Nádasdy Ádám: Milyen nyelv a magyar?

Nádasdy Ádámnak, az Eötvös Loránd Tudományegyetem egykori oktatójának legújabb, 2020-ban megjelent Milyen nyelv a magyar? című nyelvi ismeretterjesztő kötete kiváló bizonyítéka annak, hogy a nyelvészet felettébb izgalmas és logikus tudomány. A könyv a szerző szakmaiságának és sajátos fogalmazásmódjának ötvözeteként már a bevezetőben magához ragadja és a kötet végéig fenntartja nemcsak a szakmabeliek, de a nyelv, illetve a nyelvhasználat iránt érdeklődő laikus olvasók érdeklődését is.

A kötet hat fejezetéből az első A magyar nyelv – madártávlatból címet viseli, amely elsősorban nyelvtörténeti és nyelvtipológiai kérdések kapcsán nyújt rövidebb terjedelmű áttekintést. Mindezt azonban a magyar nyelv néhány jellegzetes tulajdonságának ismertetése előzi meg, melynek keretében a szerző egyebek mellett rávilágít például arra, hogy nyelvünk nem különböztet meg nyelvtani nemeket, és hogy kizárólag a magyar nyelvben van az ő és ű magánhangzókon kettős hosszú ékezet. A továbbiakban az olvasó magyarázatot kap arra is, hogyan bizonyítják a szabályos hangmegfelelések a magyar uráli nyelvcsaládhoz való tartozását, valamint hogy milyen jegyek utalnak nyelvünk szintetikus jellegére. Ugyanebben a fejezetben – egyelőre inkább csak előreirányozottan – a nyelvrokonság tárgyköre is megjelenik, melynek kapcsán a szerző kiemeli, hogy a magyar nyelv finnugor eredetének 19. századi újrafelfedezése a magyar társadalom tagjait meglehetősen mélyen érintette, hiszen emiatt kénytelenek voltak lemondani török, illetve hun felmenőiről, köztük a legendás hun vezérről, Attiláról is. A nyelvrokonság kérdésének boncolgatása után a tárgyalt fejezet a nyelvi tévhitek témáját is érinti, miközben a magyar nyelv veszélyeztetettségének kérdése is felmerül. Ehhez kapcsolódóan Nádasdy Ádám úgy vélekedik, hogy Magyarországon a magyar nyelv egyáltalán nem szorul védelemre, mi több meggyőződése, hogy az idegen szavak és egyéb nyelvi hatások egyenesen gazdagítják a nyelvünket. A határon túl élő magyarokat illetően a szerző azon a véleményen van, hogy az egyes államnyelvek (szlovák, román, ukrán stb.) elsajátítása mindenképpen előnyt jelent számukra, hiszen idegen nyelvi tudásuk saját (magyar) anyanyelvük alaposabb megismerését is elősegíti.

A könyv további, Milyen a szerkezete? című fejezete a nyelvtan fogalmának szűkebb és tágabb értelmezési lehetőségei mellett rámutat, hogy nemcsak a művelt köznyelvnek van saját normája, de az egyes nyelvváltozatok is pontos szabályrendszerrel rendelkeznek. S mivel a művelt norma alkalmazása nem várható el minden kontextusban, ezért mind a köznyelv, mind a nyelvváltozatok normájának megvan a saját használati köre. Ebből kiindulva konstatája a szerző, hogy például a „Maga aztat nem tudhassa, hogy én mire volnák képes.” mondatról sem állítható, hogy „helytelen” volna, hiszen otthoni környezetben, ahol a családtagok számára ez a megszokott, teljesen elfogadható. Ehhez kapcsolódóan Nádasdy felhívja a figyelmet arra, hogy a suksükölés és a nákolás is világosan leírható konkrét szabályok alapján működnek, s használatukat (az egynyelvűségi szemlélet képviselői) csupán azért tartják nyelvhelyességi hibának, mert nincsenek összhangban a művelt köznyelvben érvényesülő szabályrendszerrel, továbbá leszögezi, hogy csupán történelmi véletlen következménye hogy e két szabály nem része nyelvünk standard nyelvváltozatának. Ezt követően a szerző „Tanulja meg a nyelvtant, ha újságíró akar lenni.” mondat segítségével bizonyítja, hogy míg a nyelvészek nyelvtanhoz való hozzáállását napjainkban már elsősorban a deskriptív (leíró) szemlélet jellemzi, addig a laikusok körében még mindig a preskriptív (előíró) szemlélet dominál. A szóban forgó fejezetet egyébként nemcsak a középiskolás tanulók és a magyar nyelv szakos egyetemi hallgatók számára, de a magyar szakos pedagógusok számára is csak ajánlani tudom, ugyanis ennek keretében lehetőségük nyílna megismerkedni az elhagyás-próbával, a rákérdezés-próbával, a (pro)-visszahelyezés-próbával, a jelen idő-próbával stb., amelyek segítségével nemcsak hogy más megvilágításba kerülnének a fókuszos mondatok szórendváltoztatásának különbségei, de a korábbiakhoz képest egyszerűbbé válna az eszköz-és társhatározó, valamint az igei és névszói-igei állítmány egymástól való elhatárolása is.

A kiadvány Milyen a magyar szókincs? című fejezete a magyar szókincs több jellegzetes vonását mutatja be. A szerző előbb a szavak hangalakjának önkényességét taglalja, melynek kapcsán gyakran felmerül a kérdés, hogy a nyelvek hogyan lexikalizálják a világ dolgait. A magyarázathoz Nádasdy a meggy és a cseresznye szavakat, illetve angol megfelelőjüket a cherryt hívja segítségül, majd Wilhelm von Humboldt gondolatát idézve kiemeli, hogy a nyelvek valójában nem abban különböznek egymástól, hogy mit lehet rajtuk kifejezni, hanem abban, hogy mit nem lehet rajtuk nem kifejezni. A szerző ezt követően a nyelv és a gondolkodás közötti kapcsolat kétféle megközelítési módját ismerteti, vagyis az univerzalizmus és a realizmus eszméjének alapvető jegyeiről nyújt áttekintést. Kifejti, hogy míg az univerzalizmus szerint a gondolkodás határozza meg a nyelvet, tehát minden ember azonos módon gondolkodik, melyből következőleg a nyelvek között csak felszíni különbségek lehetnek, lényegi vonásaikban egyformák; addig a realizmus a nyelvet tekinti elsődlegesnek a gondolkodással szemben, miközben ennek egyik szélsőséges irányzata, a nyelvi determinizmus értelmében „az anyanyelvünk egyenesen beszűkíti a világ megismerését, mintegy markában tartja gondolkodásunkat”. Nádasdy ezt a megállapítást egy hasonlat segítségével cáfolja meg: előbb leszögezi, hogy az anyanyelv – akárcsak egy reflektor – valamire erősebben, valamire pedig gyengébben világít rá, majd hozzáteszi, hogy az emberek például idegennyelv-tanulással olyan gondolkodást is képesek kifejleszteni, amely már az anyanyelv által kevésbé „megvilágított” fogalmakat is reflektorfénybe helyezi. A nyelv és a gondolkodás kapcsolatát elemezve a szerző a továbbiakban utal az ún. kognitív univerzalizmus felfogására, és részletesen tárgyalja annak legszemléletesebb példáját, a színelnevezéseket, melyek kapcsán – a vonatkozó kutatási eredményeket idézve – konstatálja, hogy önkényességük mögött valójában szigorú rend van. Ennek bizonyításaként megmagyarázza, hogy egy nyelvben csak akkor van piros, ha zöld, kék és sárga is, mely fordítva már nem igaz, illetve, hogy abban az esetben, ha egy nyelvben csak két színnév van, akkor azok egyike sem barna. Nyelvünk szókészletével foglalkozó harmadik fejezetben jelenik meg a határon túli regionális köznyelvek témája is. Ezek bemutatásához a szerző rövid, jellegzetes történeteket használ fel, melyekből kiderül, hogy a szlovákiai magyar nyelvváltozatban előforduló párki kifejezés a magyarországi virslire utal, illetve hogy a romániai magyarok (elsősorban az idősebbek) a taxi kifejezést személyautó értelemben használják. Nádasdy ugyanezen fejezetben – a nyelvtörténettel foglalkozó hagyományos szakirodalomra építve – ismerteti a magyar szókincs eredet szerinti rétegeit, valamint érinti a magyar szavak számának meghatározása kapcsán rendszerint felmerülő és szinte megoldhatatlannak tűnő problémákat is.

A Hogyan változik a nyelv? című negyedik fejezet magára a fejezetcímben feltett kérdésre igyekszik releváns választ adni. Előbb Madách Ember tragédiájának befejező soraival emeli ki azokat a nyelvi változásokat, amelyek a mű megjelenése óta a mondattan, az alaktan, a szókészlettan és a hangtan területén bekövetkeztek, majd a 800 évvel ezelőtti magyar nyelv lényegi vonásairól a magyarok legrégebbi szövegemléke, a Halotti beszéd (és könyörgés) alapján nyújt áttekintést. A szerző a nyelvi változások sajátosságainak tárgyalása kapcsán kihangsúlyozza, hogy nem a, laikusok számára legfeltűnőbb szókincsbeli változások az igazi nyelvi változások, hanem azok, amelyek a nyelvi rendszerre vonatkoznak. Nádasdy a szókincset érintő változások kapcsán példaként a Csárdáskirálynő közismert sorait idézi – Jaj, cica, eszem azt a csöpp kis szád, Nélküled még a mennyország is fád.” –, konstatálva, hogy a mai átlagember az operett szövegéből azért a más szót hallja ki, mert a sivár, szürke jelentésű fád szó napjainkra már elavult. A továbbiakban az igazi nyelvi változásokkal foglalkozik, amelyeket olyan példákon illusztrál, mint a névelő megjelenésének folyamata, vagy az ikes ragozás fokozatos eltűnése. A fejezet zárásaképpen a szerző megállapítja, hogy míg a szókincsbeli változások hátterében társadalmi, vallási, gondolkodásmódbeli és egyéb változások állnak, addig az igazi nyelvi változások oka nem tisztázott; ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy azok a tévhitek, amelyek a nyelvi változást nyelvi romlásként, vagy nyelvi egyszerűsödésként interpretálják, elutasítandók.

A magyar nyelv finnugor eredetét részletesen tárgyaló Honnan ered? című ötödik fejezet bevezetéseként Nádasdy kifejti, hogy két nyelv rokonságának bizonyításakor miért a szabályos hangmegfelelések, s nem a szókincsbeli hasonlóságok a mérvadók, melyet angol, német, valamint újlatin nyelvekből származó példákon szemléltet. Mindazonáltal egyértelműen megállapítja, hogy két nyelv rokonságának ténye nem jelenti egyenest a két nép genetikai rokonságát is, hiszen gyakran előfordul, hogy egy-egy népcsoport nyelvcserén megy keresztül. Az illető fejezet arra is rávilágít, hogy a rekonstrukciós módszer segítségével a nyelvtörténészek nemcsak az egyes nyelvek rokonságát tudják megállapítani, de képesek visszakövetkeztetni azok közös elődjére, az alapnyelvre is. Nádasdy három finnugor hangváltozás bemutatásával igazolja, hogy a magyar nyelv a finnugor, azon belül pedig az uráli nyelcsalád része.

Az Írás és nyelv címet viselő hatodik fejezetnek már a legelején kijelenti a szerző, hogy a helyesírás ismerete nem azonos a nyelv tudásával, hiszen rengeteg ember van, akik ugyan nem tudnak sem írni sem olvasni, mégis folyékonyan beszélnek egy vagy akár több nyelvet is. Nádasdy szerint az írás társadalmilag szabályozott dolog, melyhez kapcsolódóan azt a kérdést teszi fel, hogy a magyar vagy a szlovák tudományos akadémiának (vagyis a magyar vagy a szlovák társadalomnak) van-e igaza a tagadószó és az ige kapcsolatának helyesírása esetében, hiszen míg a magyarban a tagadó-tiltó szót külön írjuk az igétől, addig a szlovákban egybe. Itt érdemes megjegyezni, hogy a példaként feltüntetett ne szaladjnak a standard szlovák megfelelője a nebež, a könyvben azonban a nebeží alak olvasható, amelynek jelentése nem szalad. A fejezet további részében a szerző az írás egyes típusaira kitérve megemlíti a pikto-és a ideografikus írást, és a „betű” (graféma) és a „betűjegy” kifejezések közötti eltérést is tisztázza, eközben számos érdekességgel szolgál a rovásírás kapcsán, majd pedig több, az írás csapdájának kivédésére szogáló tanácsot is bemutat.

Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy a Milyen nyelv a magyar? c. könyv egy valóban lebilincselő kötet, melyben az elméleti és tudományos okfejtéseket kiválóan kiegészítik a szemléletes magyar és idegen nyelvű példák. Meggyőződésem, hogy a kiadvány a szakmabeliek, a magyar szakos pedagógusok és egyetemisták mellett a nyelv, ill. a nyelvtudomány iránt érdeklődő laikus olvasók számára is kitűnő olvasmányul szolgálhat. S bár  Nádasdy saját bevallása szerint a kötetet nem tankönyvnek szánja, mégis úgy gondolom, hogy a nyelvtan középiskolai népszerűsítése érdekében kiegészítő segédleteként az anyanyelvoktatásban mindenképp helye volna.

Jakab Veronika

Az írás megjelent a Katedra folyóirat XXVIII/5-ös, januári számában.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .