés után érez, amikor tudja, hogy most tette meg az első lépést ahhoz, hogy az elvetett mag idővel gyümölcsöt hozzon. A pedagógia szépsége az, hogy mi gyümölcsöt érlelünk, amely később újabb magvakkal ajándékoz és termést hoz.

Duba Zsófia


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .